Volt rövid, volt hosszabb, volt izgalmas és lenyugtató, volt egyértelmű, és elvont, élőszereplős és animációs, megmosolyogtató és elgondolkodtató. Annak pedig, ha egy tömbben nézünk rövidfilmeket az az érdekes eredménye születik, hogy néha kellemes, néha émelyítő kavarodást érez az ember és akarva, akaratlanul is rangsorolódnak a kedvencek és a kevésbé kedvencek.
Igazi filmfesztivál módjára az első „alkotás” a nagyjából 25 perces technikai hiba volt, amely bármilyen esemény programjába könnyedén befurakodja magát, természetesen kéretlenül. A döcögős kezdés után viszont egyből egy intenzív élmény következett, mégpedig Sós Timothy Szabad Románia című filmje, amely finomkodás nélkül repít azonnal vissza nyolcvankilenc Romániájába és a kitörő forradalom légkörébe egyetlen családi fészek bemutatása által. A feszültséget az okozza, hogy a családanya nem érkezik haza a munkából, a gyerekek pedig apjukat küldenék utána, aki az időközben odakint kitört káosz miatt fél elhagyni a biztonságot jelentő otthont. Van itt nipp, csipke és üveghal dísz a televízió tetején, szól az induló, a forradalom hangulata pedig az utcákról lassított felvételként kúszik be a családi házba.
Kéri László Éhség című alkotása egy perc negyvenkét másodpercnyi fekete-fehér fotóalbum lapozásának érzését keltette bennem, amelynek során élet és halál, létezés és elmúlás képkockái keverednek, és nem véletlenül került a film leírásába sem a Lev Tolsztoj idézet: „A halál nem semmisíti meg az életet, csak átváltoztatja.” Apa és fia kapcsolatát teszi próbára László József Hazafelé című hatperces alkotása, amelyben az esti autókázás során bekövetezett baleset után a családfő a cserbenhagyás mellett dönt és fia előtt is titkolni próbálja a történteket a nem történt semmi és a minden rendben van ismételgetésével. A kérdés csak az, kinek is szól valójában ez a nyugtatás és mindebből mennyit észlelt és fogott fel a hátsó ülésen utazó gyermek.
A Farkas Boglárka Angéla által rendezett Amit nem vettünk észre pedig tényleg arról szól, ami rohanás, élet és mindennapok között elkerüli a figyelmünket, legyen szó akár a rokonunk által oly sokszor elkészített meggyes süti receptjének egyetlen, – lehet, hogy csak számunkra – hiányzó hozzávalójáról. Klára néni temetését követően családja a rögtönzött halotti toron döbben rá, hogy amit nem veszünk idejében észre, az lehet, hogy örökre titok marad.
A járványos időszak több alkotót is megihletett, így az idei versenyfilmek között is volt három, amely a maszkos, karanténos periódust dolgozta fel különböző formákban. Színfolt volt az élőszereplős alkotások között Szitai Eszter MásCara című animációja, amely két utcai előadóművész beszélgetésében világít rá a felvetésre, miszerint a „maszkviselés” már a járvány beköszönte előtt is elengedhetetlen kelléke volt néhány ember életének. Ez a gondolat pedig szabadon értelmezhető annak függvényében, hogy mennyire figyeljük elfogultan vagy épp kritikusan a körülöttünk élőket.
Egyszerre szól múlandóságról és állandóságról Sztercey Benedek Szabolcs Amikor találkozunk című alkotása, amelynek különlegessége, hogy rögzített videóbeszélgetéseken keresztül bontakozik ki két ember kapcsolatának huzavonája, miközben a kinti világ is épp a feje tetejére áll. A film nem véletlenül vontatott és helyenként cseppet sem gördülékeny, hiszen így érzékelteti az elengedés és az ismeretlentől való félelem állapotát. A harmadik vírustematikás rövidfilm Kapunyitási pánik címmel Ungváry Oscar alkotása volt, ami a kijárási tilalom – szerencsére már csak múltbeli – hangulatát elevenítette meg. Egy karanténban veszteglő lány unalmas kényszercselekvéseit töri meg a kapunyitási pánik – a szó szerinti –, amikor megérkezik lakásához a futár az ételrendeléssel és kénytelen felülkerekedni félelmein.
Az Incze Kata által rendezett Csendet kérünk olyan alkotás, amely a szereplők beszéltetését mellőzve hangok, zajok, tekintetek és mozdulatok sorozatával ragadja meg a néző figyelmét. A film néhány fiatalt mutat be tanulás közben, a hat perc hallgatás alatt pedig először a feszült figyelem, majd annak elvesztése, végül új középpontjának megtalálása elevenedik meg.
Természetes, hogy a legfrissebb, így időben a legutolsó élmény marad meg intenzíven az emberben több, egymást követő alkotás megnézése után, de azt hiszem akkor is a záró film hatott volna rám a leginkább, ha mondjuk, elsőként vetítik le. Frunza Roland Ebgondolat című drámája látványát tekintve szép, folyamatát tekintve érzékletes, üzenetét tekintve pedig egyszerű, mégis hatásos. Egy magányosan élő férfi későn döbben rá arra, hogy mókuskerékhez hasonlító mindennapjaiból valamikor útközben lemorzsolódtak azok a dolgok, amelyektől igazán érezhetné, hogy él. Az egyszerű és finom képi világ, a jelenetek körkörössége és a végkifejlet olyan finoman adja át a nézőnek a mondanivalót, hogy kedve támad tőle csinálni valamit, ami egyszerűen jólesik a lelkének. Csak úgy, mert kitudja, lesz-e holnap.
