Kalandozások a Királykő és a Bucsecs-hegység közötti varázslatos tájakon
Kolozsvárról indulva első állomásunk Vajdahunyad volt, ahol Bianka barátnőm édesanyjánál szálltunk meg. Későn érkeztünk, egy süteményt azért mégis sikerült vásárolnunk egy éppen záróra előtt lévő cukrászdából. A kolozsvári rendszámú személygépkocsi nem volt túlságosan bizalomgerjesztő a helyiek számára, október végén ugyanis Erdély fővárosa igen rosszul állt az ezer lakosra jutó fertőzöttek számának vonatkozásában…
A művészi alkotás közelében geoláda volt elrejtve, megtaláltuk (Saját felvételek)
Másnap Zsilvásárhely (Târgu Jiu) felé vettük utunkat. Tudtuk, esős napra számíthatunk. A szocreál hangulatot árasztó Jiul szálloda előtt sikerült parkolóhelyet találnunk, s indult is a Brâncuşi felfedező túra: a Csók Kapuja, a Hallgatás Asztala és természetesen a Végtelen Oszlop. Gorj megye székhelye kellemes meglepetéssel szolgált: tiszta utcák, ízlésesen és stílusosan restaurált belvárosi kúriák és hajdani bojárházak. Földrajzi szempontból előnyös elhelyezkedése az évszázadok során lehetővé tette az úgynevezett vásárváros kialakulását, a háziállat-kereskedelem felvirágzását.
Szemerkélő esőben sétáltunk végig a városon. A járványügyi helyzet miatti szabályokat betartva részt vettünk a török hagyományok vásárán (jó keleti zene, édességek, finomságok…), majd sétáltunk a Zsil folyó partján.
Szörényvárra szürkületkor érkeztünk, tudtuk, nem lesz sok időnk városlátogatásra.
A szürkületben úttalan utakon haladva (szerencsére a régi-jó teherbíró Dacia állta a sarat a szó szoros értelmében is) előbb megkerestük Traianus-hídját. Híd helyett egy barátságos halászra és barátjára találtunk: ujjal mutattak egy vaskerítéssel körülvett építőtelep felé. Valamikor látható is lesz, igen, amennyiben ilyen ütemben haladnak a munkálatok, akkor csak néhány év múlva… 
A történelmi jelentőségű hely... építőtelep
Szegény Damaszkoszi Appollodórosz, ha látná, mi lett az alkotásából, amelyet a római császár a Dacia elleni hadjárat céljából építtetett vele. Kiábrándulva hagytuk el ezt a helyet, amelynek leírását a hajdani történelemkönyveinkből ismertük. A 20 kőpillérre emelt faépítményt már Aurelianus római császár leromboltatta Dáciából való kivonulása után, de a pillérek maradványai még a 19. század közepén is láthatóak voltak alacsony vízállás esetén.
Aztán szemügyre vettük a (vég)várat, amely történelmi jelentőségű volt: Hunyadi János több hadjáratot vezetett innen az egyre gyakrabban támadó oszmán hadak ellen. 
Európai pénzekből restaurálták a szörényvári várat
A víztorony volt a következő úti cél, valóságos építészeti kuriózum: a látogató semmiképpen sem az eredeti rendeltetésével azonosítja az építményt, hisz az sokkal inkább egy provence-i kastély egyik bástyájának tűnik. A zárás előtti érkezés ellenére készségesen felengedtek a tetőre, ahonnan a sötétségben hömpölygő Duna vize már nem látszott, csak a város fényei.
Szörényvárról már kőhajításnyira volt szálláshelyünk, Herkulesfürdő. Amolyan start-up szálláshelyen találtunk csak üres szobát, máshol ki fűt be ilyenkor néhány vendégért?
Természetesen reggel korán ébredtünk, hisz a télvíz előtti időszakban is korán sötétedik, s tudtuk: egy órát kell autózni Dunatölgyesig (Dubova), ahonnan a mintegy kétórás körtúra indul a Nagy-Sukár (Ciucaru Mare) csúcsra. A településen lévő futballpálya mellől induló ösvény kezdetben meredeken emelkedik, majd szintgörbén halad a lélegzetelállító látványig: lábunk alatt a hömpölygő Duna, kőhajításnyira Szerbia: látszanak a szomszédos ország műútján haladó személygépkocsik és teherautók. Ennél viszont sokkal szebb a Kazán-szoros. Huzamosabb ideig csodáljuk az elénk táruló tájat és a Dunán felfelé haladó, minden bizonnyal valamiféle nyersanyagot szállító uszályt. Korán van még, a „plázaturisták” szerencsére sehol. Tovább haladunk a körtúrán, csodáljuk a tájat, mígnem elérünk a Dunatölgyes-öböl fölé. Itt egy geoládát is találok, amely említést tesz az Al-Duna szabályozásáról (Duna-reguláció, ahogy a korabeli dokumentumok említik) is. 
