Újságíró-turizmus fürdőtől kastélyig Székelyföldön
Még mielőtt a gondnok megérkezne, Kiss Csilla, a Kovászna Megyei Tanács munkatársa előrebocsátja, hogy a gelencei Jancsó-udvarházat magyar ember vásárolta meg, és a hagyományokhoz ragaszkodva próbálta rendbe hozni. Ez az egyik büszkeségük, szeretettel mutogatják a látogatóknak, jegyzi meg idegenvezetőnk, majd arról beszél, hogy Háromszék a kastélyok és udvarházak hazája. Az épített örökség némelyike szerencsésebb helyzetben van, hiszen megfelelő gazdára találtak, felújították és szívvel-lélekkel gondozzák. Vannak mostoha sorsban lévő épületek is, amelyek esetében inkább a remény marad, hogy mielőbb jó kezekbe kerülhetnek. Előbbi kategóriába tartozik viszont a torjai Apor-kastély, az olaszteleki Daniel-kastély és a miklósvári Kálnoky-kastély – szép példái annak, miként lehet egy régi épített örökséget úgy helyreállítani, hogy közben az elődök által megálmodott arculatot is megtartsa.
Jó kezekbe került a gelencei Jancsó-udvarház, a jelenlegi tulajdonos igyekezett megmenteni, amit csak lehetett (Balázs Bence felvételei)
Egy különös családi szokástól a poszomántig
Erdély Lajos fogad a gelencei Jancsó-birtokon, s miközben a házba terel bennünket, jelzi, hogy itt még az utolsó padlásdeszka is eredeti: a tulajdonos nem engedte, hogy kicseréljék; amit egyszer meg lehetett menteni, minden megmaradt az eredeti állapotában. A birtokot a Budakeszin élő Szász Károly közgazdász 2005-ben vásárolta meg az örököstől, Hunyadi Éva sepsiszentgyörgyi tanárnőtől, akinek az édesanyja unokatestvére volt az utolsó tulajdonosnak, Jancsó Péternek.
A fényképről hosszú fehér hajú, ősz szakállú bácsi tekint ránk, mintha a Mikulás lenne – ő volt az utolsó Jancsó, 1993-ban hunyt el. Leszármazottai nincsenek, amire magyarázat a különös családi szokás: a lányok nem mehettek férjhez, a fiúk pedig nem nősülhettek, hogy a vagyon ne oszoljon. Így végül olyanok kezébe került, akiknek semmi közük nem volt a családhoz, mondja a gondnok, majd újabb részletekkel szolgál: a 300 hektár erdőt egy kőröspataki személy szerezte meg, a földek pedig állami tulajdonban maradtak. A tulajdonos és családja többnyire pünkösdkor, a csíksomlyói búcsú apropóján jön Gelencére; ők az udvarházban alszanak, barátaikat a faluban szállásolják el.
A ház inkább emlékként szolgál, régi idők nosztalgiáját őrzi, az udvaron a csűrt és az istállót viszont nagyon is használják, nyaranta cserkészek veszik birtokukba. Kívülről az eredeti funkciójukra utalnak, belül, „rejtve” viszont nagyon is élő, a közösség számára fontos tevékenységek helyszínei a gazdasági épületek. Itt tartották idén a tűzoltók bankettjét is, jön az újabb információ, amit aztán továbbiak követnek: nagy a falu, kellenek az önkéntes tűzoltók, a csapatnak jelenleg 22 tagja van.
Előbb a faragófejszeként is ismeretes plenkácsról hallunk, majd a poszománt leglényegével ismerkedünk. Régebb úgy mondták, meg kell hagyni a poszomántot, jegyzi meg Erdély Lajos, miközben kedves felesége szilvapálinkával kínál. Csak óvatosan igyunk, a poszomántot tartsuk meg mi is – jobban járunk, ha a pohár szájához közeli lyuk, ami a mérce szerepét tölti be, velünk szembe kerül, ellenkező esetben könnyen a nyakunkban köthet ki a finom nedű.
Ezt most történetesen szilvából főzték, amit Krajova mellől hoztak. Tavaly még Gelencén is termett rendesen, az idei állapotokat viszont többnyire a Grimm testvérek és Benedek Elek meséiből származó szóösszetétellel jellemezhetnénk: „tedd el s elé se vedd”.
