Vízirigó-számlálást szervezett a Sebes-Körösön a Milvus Csoport
A szervezők jóvoltából Osváth Gergely biológus, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) kolozsvári Állattani Múzeuma munkatársának személygépkocsijában találok helyet. Amikor péntek este a másnap reggeli kolozsvári találkozó helyét és időpontját egyeztetjük, megkérdezi, beleegyezek-e abba, hogy útban az E60-as főúton található Raluca vendéglőhöz, Sebesvár mellett, ahol az eseményre bejelentkezett mintegy 50 személyt számláló csapat többi tagjával találkozunk, tegyünk egy kitérőt a gyalui vízgyűjtő tóhoz.
Örömmel nyugtázom, hogy a nap nemcsak a vízirigó-számlálást foglalja magába, hanem valami mást is tartalmaz –, de azért megkérdezem, hogy mi dolgunk ott. Elmondja, hogy egy kishattyút szeretne „meglesni”, ornitológus ismerőse néhány napja látott ott egyet ebből a ritka egyedből.
– Ritka téli vendég a kishattyú, ezért különösképpen érdekel. Ez a faj a be nem fagyott vízfelületeket keresi, olyan helyeket, ahol az aljzatban még van táplálék – jegyzi meg a szakember.
Kiábrándulva távozunk a gyalui vízgyűjtő tótól, látunk ugyan sirályt, kárókatonát, szárcsát, irizáló tollú csergőrécét, de kishattyúra nem bukkanunk.
– A gyalui tó nem fagy be, több helyen elég sekély, ellentétben a Tárnica-tóval, amely mély, s nincs benne táplálék – fogalmaz a szakember, s leveszi a szeméről a távcsövet, indulunk találkozni a vízirigó-számláló csapattal.
Megjegyzi még, hogy a napokban professzionális madárlesővel tér majd vissza, mert kíváncsi a kishattyúra.
– Bár lehet, hogy már odébb állt a kollégám által látott egyed – jegyzi meg szomorkásan.
„Telelni” jön a hegyvidékről a vízirigó
A Kissebes és Körösrév között vízirigó-számlálásra induló mintegy ötven résztvevővel Sebesvár (Bologa) mellett, az E60-as főúton található Raluca vendéglőnél találkozunk. Lévén, hogy az eseményre immár negyedik alkalommal kerül sor, rövid eligazítás és Ferenc Lőrincz által készített csoportfotó után a csapatok útnak indulnak – sötétedésig körülbelül 10-10 kilométert kell megtenniük a Sebes-Körös, és plusz körülbelül 18 kilométert a Dregán és Jád-völgyén. Megtudjuk, hogy párhuzamosan az ország több folyóvizén zajló számlálásokkal, a Milvus Csoport 2024. január 20–25. között szervezi ezt a programot.
Osváth Gergely, Győrfi Csaba és Jákó Gabriella társaságában a Sebes-Körösön átívelő, a Dregán-völgybe vezető úton található hídtól indulok útnak, csapatunkra hárul a Sebesvárig tartó szakaszon található vízirigók megszámlálása.
Osváth Gergely ornitológus azonnal megállapítja: a korábbi évekhez viszonyítva nagyon magas a vízállás, azért kevés olyan hely van, ahol a vízirigó táplálkozni tud. Beindítja a Milvus Csoport által kifejlesztett OpenBirdMaps applikációt, rögzíti a nyomvonalat, a távot és az időt.
– Hegyi patakokban, folyókban előforduló fajról van szó, télen viszont a vízirigó lejön telelni az alacsonyabb szinteken lévő vízfelületekre, ugyanis itt nincsenek befagyva, s talál táplálékot. Minden évben ugyanezen a folyószakaszon számoljuk meg őket, rögzítjük az adatokat, ez indikátort ad arra vonatkozóan, hogy hosszú távon milyen folyamatok zajlanak – mondja, de hirtelen megáll, nem folytatja, madárhangra leszünk figyelmesek.
A legváratlanabb pillanatban jelenik meg
Sajnos nem a kövekre kiülő és a sekély víz alatt táplálékot kereső fehér mellű kicsi madár az, ami elrepül mellettünk.
– Tavaly és tavalyelőtt igen ritka jégmadarat is láttunk a Sebes-Körös ezen szakaszán. Né, ott egy vörösbegy, az is ritka ezen a helyen! – mutat az egyik havas ágra Osváth Gergely.
Ismét előkerülnek a kukkerek, pásztázzuk a tájat, ám a vízirigó a legváratlanabb pillanatban jelenik meg, olyankor, amikor a távcső nincs a szemünk előtt.
Laikus kérdést teszek fel az ornitológusnak: a vízirigó esetében télen érdemes-e madáretetéssel foglalkozni a faj fennmaradása érdekében. Kérdő szemekkel néz rám: hogyan lehetne ezt megvalósítani?
– A táplálékot, azaz a rovarokat, lárvákat elsodorná a víz. Úgy vélem, fajvédelem esetén ez nem hatékony megoldás. Ideig-óráig segíted a madarakat, esetleg abban az évben könnyebb telük lesz, de hosszú távon nem járható út. A madár megszokja, hogy állandó külső segítségben részesül, ami nem célszerű. Fontosabb megőrizni a folyók, patakok tisztaságát – mondja, s meglepő módon éppen egy lepkehernyót találunk a hóban.
Arra gondolok, ez éppen jó lenne a madaraknak.
– Ezt nem enné meg a vízirigó. Egyébként nagyon furcsa, hogy éppen most és itt találunk lepkehernyót – mondja Osváth Gergely.
Az eseteges esetésnél, mondja, sokkal fontosabb odafigyelni a vízmeder-szabályozásokra, a mesterséges beavatkozások miatt ugyanis veszélybe kerül több madárfaj élettere.
*********************
Az öt órát tartó, közel 10 kilométeres, hó borította szakasz során összesen három vízirigót láttunk, egyiket mindannyian, kettőt csak az ornitológus. A kissé kiábrándító „eredmény” ellenére nem csüggedünk: forró levest és teát fogyasztunk a Raluca panzió földszintjén található vendéglőben.
A helyzet megítélése azonnal változik, mihelyt arról értesülünk, hogy a többi csapat is körülbelül ugyanannyi vízirigót látott, mint mi. Sebaj, jövő januárban ismét kukkert ragadunk, s ismét próbát teszünk!