Innen nem lenne jó leeseni...
A folyó eme részének zuhatagjai, vízfolyása, rendszertelen vízhozama, sziklaszirtjei és zátonyai veszélyessé tették a hajózást, mígnem az 1800-as évek derekán Széchenyi István közlekedési miniszter és Vásárhelyi Pál, a kor kiváló mérnöke felvállalta a feladatot. 
Kilátás a Dunatölgyes-öbölre
Az avató ünnepségre végül évtizedekkel később, 1896-ban került sor. Aztán Jugoszlávia és Románia „testvéri összefogásának” köszönhetően 1964–1972 között megépült az egyes és a kettes számú Vaskapu, amelyet Nicolae Ceauşescu és a jugoszláv Josip Broz Tito avatott fel. A kolosszális infrastrukturális befektetés tovább javított a hajózási viszonyokon, mi több, a vízi energia hasznosítása szempontjából is stratégiai fontosságú.
A kirándulás után a klasszikus hajókázás következett. Október utolsó napjairól lévén szó, várni kellett, amíg összegyűlt a szükséges számú utas, s nekivághattunk a kalandnak: Orsova, Kazán-szoros, Decebal sziklába vésett arcképe, Ponicova-barlang, Tabula Traiana és Széchenyi-tábla. Az óriási méretű, magyar nyelvű táblát Széchenyi emlékének tisztelegve 1885-ben a Magyar Építész-Egylet a Széchenyi-út feletti sziklában helyezte el, a Nagy Kazán-szoros bejáratánál. A Vaskapu-erőmű felépítésekor a tábla a víz alá került, s a román hatóságok nem vésték ki és helyezték el a vízszint fölé, így 2005. júniusában a Gróf Széchenyi Ödön Magyar Hajózási és Yacht Egylet a víz szintje felett kevéssel egy kisméretű, az eredeti tábla feliratával megegyező szövegű táblát helyezett el, aminek azonban hamar nyoma veszett – egyesek szerint azért, mert rézből készült... Aztán 2018-ban fordulat következett be a Kazán-szorosban felavatták a néhai polihisztor, politikus, író, volt közlekedési miniszter sziklára elhelyezett új emléktábláját.
Betonkolosszus templom
A motorcsónakos kaland után Orsovát is szemügyre vettük. Megtekintettünk volna több mindent is a városban, ám a katolikus templom teljesen lefoglalta a figyelmünket és az időnket. Ámulva-bámulva tekintettünk az Arad megyei Mácsán 1933-ban született és az 1979-ben Temesváron elhunyt Hans Fackelmann építész által tervezett, 1974-ben átadott épületre: ez tényleg templom lenne? Érdekes módon a kommunizmus idején engedélyezték az egyházi ingatlan felépítését, minden bizonnyal azért, mert az egyes számú Vaskapu felépítésekor a régi templom a víz alá került. S annak idején mégis miből épülhetett egy katolikus istenháza, ha nem betonból?
A légszennyezés miatt megszürkült betonszerkezet egy kripta látszatát kelti. A sátor alakú belső tér eléggé kontrasztos a külső kereszt formájával. A nagy betonkéményre hasonlító toronyban látható óra fölött már nagyon régen eljárt az idő, a mutatók évtizedek óta mozdulatlanul bámulják a Dunát. Szomorú látvány. Történészek és a bejáratnál található márványtábla szerint 1849. augusztus 23-án ezen a környéken ásta el Szemere Bertalan, az elbukott szabadságharc utolsó miniszterelnöke és a kormánytagok egy csoportja a koronázási jelvényeket: a Szent Korona, a kard, a palást és a többi jelvény négy esztendőn keresztül rejtőzött a föld mélyén, a császári hadsereg csak 1853. szeptemberében bukkant a nyomukra. Történelmi jelentőségű hely, a templom esztétikai látványa viszont korántsem ezt az érzést kelti.