Szén-dioxidos mofetta és meleg vizes gyógyfürdő Hatolykán
A hatolykai fürdőközpontot az Aquasic Egyesület működteti, az épület Szentkatolna község tanácsának tulajdonában van. Legfontosabb része a bő szén-dioxid-forrással rendelkező mofetta, amelynek története a hetvenes évekre nyúlik vissza. A lerobbant állapotban lévő épületet kormánytámogatás révén újították fel, majd 2013-ban nyitották meg. Demeter István vezet körbe a helyszínen, beszél az egyesület gondozásában lévő többi fürdőről, s hogy öt község és a megyei tanács közösen támogatja az Aquasicet. Hatolykán a kádas, meleg vizes gyógyfürdő a másik fontos szolgáltatás: 10 kád van, ebből 6 sima, 4 pedig „befúvókás”, hidromasszázsos.
Magas vérnyomás, ízületi gyulladások, vérellátással kapcsolatos problémák kezelésére ajánlják a magas szén-dioxid tartalmú mofettát a hatolykai fürdőben
A módszert Benedek Géza doktor dolgozta ki: ahelyett, hogy az ásványvizet felmelegítenék, megtöltik forró vízzel félig a kádat, majd hideg ásványvízzel lehűtik 30 fok köré. A kád falára vagy a benne ülő személy bőrére kirakódnak a szén-dioxid-buborékok, ez pedig hasonló hatást fejt ki, mint a mofetta, főleg szív- és érrendszeri betegségekre ajánlják. Tény, hogy nem ettől gyógyul meg az ember, kezelés céljából viszont megfelelő. A vendégek szinte csak a környékről érkeznek, Sepsiszentgyörgyről is csak kevesen, többnyire a távolság erre a magyarázat. Pedig bárki jöhet, és balneológus orvost is várnak, aki hetente kétszer ki tudna oda menni, részmunkaidőben alkalmaznák.
Az olaszteleki kastélyszálló, ami „nem is létezik”
2014 szeptemberében nyitotta meg kapuit az olaszteleki Daniel-kastély; a román törvénykezésben nem szerepel a kastélyszálló kategória, ezért négycsillagos turisztikai panzióként jegyezték be. A turisztikai szezonalitás itt is érezteti hatását, főleg a tavasz és az ősz számít nehezebb időszaknak, a számok tükrében viszont folyamatos növekedés tapasztalható. Főként belföldi, román ajkú vendégek érkeznek ide (70-80 százalék), többségük a Kárpátokon túli övezetekből: Bukarestből és vonzáskörzetéből, valamint Konstanca és Galac környékéről, azokból a régiókból, ahol Erdély és ez a fajta kisnemesi világ egzotikusnak, újnak számít – mondja Márk Előd, a Daniel Kastélyszálló ügyvezető igazgatója, aki egyébként hegymászóként is komoly sikereket ért el. Már több ízben járt az Alpok havas tájain, tavaly nyáron pedig az Eiger (3970 méter) igencsak veszélyes északi falát hódította meg. Ezúttal idegenvezetőként remekelt, a Rácz házaspár, Lilla és Attila képviseletében: elárulta, hogy voltaképpen nem is szállást kínálnak az érdeklődőknek, hanem élményt. – Legtöbben azzal csalogatják a vendégeket, hogy töltsenek el náluk néhány napot, ha éppen feléjük járnak. Mi azonban másként gondolkodunk: itt van ez a kastély, ha meg szeretnétek nálunk szállni, gyertek el Olasztelekre! – hívja fel a figyelmet. A szállás mellett nagy hangsúlyt fektetnek a gasztronómiára: a menüt Horváth Ferenc mesterszakács állította össze, a régi és az új megfelelő ötvözését tartva szem előtt. Véleménye szerint a hagyományos székely receptekhez és a helyi alapanyagokhoz érdemes nyúlni, új konyhatechnológiákkal készítve, modern módon tálalva a különböző fogásokat.
„Itt van ez a kastély, ha meg szeretnétek nálunk szállni, gyertek el Olasztelekre!”
