Megjelent a Szabadság napilap mellékletében, a Református Híradó 49. számában. (2024. március 30.)
A magyar protestáns örökség feladására való törekvés is szemmel látható társadalmunkban. A fiatalok tehernek látják a konfirmációt. Túl összetett, túl személyes, túl mélyreható ahhoz, hogy vállalható legyen. Az istentisztelet és annak látogatása is legfeljebb időigényesnek és fárasztónak tűnik a könnyed, felszínes szórakozáshoz szokott felnőtt reformátusoknak. A hozzátartozóktól történő búcsúzás is csupán anyagi tehernek tűnik sokak számára. Gyorsan, olcsón, fájdalommentesen szeretnének egyre többen túllenni a hozzátartozóktól történő megváláson.
Aki nem így viszonyul a konfirmációhoz vagy az egyházi élet különböző megnyilvánulásaihoz, azt konzervatívnak címkézi társadalmunk és egyúttal hanyagul leírja. Ez a társadalmi megnyilvánulás a teljes erkölcsi romlás kezdete.
A társadalmi megítélés ellenére a protestáns szellemi hagyaték ma is élő és ható. Az élethez való puritán hozzáállás, a protestáns munkaetika továbbra is többletet jelent mindennapi igyekvő életünkben. Az anyanyelven történő imádkozást és bibliatanulmányozást sem szabad feladni, mert ez protestáns szellemi örökségünk: az egyszerű gyülekezeti tag is tanulmányozhatja Isten tanítását a Szentírás alapján, és az álmokat álmodó ember hitét is csupán anyanyelvén tudja megélni.
A lelki hagyaték, amely szerint „Jézus Krisztus tulajdona vagyok”, áldás ma is a húsvétoló keresztyén ember számára. Krisztus győzött a halál felett, és ennek tudatos vállalása garanciája az örök életnek. Ez az igazi öröm.
A lelki hagyaték öröme, hogy nem vagyunk egyedül húsvétkor. Lélekben a feltámadott Krisztus köré odaállunk, és tapasztaljuk annak örömét, hogy Ő győzött a halál felett. Reménnyel tölt el bennünket, hogy értünk is tette. Ez már nem a virágvasárnapi csodát váró lelkesedő sokaság, hanem a feltámadás örömétől átitatott lelki közösség.