Az esti órákban a herkulesfürdői vasútállomást tekintjük meg. Itt is az Osztrák-Magyar Monarchia építészeti szempontból fontos helyén járunk.
A herkulesfürdői állomás. Ha a falak beszélni tudnának...
„Elegáns fogatok várják az érkezőket. Kocsink klasszikus talajon halad át, mert Herkulesfürdő forrásai már Traján császár idejében ismeretesek voltak, az őserőnek, az egészséges test eszményének, a győzhetetlen Herkulesnek szentelték: „Ad acquas Herculi sacras”. Mert nincs semmi új a nap alatt! A római császárok idejében épp olyan áldásokkal járt a civilizáció, mint manapság: a halavány matróna, kinek junói termetét már roskadozással fenyegette a világhódítók nevelése, a sápadozó kis lány, kinek ereiben szükesen csergedezett a büszke római vér, a Corinnák, Lesbiák és Lalagék kegyeit hajhászó római világfi, ki léptei ruganyosságának hanyatlását kezdte érezni, a harctól sanyart legionárius, kinek izmos tagjain a dák és szittya-harcok bénító sebeket ütöttek, épp oly elengedhetlenül tódultak a Csernavölgy csodás vizeihez mint korunk elcivilizált alakjai” – írta Kempf Józsefné a Pesti Hírlap 1891. augusztus 10-i számában.
Most taxis szolgáltatásokat nyújtó személygépkocsik álltak az állomás előtt. A hajdanán impozáns belső tér most is pompás látványt nyújt, bár valójában nincs használatban. Az idő itt is megállt, a római számokkal ellátott, az épületnek a peron felőli homlokzatára rögzített óra mutatói is elfáradtak, ki tudja, mióta pihennek.
Sissi (Wittelsbach Erzsébet magyar királyné, Ferenc József császár felesége) hajdani kedvenc üdülőhelye Románia talán legszomorúbb és legfelkavaróbb látványa.
Lerobbant, elhagyatott
A százötven évvel ezelőtt még virágzó, hajdani római fürdő lehangoló és nyomasztó minden látogató számára, bár a három különböző történelmi kort (római, monarchiabeli és kommunizmus) és kultúrát ötvöző helységben európai alapokból néhány épületet további degradálását vagy összeomlását sikerült megállítani. Egy kis visszatekintő: Herkulesfürdő tulajdonképpen Traianus római császár uralkodása idején épült fürdőhely, amelyet Herkulesnek, a termálvizek istenének ajánlottak, és Ad Aquas Herculi Sacras, azaz Herkules szent vizeiről nevezték el. A termálvíz jótékony hatásait már akkor felismerték, a monarchia idején pedig a fürdőhelyet tovább fejlesztették. Történészek szerint a népvándorlás idején teljesen elpusztult a település, míg gróf Hamilton osztrák altábornagy 1734-ben fel nem fedezte a római kori romokat. 1773 nyarán egy bécsi orvos elemezte Herkulesfürdő vizét és megállapította, hogy csodálatos gyógyító ereje van. Ettől kezdve egyre több beteg látogatott ide, fogadásukra barokk paloták épültek. Az igazi fellendülés I. Ferenc király látogatása után, 1817-ben indult be. Ekkor vette fel máig használt, hivatalos nevét is a település, az addigi Mehádiai fürdők helyett.
Minek lefesteni?
A kommunizmus idején betonmonstrumok épületek ide, ezek egy része elhagyatottan áll, a még nyitva lévő vendéglátóegységek teljesen disszonáns elemekkel zsúfolják tele a köztereket. A balkáni, a Kusturica-filmekbe illő szürreális helyzetek egyikével mi is szembesültünk: a késő délutáni órákban az egyetlen nyitva lévő szórakozóhelyen bömbölt a zene, a teraszon manelét énekelt egy látássérült hölgy, akinek a performanszát az előtte guggoló segédje közvetítette élőben a Facebookon. A kívánságműsort nem követtük figyelemmel, szálláshelyünkre vonultunk.
Másnap az elhagyatott, hegytetőn lévő falvak meglátogatása volt napirenden. Barátaink már látták őket, s mi is kíváncsiak voltunk, hogyan lehet sziklákra rögzített létrákon eljutni egy hegyvidéki településre. Egy barátunk és egy geoláda megkeresésére kijelölt indulási pont segítségével sikerült is megtalálni a főútról letérő ösvényt, s nekivágtunk a kalandnak. 