Karácsonyi ajándékkönyvből kastélyszerelem
Az ott elköltött úri lakoma után valóságos ínyencségként hatott Márk Előd történelmi korokon átívelő előadása, amelyből hasznos információkat tudhattunk meg a kastély múltjáról – egyebek mellett azt is, hogy az utolsó nemesi rangú tulajdonosok 1947-ben költöztek külföldre, akkor adták el az épületet és a birtokot. Két olaszteleki család vásárolta meg, a Balázsi és a Kolumbán, ám nem sokáig örülhettek az újonnan szerzett javaknak. Az államosítás után a kastély végigjárta az ilyen épületeknél szokásos utat, eredeti bútorzata elveszett, és különböző funkciókat töltött be az ingatlan: az utca felőli épületszárny földszintjén például tejcsarnok, a pincehelyiségben burgonyatároló működött. Az épület állapota folyamatosan romlott a kommunizmus évei alatt, de a kilencvenes évek elejének kaotikus helyzete is rányomta a bélyegét: „nagyon sok kis részre osztották a birtokot, mindenki vitte, amire kezet tehetett, és akkoriban vágták ki a legtöbb fát is az udvaron”.
A visszaigénylési procedúra már a rendszerváltás után elkezdődött, majd a két család leszármazottai 2005-ben kapták vissza a kastélyt. Már az első pillanatban vásárlók után néztek, hiszen egyértelmű volt számukra, hogy nincs lehetőségük felújítani, lakhatóvá tenni.
A jelenlegi tulajdonosok – egy fiatal székelyföldi házaspár – akkoriban Bukarestben éltek, 2007 karácsonyán vakációzni jöttek haza Lilla szülővárosába, Sepsiszentgyörgyre. A folytatás mesébe illő: a fiatalasszony ajándékba kapta a szüleitől (no nem a kastélyt, de már nem járunk messze ettől) a Kúriák földje – Háromszék című albumot, amelyet a Kovászna Megyei Művelődési Központ jelentetett meg. Az 58 település 164 kúriáját bemutató kiadványban találtak rá az olaszteleki Daniel-kastélyról szóló tanulmányra, amely valahogy így végződött: visszaszolgáltatták, és befektetőket vár egy jobb idő reményében. Szerelem volt első látásra, másnap ugyanis eljöttek Olasztelekre a tulajdonosokhoz, és elkezdődött a tárgyalás az épület megvásárlása érdekében.
A két család 150 ezer eurót kért az épületért, de közben mindenféle bonyodalom lépett fel, olyannyira, hogy két teljes éven át zajlottak az egyeztetések: „A” kategóriás, nemzeti jelentőségű műemlékről lévén szó a minisztérium is „belépett a játékba”, a bardoci tanács pedig többet ígért. Két év alatt sikerült „lealkudni” az árat 170 ezer euróra, Ráczék végül ennyiért vették meg a kastélyt egy nagyon kevés udvarrésszel, majd 2009 és 2011 között átfogó kutatásokat végeztek az épületen. Ekkor zajlott a falkutatás, amelynek során előkerült a ma látható falfestmény-részletek körülbelül hatvan százaléka. A házaspár időközben úgy döntött, gazdasági tevékenységet szeretne folytatni a kastélyban, hogy ezáltal önfenntartóvá tegyék. Az európai uniós pályázatból és a megyei tanácstól kapott támogatás révén sikerült a renoválás, és nyolc vendégszobát alakítottak ki – berendezésében és elrendezésében mindegyik egyedi, külön nevük és történetük van, amely a család történetéhez kapcsolódik. 
Számos felfedeznivalót kínál az olaszteleki Daniel-kastély; a falfestmény-részleteket ébredés után vagy akár lefekvés előtt is tanulmányozhatják, akik itt megszállnak
A Konstantinápoly szobában, a Hattyús lakosztályban, a Kocsibehajtó szobában és a többi helyszínen sétálgatva láthatja a bámészkodó, hogy az egész projekt a régi és az új kombinációjára épül, a bútorzatot is a restaurálás során nyert faanyagból készítették. Megannyi tervük van még a működtetőknek, a hátsó épületben kilenc további szobát és három apartmant alakítanak ki a következő időszakban, a földszintre egy nagyobb konferenciatermet, az alagsorba wellness központot álmodnak.
Ica néni: „Hozzák a művészeket, fessék újra a freskót!”
Kedves asszonyka fogad a Szent Imre herceg tiszteletére felszentelt katolikus templomnál. Érdeklődésemre, hogy milyenek a gelenceiek, jönnek-e sokat az istenházába, rögvest bólogat, és visszakérdez: pap bácsi tetszik-e lenni? Előttünk egy székelykeresztúri csoport járt ott, pap bácsi is volt velük, azért gondolta, hogy köztünk is akad bár egy hasonló szerzet. Aztán amikor pontosítjuk némiképp a részleteket, hogy á, nem, én „csak” újságíró vagyok, de akár pap is lehettem volna, azt mondja:, „mindenki ügyeljen a mivoltára, jó?”
