Reflexiók Balázs Imre József írása kapcsán
Nemrég fejeztem be Hory András visszaemlékezése azon fejezetének sajtó alá rendezését, amelyben kolozsvári gyermek- és ifjúkorát eleveníti fel. Kevés fiatalembernek volt olyan határozott egyénisége, mint neki. Ez természetes is, hiszen szülein kívül olyanok alakították fiatal lelkületét, mint nagynénje, a „Kalotaszeg nagyasszonya” jelzővel számontartott Gyarmathy Zsigáné Hory Etelka és keresztapja, a politikus és író Bartha Miklós. A későbbi, a diplomata és politikusi időszakot felölelő emlékeit Bukaresttől Varsóig címen Pritz Pál, az MTA doktora már 1987-ben kiadta. Az 1921–1942 közötti időszakot tárgyaló visszaemlékezés-részek kihagyásokkal megkarcsúsított kötete a szerkesztői fogyókúra után mondanivalójában is torzult, ami az alkalmazott közlési elvek mentén természetes dolog: „az elmúlt évtizedek történettudományi kutatásai számos kérdést hitelesebben, sokoldalúbban világították meg, mint Hory kommentárjai” - idézek Pritz említett munkájából. Végülis mit várhatnánk a II. bécsi döntésbe torkoló turnu-severini (szörényvári) tárgyalás magyar delegációvezetőjétől – a latinon és az ógörögön kívül – öt nyelven beszélő, királygyűrűvel végzett – ami azt jelenti, hogy 12 évnyi tanulmányai alatt minden jegye színjeles – külügyminiszter-helyettes Hory Andrástól, hogy még a diplomáciához is értsen?
Nem hallgathatom el, mennyire nem értettem egyet azzal a másik szerkesztői gyakorlattal sem, mely szintén Hory András egyik illetlen, az olvasótól hermetikusan elzárandó megjegyzését annulálta. „Bánffyról Hory – amint arra már e fejezet 4. jegyzetében utaltunk – visszaemlékezéseiben elfogultan negatív képet fest, amelyet nem közlünk.” Ugyanennek a lapalji jegyzetnek az első részében a kötet szerkesztője éppen ezt tette: „Bánffy Miklós szerepének megítélése fényt vet az erdélyi magyarság politikai megosztottságára. Bánffy arra törekedett, hogy megegyezésre jusson a románsággal, osztályának bomlásáról pedig művészileg [kiemelés tőlem S. P.] hiteles rajzot nyújt trilógiájában.”
Az előbb említett, a közelmúltból átmentett koncepciózus emlék-hírzárlat gyakorlata a mai napig tart, mely nem engedi, hogy ideális mesefigurává alakítás helyett a tények rajzolják meg valakinek a jellemrajzát. Attól, hogy a „nagy emberek” életében minden hétköznapi halandóhoz hasonlatosan voltak csetlések-botlások vagy sötétbe hajló árnyoldalak, adott esetben semmit sem von le akár művészi, akár tudományos összteljesítményükből. Éppen az a dicséretes, hogy erős akarattal át tudtak lépni vagy rangjuknak, címüknek megfelelően felül tudtak emelkedni az önmaguk kovácsolta, bármennyire is tetszetős mintázatú korlátaikon. Erőteljesebben és átvitt értelemben fogalmazva, másképpen a szakralitástól, a transzcendenstől egyre távolodó földi életünkben egyetlen Saulusból sem lehetne Paulus. Ha valaki megírná – Bánffy Miklósnál maradva –„művészileg hiteles rajzát”, akkor még nagyobb elismerés illetné Szilvássy Karola múzsaságának gyümölcseit megérlelő és learató Kisbán Miklóst. Egyébként az sem törvényszerű, hogy minél nagyobbak a mesterek, annál nagyobbak a tanítványok és a leszármazottak is. Ennek az lehet a vége, hogy az elitista „elit” mindig önmagát tünteti ki. Ha ez a gyakorlatban előfordulna, református nagyasszonyunk meg sem értené, hiszen ő a közösségét szolgáló marosvécsi Erdélyi Helikon írói munkaközösség dolgos hétköznapjaiban szocializálódott.
Jöjjön végre a színre Szilvássy Karola.(Elnézést, hogy a keresztnév nem régies írásmódját használom, de ebben Marosi Ildikó nem kifogásolt gyakorlatát követem.)
