Miért emeltük magunk fölé Fülöp herceget, ezt a joviális nagytata kinézetű komótos bácsit, akit a történelem egy teljesen eredeti életpályára sodort? Abban az időben született bele az európai arisztokrácia világába, amikor az a legsúlyosabb válságait élte át. Már az azelőtti évszázad is alaposan megváltoztatta mindazt, amit a kontinensen monarchiákról, arisztokráciáról gondoltak. A királyok immár nem uralkodók, nem lehetnek azok, viszont itt vannak, intézményesült létezésüknek új értelmet kellett találni. Sok helyen éreztek úgy: trónnak, koronának nincs helye e modern korban. A reformtörekvések ellenére a monarchia anakronisztikus intézmény és mindig is az lesz.
E sorok írója sokáig nem is gondolt egyebet erről, egészen nagyjából másfél évtizeddel ezelőttig, amikor alkalma nyílt interjút készíteni Habsburg Ottóval. Az a beszélgetés sok mindent más fényben láttatott s láttat azóta is velem. Megértettem, hogy bár kétségkívül a múlthoz tartozik, a monarchia nem feltétlenül – legalábbis nem minden tekintetben – elvetendő intézmény. Nem lettem royalista, de látom ennek az államformának az előnyeit is. Egy “uralkodót” erre az egy szerepre készítenek gyerekkorától kezdve. Sorsa szervesen összefonódik az országéval. Családja leválaszthatatlan a nemzetéről. Szerepét illetően egy luxuskirakatban élő államelnök, néhány sajátos jellemvonással: mandátuma nem jár le, még ha idős korában lemond, akkor sem teheti le teljesen az államfői felelősséget. A tisztelet egyszerre jár az intézménynek és a személynek is, ezért egy királlyal, vagy királynővel szemben elképzelhetetlen az az alpári hangnem, ami a jellegzetes politikusi csatározások közepette a volt, vagy akár hivatalban levő elnökkel szemben megengedettnek számít.
Anyagi gondjai várhatóan nem lesznek, de mégsem mondhatjuk azt, hogy könnyű élete van, magánélete elhanyagolható, minden mozdulata és lépése a nyilvánosság előtt történik.
Ebbe e környezetbe született bele Fülöp is, a görög és a dán királyi családba. Erzsébetet, az akkori brit trónörököst tizenéves korában ismerte meg és kettejük hosszú, és békés házassága annak a jele, hogy nem csupán a hasonló sors és neveltetés kötötte össze őket. A házasság kedvéért Fülöp lemondott a dán és a görög trónról, sőt, a dinasztikus névről is, a Glücksburg helyett felvette a Mountbatten nevet és bár ortodoxnak keresztelték, teljes mértékben anglikánként élt.
Akiknek alkalmuk volt megismerni, azok nagyon megejtő történeteket mesélnek róla. Darren McGrady évekig volt a királyi család főszakácsa. Amikor újonc segédszakácsként odakerült, rögtön a második estén éppen valaminek az előkészítésén dolgozott, amikor elnyűtt ruhában, kinyúlt újjú zöld pullóverben bebotorkált egy öregember és az akkori főszakácsot kereste. McGrady az öltözék alapján úgy vélte, a kertésszel van dolga s lazán visszaszólt, hogy “Mindjárt hívom” s majd kővé dermedt, amikor főnöke mélyen meghajolt az öreg előtt: Jó estét, királyi fenség!
A Fehér Ház egyik lakája (!) arra emlékezett vissza, hogy a herceg őt – valamint a személyzet egy másik tagját – mintegy “ellopta” egy kis poharazgatásra. Fülöp kedvelte a hétköznapi emberek feszélyezetlenebb és csiszolatlanabb társaságát.
Humora néha súrolta a határokat. Egy kínai egyetemre látogatva megjegyezte: ”Ha sokat ül itt az ember, ferde szemű lesz”. Amikor egy terrortámadásban szeme világát nagyrészt elvesztett tengerészkadétot látogatott meg a kórházban s a királynő kedvesen arról faggatta a sérültet, lát-e még valamennyire, Fülöp közbeszólt: a nyakkendőjéből ítélve nem sokat. Máskor egy elektronikai szaküzletben szemlélt valamilyen gyengébb minőségű berendezést s megjegyezte: ez olyan, mintha egy pakisztáni szerelte volna össze.
Érdekes, hogy ezekért soha, senki nem haragudott meg rá. A sajtó persze, felkapta a mondatokat és hosszasan elemezték, mennyire érzéketlen, előítéletes, rasszista és így tovább. De a legtöbbször maguk az érintettek védték meg az idős herceget, hiszen ők tudhatták: nem csak az számít, hogy mit mondott, hanem az is, hogyan.
A királyi családok tagjainak van még egy sajátos szerepe: az, hogy nemes, jótékony ügyeket karoljanak fel. És itt van választék, van hol tevékenykedni, hiszen ahogy mondani szokás: van baj elég.
Talán éppen azért becsülöm Fülöp hercegben, hogy nem egy nagy látványos ügy mögé állt be, amely becementezte volna hírnevét a nagy népszerű filantrópok panteonjába, hanem kiszemelt (sok egyéb között persze) egy olyan programot, amely hosszú távon és szinte észrevétlenül tesz jót a világgal. Kurt Hahn-nal a nagy német pedagógussal közösen megalapították az Edinburgh Hercege Díjat (Duke of Edinburgh Award , röviden DOFE). Valószínűleg megértette azt, hogy a jövő azon is múlik, milyen lesz a következő nemzedék. Egy olyan világban, amely csak szórakozást és fogyasztást kínál, amely hamis ikonokkal teszi az életet egyre olcsóbb és kegyetlenebb versenyfutássá, nem mindegy, mivel tölti az idejét, mire fordítja energiáját egy tizenéves. A program több szinten és különböző fokozatokban díjazza azokat, akik rendszeresen és kitartóan űznek valamilyen sportot, végeznek önfejlesztő tevékenységet, illetve önkénteskednek. Ebben az egyébként a leírtnál jóval komplexebb programban tanárként jómagam is mentor voltam, amikor Kolozsvárra is megérkezett és láttam, hogyan adhat értelmes új irányt fiatalok életvitelének. Ma már vannak olyan egyetemek, ahol a programban való részvétel előnynek számít a felvételinél.
És akkor visszatérve a kérdésre, miért emeltük magunk fölé Fülöpöt? Azt hiszem azért, mert a társadalom lényegéhez tartozik olykor valakinek a kezébe adni a kardot, a palástot, alátolni a szószéket, avagy a szobortalapzatot. Mindig lesznek hercegeink, királyaink, potentátjaink, főnökeink, és tényleg csak részletkérdés, hogy milyen módon kerülnek kiváltságos, és nem mindig könnyű helyzetükbe. Sokkal fontosabb kérdés az, hogy milyen emberek. A tapasztalat azt mutatja, hogy az örökletes monarchia és a népszavazás ugyanolyan eséllyel küld a magasba nagy embereket és középszerűeket, becsületes és hivatásos népszolgákat, vagy gátlástalan gazembereket. És olykor, kivételszerűen előfordul az is, hogy jól választunk, vagy jó lapot oszt nekünk a sors.
