Amolyan visszajátszásként, hogyan jutottunk ebbe a várakozásba: Tudorel Toader igazságügyi miniszter vette a bátorságot, és kérte/kezdeményezte az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) vezetőjének, Laura Codruþa Kövesinek a leváltását; Klaus Johannis államfőnek kellett volna aláírnia a leváltást, amit nem tett meg; ezt követően a kormány beadvánnyal fordult az Alkotmánybírósághoz, miszerint alkotmányos jellegű jogi konfliktus alakult ki az igazságügyi miniszter és az államfő valamint a kormány és az államfő között amiatt, hogy Klaus Johannis visszautasította a Kövesi leváltására vonatkozó kérést; az Alkotmánybíróság elfogadta a kormány beadványát, és erről megindokolt döntést hozott. Innentől kezdődően aztán felpörgött a történet cselekménye, és sokan sokféle meg sokoldalú magyarázatot, értelmezést, találgatást kerestek az egész történetre meg annak folytatására is.
Megoszlottak a vélemények már a kezdetektől, hogy miért akar(t) megszabadulni a DNA vezetőjétől a Szociáldemokrata Párt (PSD) igazságügyi minisztere: az egyik tábor szerint Kövesi szakmailag elmarasztalható, és ezért kell mennie, a másik tábor szerint a korrupt politikusoktól hemzsegő kormánypárt akar megszabadulni a számára fenyegetést jelentő ügyésznőtől. És megoszlottak a vélemények az ügy folytatásában is: az államfő döntésének megítélésében, hogy miért is tagadta meg Kövesi leváltását, majd pedig az Alkotmánybíróság döntését, valamint az alkotmánybírókat támadták, támadják folyamatosan kritikákkal, elmarasztalásokkal. Sőt, az Alkotmánybíróság elnöke pénteken például arról beszélt, hogy mindenki részéről fenyegetések érik a bíróság tagjait, a velük szembeni „nyomásgyakorlás benne van a levegőben.”
Érthető, hogy mindenki szubjektíven, a saját érdeke szerint viszonyult a bírók döntéséhez, és vagy ostorozta vagy dicsérte szakmaiságukat. Az ellenzéki liberálisok valamint a PSD-ellenesek politikai szimpátiák szerint meghozott bírói döntésről beszéltek folyamatosan, arról, hogy megingatta az Alkotmánybíróság az államelnök eddigi hatáskörét és hatalmát, hogy a korrupcióellenes ügyészséget az igazságügyi minisztérium hatáskörébe „taszította” és politikailag kiszolgáltatta, alárendelte. Az ilyen és hasonló bírálatok annyiban hiteltelenek, hogy sosem tisztán szakmai érvek és értékelések mentén mondanak véleményt, hanem nyilvánvalóan aszerint, hogy adott szereplőnek kedvező vagy sem az adott ítélet, döntés.
Nehéz is tárgyilagosan gondolkozni olyan körülmények között, amikor semmi sem fehér-fekete, a jogszabályok pedig nem teszik lehetővé az igen-nem ítélkezést, amit elvárna mindenki. Hiszen az évek során, a korábbi alkotmánybírósági döntések révén vagy miatt jutott folyamatosan nagyobb szerephez és befolyáshoz, beleszóláshoz az államfő, aki csak hivatalosan, papírforma szerint független, mert megnyilvánulásaiban mindig is az őt felfuttató liberális pártot igazolta. Az ügyészség intézménye pedig eddig is az igazságügyi rendszer részét képezte, egy hierarchiába illeszkedve.
A kedélyek sem csitultak, a megoldás sem került közelebb az Alkotmánybíróság döntésének megindoklásával, amely, mint azóta már sokan felrótták, kifelejtett, vagy szándékosan kihagyott egy fontos tényezőt: az időt. Tehát nem szabott határidőt arra vonatkozóan, meddig kelle(ene) Klaus Johannisnak aláírnia végül a Kövesi menesztésére vonatkozó igazságügyminiszteri kérést. Időközben az államfő is megszólalt az ügyben, az előre látható forgató-, illetve szövegkönyv szerint: az egyértelmű volt mindenki számára, hogy nem fogja egyből meneszteni a DNA vezetőjét, és erre segítségként rájátszott ez az időtényező. Amely amúgy kedvez az Alkotmánybíróságnak is, hiszen ezáltal egyből rugalmasabbá vált a határozottnak tűnő döntésük. Az államfőnek alá kell tehát írnia az igazságügyi miniszter kérését – de nem szabtak rá határidőt. És innentől a folytatás megint bizonytalan, nem egyértelmű, lehet találgatni, spekulálni, az időt húzni meg kihasználni. Találgatva, hogy kinek kedvez az időhúzás, elméleteket lehetne gyártani ismét arról, kinek vagy minek szolgál a bírók döntése, vagy az államfő magatartása. Úgy tűnik, a liberálisok is hasonló találgatással lehettek elfoglalva – talán időtöltésből –, amikor bejelentették, hogy tudomásuk van arról, a PSD az államfő leváltását fogja kezdeményezni. Ugyan ezt határozottan tagadta a kormánypárt, hogy egyáltalán felmerült volna az elképzelése is a folyamat beindításának, ez valamennyire ismét előtérbe hozta a Kövesi-Tudorel-Johannis-Alkotmánybíróság ügyet. Talán kicsit még meg is sürgetheti, hogy valaki valamit lépjen, mert az időhúzás előbb-utóbb kikezdheti a kényes társadalmi egyensúlyt. Ha végignézünk a szereplőkön, eddig közülük csak Kövesi „nem lépett”. Bukaresti források szerint a lemondásával akár meg is oldhatná a helyzetet. Jobban belegondolva ez feloldaná azt a feszültséget és egymásnak feszülést is, hogy az intézmények között kié legyen, egyáltalán kié lehet(ne) az utolsó szó joga: az államfőé, az alkotmánybíróké vagy a demokratikusan megválasztott parlamenté.
