A média jelentős része nagyszabású félrevezetés áldozataként (az ártalmatlanság vélelmével élve) vagy szándékos félrevezetőként (eredményét tekintve egyik eset sem jobb a másiknál) a társadalmi nyilvánosságot és a mindennapi közbeszédet megfertőzte a migránskérdéssel, félelmet és gyűlöletet szítva. Miközben a felnőttek a családi vacsora alkalmával, a televízió előtt okoskodva vagy a ritka családi kiruccanások alkalmával – mit sem törődve a gyerekek jelenlétével – felerősítik a média által sulykolt diskurzusokat: a menekültek semmirekellőek, elveszik a munkánkat, megerőszakolják a nőinket ésatöbbi ésatöbbi. Ez az életérzés és gondolkodásmód természetes módon szivárog át a gyerekekre, akik átveszik a szüleik által megerősített, médiából származó gyűlölködést és rettegést. Itt van az első elcsúszás. A menekültek dehumanizálása, ellenségképpé formálása aljas politikai és hatalmi megfontolások mocskos húzása.
Van azonban egy fontos kisebbség, olyan médiumokkal, felnőttekkel és gyerekekkel, akik érzik, hogy az előbbi megközelítéssel hatalmas problémák vannak. Ők próbálnak emberként tekinteni a menekültekre, az együttérzést és a segítséget hangsúlyozzák, szerintem nagyon helyesen. Ebbe a kisebbségbe tartozó gyerekeket már most kinézik és megvetik az iskolában a véleményük miatt, a felnőtteket úgyszintén lelibsizik álláspontjuk miatt. Magam is ezzel a kisebbséggel értek egyet a menekültkérdést általában véve, most viszont, amikor farsangozó gyerekek miatt borultak ki, nem egészen vagyok velük egy véleményen.
A farsangi és karneváli események jellegzetessége a „megfordítás” és a „fonákjáról látás”, amikor felcserélhető a fent és a lent, az élet és a halál. A tabuk a farsangi cselekvés központjába kerülnek, megszűnnek a társadalmi korlátok és különbségek, a gúnyolódás és vulgaritás válik „normálissá”, a pajzán, kacér szexuális gesztusok és utalások „hétköznapivá”. Egy ilyen kifordított világon kérni számon racionalitást és erkölcsiséget, nevetséges. Farsangkor az ördögnek, busónak, akárminek öltözött emberek provokálják a lányokat, életre kel a halál, eltemetik az élőt. Olyan világ ez, amiben bármi lehetséges, és annak a fordítottja is. A groteszk esztétikummá emelése a mindennapok feldolgozatlan pluralitását és kiszámíthatatlanságát, nyugtalanító ambivalenciáit emeli be a látómezőbe, és próbálja meg kifigurázni, a maga módján semlegesíteni, erőtlenné tenni, úrrá lenni rajta. Ebbe a sorba teljesen beillik a migránselőadás is, bármennyire is berzenkedjünk tőle.
Persze, legyinthetnek, hogy a gyerekeink nem ilyen reflexíven tekintenek a farsangra, de azt hiszem, hogy többet megéreztek a lényegéből, mint az előadáson felhördülő felnőttek. Jól érzik a gyerekek, hogy ez a téma nem stimmel így, hogy valamit muszáj kezdeni vele, nem seperhetik a szőnyeg alá. A médiafelhajtás viszont azt üzeni nekik, hogy ejnye-bejnye, rosszak voltatok, ezt nem kellett volna. Nem tartom valószínűnek, hogy elsősorban azt éreznék ki a botrányból, hogy szeretni kéne a migránsokat (azzal szemben, hogy a kifordított világukban kicsúfolták őket), hanem az elutasítás megtapasztalása lesz a legerősebb érzés, amelyben őket, gyerekeket utasították el a felnőttek, egy olyan probléma miatt, amiért ők maguk a felelősek. Itt csúsztak el azok, akik a menekültek érdekében taszítottak egyet (biztos vagyok benne egyébként, hogy nem ezzel a szándékkal) a gyerekeinken.
A „migránsozó” gyerekek valahogyan kifejezték a visszásságokat, miközben tükröt tartottak. Most pedig csodálkozunk, hogy egy busó néz vissza a tükörből.
Kedves gyerekek, esedezve kérlek benneteket, hogy a szüleitektől, a felnőttektől eltérően ne ellenséget lássatok a menekültekben, hanem esendő embereket. Ugyanakkor a felnőttekre se haragudjatok, amiért rátok förmednek saját tökéletlenségeik miatt. Fonák egy világ a miénk.
