A Kolozsvári Egyetemi Könyvtár egykori népkönyvtári részlegéről
A pusztán önképzést vagy szórakozást kereső olvasók hosszú ideig ki voltak rekesztve a nagy tudományos közkönyvtárakból, emiatt eleinte egyrészt olvasókörök és kaszinók, másrészt pedig üzleti alapokon szerveződött kölcsönkönyvtárak által igyekeztek kielégíteni szükségleteiket. A mai értelemben vett, államilag fenntartott népkönyvtárak fellendülése karöltve járt a népoktatással, valamint a nyolcórás munkanap elterjedésével, ami jelentősen több szabadidőt biztosított a dolgozóknak természetjárásra, testedzésre és önművelésre.
Az épületünk eredeti tervrajzában is szereplő népkönyvtári részleg kezdeményezője Erdélyi Pál irodalomtörténész volt, aki 1900 és 1919 között vezette az egyetemi könyvtárat. Példaképei az angolszász országokra jellemző úgynevezett public libraryk, tehát a modern, valamennyi társadalmi osztály irányába nyitott népkönyvtárak voltak, amelyeket angliai utazásai során részletekbe menően tanulmányozott. Tehát a tudományos könyvtárakban újdonságnak számító részleg létrehozásával jelezni kívánta, hogy az 1909-ben felavatott épület nemcsak az egyetemi, hanem a városi közönséget is befogadja. E célból a felavatást követően különálló, „barátságos és világos” olvasótermet rendezett be, amely az épület déli, tehát az utcához legközelebb fekvő szárnyának alagsorában kapott helyet alacsony mennyezetű teremben, amelyet az olvasók külön, közvetlenül a járdára nyíló bejáraton keresztül közelíthettek meg. Ugyanakkor „népszerű és szórakoztató olvasmányok” beszerzéséről is gondoskodott, amelynek következtében több mint 7000 kötetet számláló állomány gyűlt össze, elsősorban adományokból.
Ám az első világháború kirobbanása megakadályozta az új könyvtári részleg felavatását. A kolozsvári polgárok nehéz anyagi helyzetbe kerültek, s helyzetükben a könyvtárak is osztoztak. A hadikiadások növekedésével együtt járt az infláció, amelynek következtében 1914-től 1917-ig a magyar szépirodalmi könyvek átlagosan 70, a tudományos tartalmúak 200 százalékkal drágultak meg. A hatóságok az új népkönyvtárak felállítását is megszüntették, a meglévők állományáról pedig úgy határoztak, hogy a szépirodalmi műveket a harctérről sebesülten vagy betegen hazatérő katonák szórakoztatására kell átadni.
A népkönyvtár végül az uralomváltás után, 1921. május 14-én nyitotta meg kapuját, Emil Racoviţă biológus professzor, Eugen Barbul egyetemi könyvtárigazgató, valamint Valentiny Antal és Victor Cheresteşiu főkönyvtárosok erőfeszítéseinek köszönhetően, akik 50 ezer lejes támogatást eszközöltek ki a munkaügyi és a szociális minisztériumtól. Az elnyert összegből az olvasótermet nagy méretű, tölgyfából készült asztalokkal bútorozták be, a falakra pedig újságtartó állványokat szereltek. A könnyebb használhatóság érdekében a könyvtár vasárnap és ünnepnapokon is nyitva volt, délután 6-tól este 9-ig. Az egyetemi könyvtár irattárában található népkönyvtári leltárkönyv tanúsága szerint kezdetben elsősorban román és magyar nyelvű ismeretterjesztő kiadványokat vásároltak, viszont idővel helyüket hazafias kötetek és meséskönyvek, valamint kertészeti, állatgondozási, háztartásvezetési, higiéniai és gyermeknevelési kérdéseket taglaló gyakorlati útmutatók vették át. Érdemes megemlíteni, hogy a könyvtári állomány összetétele híven tükrözte az aktuálpolitikai fejleményeket, így például 1938-ban a királyi diktatúra bevezetését követően jelentősen megnőtt a királyi családot dicsőítő kötetek száma, a következő év tavaszán pedig már a gázálarc helyes viselését, valamint a légi támadások következményeit ismertető brosúrák jelentek meg, mintegy megelőlegezve a második világháború kitörését.