Ő így közlekedik
A csodálatos őszi színekben pompázó táj feledtette velünk látogatásunk eredeti célját: létrákon felmenni egy elszigetelt hegyi faluba. Fotókat készítettünk, gyönyörködtünk a látványban. A rozoga állapotban lévő, tákolt létrák korántsem voltak bizalomgerjesztők, ám tudtuk: a főútra vezető táv rövidítésére a helybéliek ezen közlekednek. Akár gázpalackot is visznek rajta, ahogyan saját szemünkkel láttuk.
A négy falétra megmászása után egy közeli barlangban elrejtett geoládát mentem megkeresni. Eléggé ijesztő látvány fogadott: fából készült asztal és székek a bejáratnál, szentképek a barlang falán, gyertyák a földön… Mintha egy szűk csoport valamiféle rendszeres rituálét tartana itt. Eltekintettem a szokatlan látványtól, megkerestem a geoládát, s gyorsan visszatértem a túraösvényre.
Összetákolt létrákon haladtunk a falu felé
A fennsíkra érve egy magányos tehén fogadott. A legelni kikötött Riska mellől már megpillantottuk a helység kis templomát, s kíváncsiak lettünk az udvarán lévő temetőre is. Új sírhelyek alig akadtak, rég elnéptelenedett már a falu. A körben lévő dombokra és hegyekre lélegzetelállítóan szép a kilátás, így a szendvicsek elfogyasztása után – amit a közelben lévő forrás vizével nyomtattunk le – folytattuk utunkat. Bánjuk, hogy szokásunkkal ellentétben nem itt, a helybélieknél szálltunk meg – mekkora élmény lett volna segíteni nekik, részt venni a háztartási munkákban, elmenni vásárolni a több kilométerre lévő faluba lóháton, ahogy induláskor az egyik helybélit láttuk. 
Magányosan az elszigetelt falu határában
Így steril, személytelen a látogatás, megannyi élménytől mentes: mi túrázunk csupán… Sajnos a fákra rögzített reklámokon szereplő telefonszámok egyikét sem tudjuk felhívni, nincs idő a helybélieknél ebédelni, pálinkázni. A helybéliekkel való kapcsolat szinte teljes hiányát némileg feledteti a táj szépsége. Némi interakció azért mégis volt: a hajdani iskola épületéből hirtelen egy eléggé ideges fiatalember bukkant fel. Ijedten szabadkoztam, hogy az ablakpárkányra kihelyezett, szilvából készült szirup ellenértékét betettem a műanyag dobozba. Nem érdekelte, teheneket ment a fennsíkra hajtani, nem sikerült társalogni vele. Érthető a helybéliek frusztrációja: egy néhány évekkel ezelőtt sugárzott televíziós műsor következtében a helyet valósággal elárasztották a turisták. Az addig nyugodt és csendes falucska lakóinak hirtelen meg kellett birkózniuk a kíváncsiskodók özönével.
Bizalmi alapon
A hosszú, a helybéliek által még használt régi úton térünk vissza a főútra, majd néhány kilométer gyaloglás után visszaérünk a kocsihoz: vége a mai időutazásnak.
Szerencsére a következő hétvégén is úton voltunk: a Hám Péter túrázásguru által szervezett kiránduláson vettünk rész Törcsvár (Bran) környékén, a Királykő és a Bucsecs-hegység közötti részen, ahol álomszép őszi tájakat csodálhattunk meg.
Itt első nap Törcsvárról indult a körtúra: Şirnea, Peştera és Magura falvak környékén kirándultunk. Összesen 15 kiránduló vállalta be a távot, amelynek tematikája a sárguló levelek nyújtotta szép őszi táj volt: ennyi fotó talán sohasem készült. 
Svájc? Nem. Erdély (Hám Péter felvétele)
A vers irodalmi műfaja által is nehezen kifejezhető szépségű őszi táj háttereként szolgáló két magashegység lenyűgöző látványt nyújtott az Erdély több régiójából érkezett túrázók számára. A második napon Dénes László barátunkat a Felsőmoécs–Templom-gerinc közel 20 kilométeres túraútvonalon „érte” a születésnap, ezért barátai részéről az általa készített, berámázott fényképeit kapta ajándékba, személyre szabott üzenetekkel…
Feltöltődés széppel (Hám Péter felvétele)
