Hazatérés

Szenteste van, csípős hideg, jeges az út. Az interneten vásárolt túracipőjében alig érzi már a lábát, annyira hideg van. Eszébe jut, hogy az anyja gyerekkorában télen mindig nylonzacskót húzott a lábára, és úgy vette fel a cipőjét. Most ő is ezzel próbálkozik, de nem csak a hideggel kell megbirkóznia a tenger hullámaihoz szokott lábainak, hanem a sok kővel, elvadult gyökérrel, amikbe minduntalan belerúg. Huszonkét éve nem járt ezen az úton. Ezúttal is liheg, nem a kor miatt, felfelé kell menni, néhol csúszik is. Kivágtak sok fenyőt, de így is friss illata van a télnek. Elvadult bokrok közt kaptat felfelé. Fullasztó a csend. Hiába gyorsít, hiába köhög hangosabban, a csend fojtogatja. Nem akar megállni.

Fel kell érnie a kunyhóhoz estig, sötétedés előtt. A szüleit szeretné meglepni, találkozni velük, mielőtt lefeküdnének.

Nyolc évig járt terápiára, hogy megértse, miért szakította meg szüleivel a kapcsolatot. Jókat beszélgettek a terapeutával, gondolta, mindig megkönnyebbülten jött el tőle. Vajon most mit gondol róla, hol lehet ő?

Meg kell pihennie; összeroggyan. Elővette hátizsákja zsebéből az óráját. Legszívesebben eldobta volna. Nem volt szüksége rá. Semmire se volt már szüksége kis vízen és ételen kívül.

Az okostelefonjától már korábban, két nappal azelőtt megszabadult. Kitörölte belőle profilját, üzeneteit, fotóit, majd összetörte és lehajította le egy kis szakadékba, ahová biztos nem megy utána. Egész jól elvolt nélküle; nem érzett kényszert, hogy minduntalan megnézze, mi történik a világban nélküle. Ott, ahonnan végérvényesen kilépett.

Koromsötét volt, csak a hold fénye világította meg a dombot. Tudta, már nem lehet sok hátra, és meglátja a kis apró fényt a szülői házból. Huszonkét éve nem járt arra, mégis úgy tűnt számára, hogy semmi sem változott. Ugyanígy rohant felfele gimnazistaként, amikor naponta ingázott 30 kilométerre a városba. Szorongott akkor is, ha el kellett hagynia a tanyát, és szorongott, ha a várost hagyta maga után.

Likasmező: ez a tanya neve, itt született.

Az anyja, amikor őt szülte a tanyán, majdnem elvérzett, a családi legenda szerint az apja akkor sírt utoljára.  Ő még egy alkalommal látta, amikor a család szekerét húzó lovat le kellett vadászpuskával lőni, hogy ne szenvedjen többet. Ezt a sírást csak ő láthatta, belső sírás volt ez, remegett az apja felső ajka, dacolt a könnyeivel, félő volt, hogy rögvest kitör belőle, és akkor kiderül, hogy a lovat, az állatokat mindennél jobban szerette.

Elpirult, ahogy a szüleire gondolt; utálta, amikor szentimentális. Ha még fent lenne a közösségi médián, posztolna egy fotót, és odabiggyesztené, hogy nosztalgikus hangulatban van. Kilőné az űrbe, és számolhatná, hány követőjének tetszett. A PR osztály pedig kiszámolná mekkora láthatóságot hozna a cégnek ez a megnyilvánulás. Kiderülne, hogy ő is ember, neki is van múltja. 20 évvel ezelőtt került a céghez, sokat tanult és megállás nélkül dolgozott. A múltjáról nem beszélt, ha gyerekkoráról kérdezték, legfeljebb annyit mondott, hogy eltelt. De igazán sose beszélt magáról, csak a munkájáról. Nem létezett semmi más számára, és nem is hiányzott. Ha télen olykor túrázni ment, nylonzacskót húzott a cipőjébe, hogy ne fázzon és ne ázzon be a lába.

A likas nevet ők adták, a gyerekek. 4 domb ölelte körbe a tanyát, a likas alulról nézve egy nagy gödörnek látszott. Olvasta az interneten, hogy pár évvel ezelőtt régészek is helyszíneltek, mert az a hír járta, hogy ott tényleg létezett egy nagy lyuk, ami az összes, felülről leomlott követ abba a gödörbe sodorta. Volt idő, amikor egyszerre hat tehenet, és 3 lovat vittek ki legelni a gyerekek, vigyázni kellett, nehogy becsússzanak a gödörbe. Misi szeretett legeltetni, ismert minden járást, hecserli bokrot, a fűszálat megfújta, úgy terelgette a jószágokat. A bátyja, Karcsi, két évvel korábban hagyta el a szülői házat, mint ő. A városba költözött, hentesnek állt, munkásszállón lakott. Az elején hétvégente még hazajárt: ráült a kályha peremére, és mesélt a városi életről, a főnökéről, a kollégákról. Az apja mindig összehúzott szemöldökkel hallgatta, Misi úgy érezte, neheztel rá, mert hentes. Nem vágóhíd ez, apám!, mondta Karcsi, és elővette az adag húst a sporttáskájából, majd az asztalra tette.

Alig vette észre, hogy felért a házhoz. A kertkapu a régi, könnyen ki tudta nyitni. Fény szűrődik ki az ablakon, előbb körbejárja a házat, keresi a kutyáját, fel sem merül benne, hogy már elpusztulhatott. Örömében ugrálni kezd, amikor a sufniban a szánkóba belebotlik. Szerencsére, az óráját nem dobta el, bekapcsolja a lámpát rajta. Bevilágítja a múltját vele. Feláll a szánkóra, úgy néz be az ablakon. Megkocogtatja az ablakot, a kutya felugat, az anyja kiszalad: Gyere be, kisfiam, még megfázol!