Kilencmagú almát kell megenni Bálint-napon, hogy megtartsa szerelmét – szólt a hagyomány
Bálint-napra többen csak mint a szerelmesek napjára gondolnak, lévén, hogy a Bálint-napi népszokások egy része kapcsolódott a szerelemhez (de a mezőgazdasághoz is), és számos szerelmi praktika is kötődik ehhez a naphoz. Szent Bálint (Valentinus) vértanú a szerelmesek mellett a lelki betegek és az epilepsziától szenvedők védőszentje is. I. Geláz pápa 496-ban rendelte el, hogy szent Valentinus napját február 14-én ünnepeljék, így vált Bálint a jegyesek, fiatal házasok védőszentjévé Európában.
Anekdotaszámba menő jelenet valamikor a kétezres évek elejéről: a nagymama gyönyörködik buliba készülő unokájában, és hajdani bálkirálynőkoráról nosztalgiázva, sóhajtva megjegyzi:
– A te korodban nekem már többször megkérték a kezemet.
– Nekem is, nagymama, csak ma másképp mondják – feleli az unoka.
Minden kutatásnak vannak melléktermékei: apróságok, levéltöredékek és hasonlók, amelyek mintegy véletlenül jutnak az ember kezébe. Általában nem is kerülnek feldolgozásra, de ezek teszik igazán élvezetessé a kutatómunkát. Különösen a magánjellegű dokumentumok ilyenek, amelyek egykori érzelmi értékét az is jelzi, hogy a hajdani tulajdonosnak nem volt szíve megválni tőlük.
A vonzalom, szerelem létezése változatlan, kifejezési módja azonban rengeteget változott az elmúlt 100-120 évben. Minden kor a maga stílusában fejezi ki az érzelmeket, de van, ami változatlan. Például az, hogy aki nem talál szavakat, az igyekszik „dalban elmondani” érzéseit.
Bözsi (Ballagási fotók 1910-ből)
A mindenkori „másképp mondás” jegyében álljon itt néhány példa a huszadik század eleji udvarlási formákra. Az a tény, hogy ezeket a leveleket, névjegyet megőrizték, arra utal, hogy a hajdani fiatalemberek, György, Jani és Rudolf/Rezső, fontosak lehettek a címzettnek, Margitnak.
1. György: a kamaszszerelem
Olga
A címzett 18 éves, éppen névnapja van. A bizonyára virágcsokor kíséretében érkezett névjegy hátára írt sorok a korabeli leveleskönyvek stílusában írott sablonos köszöntőüzenetként indulnak, majd miután az udvarló, bizonyos Valkai György már nem tud újabb változatban sok boldogságot kívánni, és a rendelkezésére álló néhány centinyi hely is vészesen fogy, hirtelen felforrósodnak az érzelmek, akadozni kezdenek a mondatok, könnyebb hát dalban elmondani azt, amiben a szív megszakad.
Kedves Margit!
Kedves névnapja alkalmával fogadja őszinte tiszteletem jeléül e virágot, mely egyéniségét olyan hűen jelképezi. Egyúttal szívem mélyéből fakadó sok szerencse kívánságomat. Isten sokáig éltesse. Legyen földi élete egy boldog álom, melyből sohase legyen felébredése. Határtalan nagy legyen boldogsága. Még számtalan jókívánságot kíván egy régi híve, akinek talán már az emlékét sem őrzi. Nem akarom magamat menteni. Nincs mit. Csak egy kívánságom van. Kérem szépen, e napon egy szép nótára emlékezni, mely olyan hűen tükrözi vissza lelkiállapotomat. „Repülj, repülj, árva galamb, a rózsámhoz keletnek…” Ki gondolta, hogy egy év múlva így emlékezünk meg egymásról?
Szívélyes üdvözlet és kézcsók mellett maradok híve: V.
Végvárt, 1910, június 10.
2. Rudolf: a fronton harcoló jó barát
Leutn. Rudolf Müller, 6/51 Feldkompagnie szerepel feladóként a gondosan megvonalazott, lila selyempapírral bélelt borítékba bújtatott levélkén. Rudolf/Rezső nem epekedő szerelmes, inkább jó barát lehetett, aki színes és kedélyes beszámolót küld első világháborús frontkatona élményeiről, beszámol arról, hogyan próbált találkozni Margitka szintén katona öccsével egy áthelyezés során. A goriziai front elevenedik meg a szép kézírással formált sorokban, és mivel konkrét helyszíneket tábori postán feladott levélben nem adhat meg, hadműveletekről nem számolhat be, hát rejtvényeket küld Margitkának, megírja hol, melyik lapban olvashat bővebben az adott eseményről. Talán csak a csapatmozgás és a nászút gondolatának összevetése utal arra, hogy Rezső alkalmasabb körülmények között sikeres udvarló is lehetett volna…
Bertus
„Kedves Margitka!