A háborús években az egyre súlyosbodó gazdasági gondok ellenére a város vezetősége jelentős összegekkel támogatta a népkönyvtárat (pl. 1941-ben 8000 pengőt irányoztak elő a könyvtár gyarapítására), 1944-ben pedig felhívást tettek közzé a könyvadományozás fellendítésének érdekében. Ezekben a minden szempontból nehéz években a népkönyvtár kisegítő személyzetét hadiözvegyekből és hadirokkantakból válogatták össze. Az 1940-es évek közepén gyermekkönyvtárként, 1949. május 1-től kezdődően pedig néhány évig marxista–leninista olvasóteremként működött, míg végül elnyerte mostani funkcióját.
Milyen könyveket olvastak a kolozsvári gyermekek száz évvel ezelőtt?
Áttérve a gyűjtemény használatára, fontos kiemelni, hogy az elsősorban hivatalnokok és munkások számára létrehozott olvasótermet főként kisdiákok, valamint mezítlábas „inaskák” látogatták, akik nagy távolságokat tettek meg, hogy bejussanak a „mesék barlangjának” becézett népkönyvtárba, és akik közül egyesek megkísérelték „lekenyerezni” a szigorú könyvtáros bácsikat, hogy minél szebb meséskönyveket és kalandregényeket olvashassanak. A statisztikai kimutatások értelmében a népkönyvtárat főleg a téli hónapokban használták, tehát a több mint 100 férőhelyes olvasóterem melegedőként is szolgált, megannyi más közkönyvtárral egyetemben.
A korabeli könyvtári hangulat szemléltetése végett pedig részleteket közlünk a rendkívül színes és érzékletes ismertetésből, amely az Ellenzék 1922. évi 16. számában jelent meg, s amely az egykori gyermek- és ifjúsági olvasmányokról is értékes adatokkal szolgálhat:
„A Népkönyvtárt este nyitják ki. Hat óra után valóságos népvándorlás indul meg az Egyetemi Könyvtár palotája felé, türelmetlen fiúk és lányok sietnek a tegnap megkezdett meséskönyv tündérvilágában elfelejtkezni iskoláról, egyszer-egyről, nyelvtanról és minden unalmas muszáj-olvasnivalóról. Elemisták, apró gimnazisták, akiknek még elérhetetlen az Egyetemi Könyvtár nagy olvasóterme, és inaskák, suszter, szabó, lakatos csemeték járnak olvasni a Népkönyvtárba. Legtöbbjük magyar, de a könyvtárt románok is látogatják.
Csodálatos, hogy mennyire szeretik ezt a csöndes kis olvasótermet. Gyakran tipegnek be az ajtón pöttömnyi babák, akik a nevüket tintával még nem is tudják leírni, de a sillabizálás első nehézségén túl vannak, és már könyvtárt látogatnak: olvasni akarnak és olvasnak. Egyik viszi a másikat. És aki egyszer könyvet kapott, boldog, ha másnap este visszamehet, és tovább bolyonghat a sorok között.
Csak a könyvtár szigorú etikettjét nem tudják megszokni. Beszélni nem szabad, sem a szomszéddal suttogni, még sajnos kacagni sem. Pedig milyen jól esne a kicsikéknek, ha egy-egy szép mesét másnak is megmutathatnának, és a bolondos mókákon kettesben nevethetnének. Hiába, az ember társas lény – és társaságban még a könyvolvasás öröme is nagyobb és több gyönyörűséget ad. A könyvek szigorú őre – különben rendkívül melegszívű fiatal könyvtáros – azonnal figyelmezteti a magáról megfelejtkezett nebulót a szabályokra, és ilyenkor megdöbbent csendben, ijedt szívdobogással dugják orrukat a könyvbe és néhány pillanatig pisszegni sem mernek. Sok gyermek annyira temperamentumos, hogy szigorúbb büntetéssel kell rendre inteni. Ezeket egy-két estére kitiltják az olvasóteremből. És még így is naponta legalább nyolcvan-kilencven apróság keres szórakozást, sőt szórakozásnál sokkal többet jelentő gyönyörűséget a népkönyvtár olvasótermében.