– Mióta tetszik itt lenni? Mármint nem ma, hanem úgy általában…
– Hát én Gelencén születtem, lent a nagytemplom mellett. Egyik alkalommal mondtam, hogy ott születtem a nagytemplomtól 200 méterre, azt mondja a bácsi: nem a bölcsőben született? (...) Na, egy picit tessék figyelni ide, tudom, hogy visznek el mindenfelé…
– De csak a hangját visszük el…
– Hamar mondom akkor. Mind fegyverrel vannak, ma lelőnek… Az építése a templomnak 13. századi, előtte itt egy másik templom volt. Ez visszaépült a helyére, a templomhajó, 1241-től 45-ig építették. Újra mondom: a templomhajó Árpád-kori, a szentély későbbi, gótikus. 15. századi. Az előző templomban volt szentély, csak nem ekkora, aztán a későbbiekben építették hozza, gótikus. A kazettás mennyezet reneszánsz stílusú, itt tetszik látni az évszámot: 1628. Látható-e?
– A kazettán, igen.
– Reneszánsz stílusú, 103 kazetta van, de kettő egyforma nincsen, mindegyik más-más.
– S azt tudja-e, hogy kik festették a kazettákat?
– Ez most már fel van dolgozva a régészektől, művészektől, hogy vajon ki festette. Így van megállapítva, hogy egy brassói szász mester, neve ismeretlen. Az orgona karzata, amit tetszik látni, az mán barokk, az orgonánk tisztán új, öt éve, hogy bé van építődve. Mert volt régen, csak a szél elfútta volt.
– A szél. Erős szél van erre, hallja…
– Tényleg.
– Ha az orgonát elvitte, mert hogy a hangját viszi, az könnyű…
– Hát üres volt, szívem. Az orgonakarzat-rész barokk, az évszámot tetszik látni: 1766. Tetszik-e látni? Ami oda le van helyezve a fal mellé, a többi része a karzatnak, az nem ott volt, hanem fent, ott a fal mellett, körbe folytatva. Amikor falba béhelyezték a tartógerendát, a karzat készítésekor, volt egy olyan, hogy a freskó le volt meszelve. Emlékszik-e reja?
– Rég volt, azután jött…
– Le volt meszelve a falfestmény, s amikor megtalálták a freskót, 1928-ban van letisztíttatva. Nem most, még ’28-ban, itt a sarokban lehet látni, hogy vakolat volt rajta. Látható-e?
– Igen, persze.
– Sokszor kérdezik, hogy miért nem festik újra ezeket a helyeket, mert hát tudnák, elég van művész. De nem szabad, ha újrafestik, az nem régi. ’67-ben volt restaurálva a freskó, tisztítva-konzerválva, most még az kellene neki, egy jó tisztítás-konzerválás. Hozzák a művészeket, fessék újra!
– Ha találunk művészt, küldjük.
Utolsó vacsora. „Tetszik-e látni?”
Lézerrel a kezében magyarázza tovább az asszony mindazt, amit tudnunk érdemes: az északi falon a Szent László legenda jelenetei láthatók – ez a legrégebbi és legértékesebb erdélyi freskók egyike –, alatta a Krisztus passiója elevenedik meg. Előbbit 1330-ban, utóbbit pedig 1419-ben festették, a mesterség apáról fiúra hagyományozódott. A déli oldal töredékes, összefüggő képsorokban Alexandriai Szent Katalin legendája, a nyugati falképeken Szent Jakab legendájának töredékei fedezhetők fel, s ki tudja, még mi minden…
Merthogy a gondnok-harangozó-idegenvezető Palkó Ilona, Ica néni nagyon jól ismeri a templomot kívülről és belülről egyaránt, 1967 óta megannyi csoportot vezetett körbe, az évek során a vatikáni valuta jelentését is kisilabizálta. Azt mondja, románul egy szót sem tud, „csak da és nu”, de a román vendégekkel is sikerül kiegyeznie, a turisták nagyon hálásak. Jövőre lesz 72 éves, s ha sikerül visszatérnünk valamikor, majd a többi részletet is megtárgyaljuk...
