A tízéves, Berlinben szocializálódott Palkó édesanyjával hazaköltözik Budapestre. Ez azt jelenti, hogy ott is kell iskolába járnia. Távol a megszokott iskolától, barátoktól, rendszertől. A magyar nyelvet is nehezen beszélő kisfiú nem tud betagozódni a magyar közoktatásba, nem érti, miért nem ülhet le az évnyitó ünnepségen, ha unatkozik, vagy miért kell kimennie az osztályteremből, ha beszél társával. A Nyugathoz szokott ötödikes gyerek szemszögéből új megvilágításba kerül a velejéig romlott, majdnem minden pontján hibás, idejétmúlt közoktatás, amely bár a magyarországi mindennapokból merítkezik, számunkra, Romániában élők számára is igen ismerős. Láthatjuk a posztkommunista évnyitó ünnepséget, benne az énekelni próbáló kórussal és zenetanárnővel és a melegtől elájuló diákkal, az aránytalan büntetést a „vétekhez” képest, a bürokrácia megkerülhetetlenségét és a fiatal, pályakezdő pedagógust, aki még hisz az új módszerekben, a gyermekközpontú megközelítésben. Sajnos, mindannyian tudjuk, hogy ez utóbbi eset vagy azzal végződik, hogy a fiatalt is bedarálja a 35 éve változatlan gépezet, vagy elhagyja a pályát. A filmben szereplő Juci néni sorsára nem kapunk egyértelmű választ, de tapasztalatai után csodával határos lenne, ha szeptember elején visszamenne a tanintézménybe. Szimler Bálint az időtlenség szűrőjén keresztül láttatja az oktatási rendszer gyökereiben keresendő problémákat. Az osztálytermekben látható technológia és a mobiltelefonok utalnak arra, hogy a történet a 21. században játszódik, az iskola épülete, berendezése, az egyes tanárok attitűdje és a tankerület bürokratikus jelenléte az időtlenségbe burkolja a történetet, akár a nyolcvanas években is játszódhatna. A fi lm kellően rendszerkritikus, ezt azonban nem közvetlenül fogalmazza meg. Jeleneteket látunk egy általános iskola mindennapi életéből, természetesen az egyes példák sarkítottak, a film tükröt tart a posztkommunista közoktatásnak, az elavult, maradi tanügyi rendszernek úgy, hogy ezt direkt módon senki nem mondja ki. Aki nem látta a filmet, itt álljon meg az olvasásban. A rendszer romlottságának egyik eklatáns példája, amikor híre megy a tantestület körében, hogy Kornél bácsit elbocsátotta a tankerület, indoklás nélkül, azonnali hatállyal. Néhány tanárnő a folyosón áll, és alig hallhatóan beszélik, vajon mi történhetett. A fiatal Juci nénivel együtt a kamera is a sugdolózó pedagógusokhoz közelít, így hallhatjuk mi is a találgatásokat, a kollégák pedig arra kezdenek gyanakodni, hogy Kornél civil szervezeti részvétele, tevékenysége szúrta a tankerület szemét, ezért rúgták ki. Torokszorító a jelenet, amikor az igazgató a zsúfolt tanáriban átadja a levelet a mit sem sejtő pedagógusnak. A napnál is világosabb, hogy ez utalás az Orbán-rendszer bosszúálló természetére, a rendező azonban olyan finom megoldásokkal érzékelteti ezt, hogy a néző nem fuldoklik a Fidesz-ellenességben.
A szép számban összegyűltek egyként nevettek vagy hallgattak mélyen a Művész Mozi termében, hiszen mindenki ugyanezeket élte meg iskolás korában, az ismerős, saját bőrünkön tapasztalt helyzetek olykor kínos kacagást, máskor gyomorideget, alkalmanként könnyeket váltottak ki a nézőkből. Éppen ezért volt szükség a vetítést követő beszélgetésre Nagy B. Szilárd fejlesztőpedagógussal. Illetve lett volna, ha a felidézett iskolai élmények és az egyetlen nézői kérdésen túl másról is esett volna szó. A film utáni félórás beszélgetést a nosztalgia dominálta, kevésbé a film tényleges kitárgyalása vagy párhuzamok kiemelése a való élet és a játékfilm között. A Fekete pont Románia több városában is látható lesz januárban, Nagy B. Szilárd szerint osztályfőnököknek és diákjaiknak mindenképpen kellene látniuk. De nem csak nekik. Mindenki, aki ismeri ezt az oktatási rendszert, akár egykori vagy jelenlegi tanulóként, akár pedagógusként, találhat olyasmit a filmben, amin elgondolkodhat. Vagy nevethet. Vagy gyomorideg törhet rá.