Arról is érdekes volt kérdezősködni, hogy mit olvasnak legszívesebben a könyvtár kis rajongói. Bár a technika és a szocializmus reális, józan levegőjében élünk, a gyermek-lélek csak a régi, tiszta, ártatlan ma is. És bizony, ők is csak a mesék és a kalandok színes romantikáját keresik. Talán száz év múlva másképpen lesz, de a mai gyermekeknek is csak az kell, ami régen a mi szívünknek is kedves volt. Magyar mese és mondavilág, Ezeregy éjszaka bűvös meséi, Andersen meséi a legkisebbek kedves és legkeresettebb olvasmányai. A nagyobbaknak már Csontos Szigfrid története, Majomkirály, Három vitéz magyar baka kalandozásai, Hany Istóknak, a hal-embernek különös legendája és hasonló romantikus-legendás történetek kellenek. Akik már túl vannak a legnaivabb gyermeki érdeklődés küszöbén, szívesen olvassák Bőrharisnya szívdobogtató kalandjait, Stanley afrikai utazásait, Jókai korlátlan, csapongó fantáziáját is szeretik követni mohó, lázas szemmel. És a nagyobb diákok, azok, akik az utcákon öklömnyi labdákkal futballoznak, a Népkönyvtár polcairól Sherlock Holmes detektívkirályról szóló regényeket emelik le legszívesebben. Szeretik Mikszáthot is. A két koldusdiák nagyon kedves a kalandok iránt sóvárgó diákfantáziának. Egy kisfiú Csepreghy színműveit olvasgatta estéről-estére. Ebből, ha hinni lehet valami finom és halk előérzetnek, még drámaíró lesz.
Vasárnaponként olyan nagy az érdeklődés, hogy a könyvtár bejáratánál sorba állva várakoznak, amíg bejuthatnak. Különös, de még sehol a világon nem volt példa arra, hogy ennyire megszeressék a könyveket. A háború alatt kenyérért, lisztért verődtek kettes sorokba. Most másra is éhesek az emberek, és a szellemi kosztért, a lélek mindennapi kenyeréért épp úgy ácsorognak, dideregnek, mint régen a hatósági bódék előtt a dekára kimért élelmiszerért.
Egy ilyen vasárnapi ácsorgásnál történt az alábbi jellemző eset. Az olvasóterem már a kora délelőtti órákban megtelt, és künn hosszú gyermeksorok várták a bebocsájtást. Benn, az olvasók közül az egyik kisfiúnak nem tetszett a kiválasztott könyv. Odament a felügyelőhöz:
– Bácsi kérem, adjon egy szebb mesét, ezt nem szeretem…
A felügyelő azonban arra gondolt, hogy másnak is kell olvasni.
– Nézd kisfiam, te már olvastál. Jöjj el holnap, s most enged át a helyedet annak, aki künn várakozik.
A fiúcska elszontyolodott. Tétovázott, s bizony majdnem pityeregni kezdett. Olvasni akart mindenáron. Sokáig töprengett borongós arccal, kotorászott a zsebeiben, és hirtelen így szólt a meglepett felügyelőhöz:
– Bácsi, hát, ha fizetek, nem maradhatok még, és nem kaphatok más könyvet?
És a zsebéből nagy szemérmesen előhúzott egy gyűrött bankót, amely talán ötven banis volt valamikor. Persze nem lehetett lekenyerezni a kegyetlen bácsit. A Népkönyvtárban a baksisrendszer még nincs bevezetve. Amikor az egészen kis elemistákat visszaküldték, hogy a nagyobbak elől ne foglaljanak el minden helyet, a kicsik roppant nagy zavarban azzal akartak túljutni a rendeleten, hogy gimnazistának vallották magukat. Lám, már azt is megértük, hogy meséskönyvek miatt már »bűnt« követnek el a rosszról és jóról nem is sejtő gyermekek.
Ez a fanatikus, rajongó és megható szeretet teszi kedvessé a Népkönyvtárat. […] Könyvet, meséskönyvet eddig csak a hadimilliomosok gyermekeinek hozott az angyal. Pedig olvasni, mesevilágban járni a szegény gyermekek is szeretnek.”
A szerző a Központi Egyetemi Könyvtár állománygyarapítási osztályának munkatársa. Borítókép: A népkönyvtár olvasói 1935-ben. Fotók forrása: Központi Egyetemi Könyvtár Különgyűjteményi Osztálya