Ahol eddig voltunk, onnan több ezer kilométert csúsztunk dél felé, míg végre megállapodtunk egy elragadóan szép helyre épített városkában, hogy fáradalmainkat kipihenjük. Az út szépségei, a maguk érdekes változataiban, valamint a szerzett ismeretek és tapasztalatok megérdemlik azt a kijelentésemet, hogy ez volt az az ideális nászút, amelyre menyasszonnyal kellett volna elindulni, hogy annak gyönyörei teljesek legyenek. (…) Alig pihentünk meg, már a második napon elindultunk tájékozódni. Nekigyürkőztünk egy hegyóriásnak, de míg a tetejére léphettünk, még a ruha is majd leolvadt rólunk. Megizzadtunk, kifáradtunk, s nyújtottuk a nyelvünket. (…) Szidtuk a taliánokat s a vég nélküli háborút, de semmit nem használt! (…) Ha az Est f. hó 13-i számát olvasta, vagy olvashatja, onnan rájöhet könnyen, hogy melyik részen vagyunk. Különben a Pesti Hírlap 12-i száma is említi azt a völgyet, amelyben nem tudok eleget gyönyörködni. Remélem, nem kíván bővebb magyarázatot, s nem botránkozik meg azon, hogy annyi hibát ejtek, de olyan zaj van e mellett a gyenge fényű gyertya mellett, hogy méltónak érzem magam a bűnbocsánatra. Tehát ha maga is úgy akarja, folytatom, majd ha a körülmények alkalmasabbak lesznek. Most pedig kis kezeit csókolom: Rezső”
3. Jani: a lánykérő Don Juan
Világháború sem akadályozhatja meg a szerelmes fiatalembert abban, hogy megkérje választottja kezét. Levélben persze, már csak azért is, mert a döntő pillanatban, amikor szabadsága alatt találkoztak, sajnos cserben hagyta a bátorsága. Csapongó érzések és józan ész találkozása hét sűrűn teleírt oldalon.
Jolánka
„Egyetlen imádott Margitka!
Tehát megint 1000 kilométerre vagyunk egymástól. E nagy távolság, e rideg világ, a férfinem e kínpadja azonban valódi tiszta gondolataimat, igaz érzelmeimet szólaltatja meg. Talán a sors akarja ezt így? (…)
Megmagyaráz mindent a sóvárgó sóhaj, mely Margitka felé száll, csak azt érzem, hogy üres a világ számomra, ha nem láthatom, ha nem gyönyörködhetem benne, ha nem félhetek tőle úgy, mikor féltem akkor, midőn előttem állt, mellettem ült, s czimbalmozott – talán nekem.
Agyamon ezer gondolat cikázott át ilyenkor, de az ezer közül egyet sem találtam elég szépnek, elég jónak, elég méltónak ahhoz, hogy magácskának e pillanatban elsuttogjam, s végül érzelmim világába zárkóztam – szótlanul. Miért? Mert az igazi érzéseket szavakba önteni nem lehet, aki valóban érez, az nem meri elmondani, az fél a szótól, nem mer nyíltan fellépni, csak érezni tud.
Eddig úgyszólván ismeretlen volt előttem e félelem, vagy talán nem is félelem, olyanforma érzés inkább, mint mikor egy olyan ember, ki felismerni képes a virágok báját, a legszebb, legkedvesebb liliomszálat akarja leszakítani, de mielőtt ezt tenné, még egyszer megnézi, gyönyörködik annak üde bájában, megsajnálja, és nem szakítja le. Arra gondol, és fél a gondolattól, hogy az leszakítás után mihamar elveszíti üde, bájos voltát. Elfeledi, hogy friss vízzel telitett vázában tartva virágját, talán épp oly hosszú bájidőt biztosíthat számára, mint amúgy.
A hang, melyben írok, ne lepje meg, aranyos Margitka! Hű tükre az lelki világomnak, melynek sugaraiban magácska, mint egyetlen lény ragyog. Mivé lett, hova tűnt Don Juan, ki már talán ezredik ideálját számlálja? Csak addig létezett, amíg ura volt szívének. De megszűnt létezni, mihelyst igaz szerelmének tudatára ébredt. Ma már csak egy rajongó szerelmes. (…) E szerelmével párosult végtelen becsülése és tisztelete nem engedte talán szóhoz jutni akkor, mikor imádottjával szemben állott.
Most pedig midőn e pillanatban magácska iránti egész benső érzelmemet tudomására hoztam, kérem, vizsgálja jól meg aranyos kis szívecskéjét, s ha érezne irányomban hasonló rokonérzést, melynek atomjait elégségesnek találja szívünk sírig hű összefűzésére, úgy könyörgöm, adjon nyílt választ, számíthatok-e a kezére az esetben, ha ez irányban kedves jó szüleinél lépéseket tennék?
Abban a tudatban teszem ezt, hogy eddigi ismereteiből, s talán inkább leveleimből legalább úgy nagyjából megismert, s tisztában van azzal is, hogy bár tetterőm, vágyaim meghaladják társadalmi pozíciómat, mégis csak egyszerű falusi segédjegyző vagyok, kinek évi jövedelme a legjobb számítás szerint sem haladja meg a 2000 koronát, magánvagyonom pedig, amíg édes jó anyámat élteti a jó ég, számításba se jöhet.
Ami az anyagiakat illeti, a magam részéről azt az álláspontot foglalom el, hogy ahhoz, hogy valaki boldog legyen, nem szükséges fény, pompa és palota. Sok hatalmas bankár cserélné fel családi boldogságát szegény emberek családi boldogságával, hol nincs fényűzés, de van szerelem s egyetértés.
Még egyre kérem: legyen, aranyos Margitka, velem szemben nyílt és őszinte. Engedje meg kiolvasnom válaszából szívecskéjének minden titkát, gondoljon arra, hogy válasza egész életemre s életére szól.
Olyan lépés ez, amelynél nem szabad könyörületesnek lennie. Lehet, hogy válasza felemel, lehet, hogy lesújt, alapjában azonban mindkettő jótett, mert igaz, s későbbi szenvedések sokaságától szabadíthat meg esetleg engem, esetleg saját magát.
Ezeket óhajtottam, aranyos Margitka magácskának küldeni, s gondolom, ezek után joggal kikérhetem mielőbbi igaz, őszinte, szíve szerinti válaszát.
Aranyos kacsóit csókolja: imádó Janija”
Aranyos Margitka szót fogadott és nem volt könyörületes. Az őszinte válasz ugyan nem maradt fenn, de minden bizonnyal úgy hangzott: nem.
