A budapesti székhelyű Hubay Miklós – Elveszett Paradicsom Alapítvány felkérésére létrehozott 56 perces monodráma-jellegű stúdióelőadás elszakad a konvencionális színház megszokott formájától. Az alkotói nevezték el cella-színház előadásnak, amely bár nélkülöz minden színpadtechnikai segítséget, mégsem egy oratórikus előadóest, hanem teljes értékű és mértékű színházi előadás. Nincsenek díszletek, nincs színpad, nincs hang- és fénytechnika. Ebben a - Peter Brook által „üres térnek” nevezett – előadótérben semmi sincs, ami a színészt a nézőtől elválasztaná. Össze vannak zárva, ezért együtt kell lélegezniük és együtt kell érezniük. A színész testközelben, önmagát teljesen kiszolgáltatva és feladva, csupán az előadóművészetének a szuggesztív erejében bízva próbálja megvalósítani a „megváltó mutatványt”: ott és akkor, mindenki szeme láttára kelti életre, „szüli meg” a Hubay Miklós által egykor megálmodott szerepet, a Rab alakját.A születés azonnali indulást jelent az elkerülhetetlen halál irányába, amelynek tragédiáját csak a Játék alkímiája változtathat át egyfajta groteszk komédiává, egy abszurd módon örökké ismétlődő, önmagába visszatérő és mindig újrakezdődő halhatatlansággá. Fizikai síkon, ezek a Hubay-féle „játékok életre-halálra”-akciók, a színészt a nézővel egy közös cellába zárják az előadás idejére, de mivel a szerző esetében soha semmi sem egysíkú, metafizikus szinten, lehet, hogy a Rab bomlott elméjében bolyongunk, vagy akár a pokolban, „melyből nem tér meg utazó”.
Hubay eredetileg Sinkovits Imre számára írta ezt a drámát, és a nagy színész, aki rögtön beleszeretett ebbe a színműbe és a Rab szerepébe, meg is tanulta, és éveken át csiszolgatta magában a szerepet, időnként spontán előadott részletekkel szórakoztatva baráti körét. Viszont az, hogy színpadon állva, közönség előtt is eljátszhassa ezt a szerepet, Sinkovitsnak soha nem adatott meg, mivel a szerző évtizedekig a kommunista rendszer tiltólistáján szerepelt.
Hubay Miklós így vall erről: „Érezte, hogy ez a darab az övé, de haláláig nem volt módja eljátszani. A zsenik iskolája olyan, mint egy monológ, bár én azzal az igénnyel írtam, mint egy három- vagy ötfelvonásos tragédiát. Ezek azok a körülmények, ami miatt azt mondhatom, hogy ebben a darabban benne van az életem… A drámaírónak az élete egy olyan korban, amikor nem kerülhet színpadra.”