Legnagyobb meglepetésemre Hory Béla ifjúkori visszaemlékezésében is megjelenik Szilvássy Karola – kamaszleányként – ezért nem írtam ki férjezett titulusát. Mielőtt színre lépne, még egy kis magyarázat engedtessék meg.
A másodszülött óriás-csecsemő Hory András után az orvosok azt tanácsolták édesanyjának, hogy ne vállaljon több gyermeket. Bartha Miklós javasolta a „komaasszonynak”, hogy Homoródfürdőre menjen erősödni. A borvizes fürdő és a „kúravíz” annyira jót tett, hogy a későbbiekben még két gyermeket szült. Az érintetlen őstermészetet, már-már az elvesztett Édenkertet sugalló három széki fürdőhelyet a Hory család annyira megszerette, hogy nyaraikat lakást bérelve, majd saját villát építve ott töltötték.
A homorófürdői Hory-villa
Innen adjuk át a szót Hory Andrásnak, olvassuk együtt, mit örökített meg 1895 nyaráról írt feljegyzéseiben.
„A nagy vakáció pompásan telt el. Homoródfürdő egyszerre nagyon divatos lett, mintha csak összebeszéltek volna, az erdélyi úri társaság máról holnapra ellepte a még mindig nagyon primitív kis fürdőhelyet. Az egyik villát Szilvássy Béla és családja foglalta el. A többi villában Apor Istvánék, Sombori Lajosék, Ugron Jánosék, Ugron Istvánék, Gyárfás Endréék, az öreg Haller és Kun Károlyné a két leányával helyezkedtek el. Apám biztatására egykori iskolatársa, Hegedűs István budapesti egyetemi tanár is lehozta a nyári szünidőre családját.
A Sétatér, ahol reggel és délután a cigánypavilonban Kónya Sándorka híres zenekara muzsikált, megtelt szép fiatal leányokkal és zsibongó gyermeksereggel.
A nagylányokra, Szilvássy Karolára, Petrichevich-Horváth Vidire és Bethlen Zsófiára mi, kisfiúk illő tisztelettel néztünk. Érdeklődésünk inkább a velünk egykorú gyermeklányok, elsősorban Szilvássy Karola húga, Dudu felé fordult, de azért megbámultam a szép Karolát is, amint kibontott, vállára boruló haján hatalmas Florentin-kalappal két barátnője kíséretében felbukkant a sétatéren. Néha velünk is szóba állott, de inkább az én szép kis göndör, szőke fürtös húgommal szeretett foglalkozni, akit barátnőivel együtt nagyon kényeztettek, bonbonnal tömték és magukkal vitték sétálni.
Ez azonban csak addig tartott, amíg nem akadt más szórakozásuk. Ami hamarosan bekövetkezett.
Négyesfogatokkal, szép homokfutókkal, elegáns fiatal urak érkeztek Homoródra és ettől kezdve a nagyvendéglőben egymást érték a cigányozások és táncmulatságok. Éjjelenkint pedig hol az egyik, hol a másik szép leány ablaka alatt hangzottak fel a szívhez szóló magyar nóták. Legnagyobb sikere Karolának volt, amin nem is lehetett csodálkozni, mert nem csak szép, de édesapám szerint nagyon érdekes, okos és művelt leány volt.”
A visszaemlékezésben való váratlan felbukkanása után nem lehet tudni, hol és milyen módon fogunk legközelebb magával ragadó személyiségével találkozni.
Néhány mondat erejéig fordítsuk figyelmünket húga, a Dudunak becézett Margit felé. Mint kiderült, nemcsak raccsolásban, hanem talpraesettségben, gyors reagáló-képességben, makacsságban, az érzelmek egyoldalú elfogadásában hasonlatos volt nővéréhez. És ami a legfontosabb: nem kellett Karola árnyékában élnie, már 11 éves gyermekként sikerült a testiségnél nehezebben megteremthető lelki kapcsolatot kialakítania. Egy kutatónak érdemes lenne személyiségével foglalkoznia.
Duduról Hory András megörökítésében: „Ábrándjaink tárgya Szilvássy Dudu volt, barna hajszínétől elütő nevető ibolyakék szeme, bájos raccsolása Lorándnak, Hegedűs Artúrnak és nekem rettenetesen tetszett. […] Gyakran vacsora után is lementem a sétatérre, ahol a két nevelőnő felügyelete mellett sétálgattunk vagy egy padon egymás mellett ülve beszélgettünk. Ilyenkor odáig merészkedtem, hogy megfogtam a kezét, ami eddig nem ismert boldogsággal töltött el. Ez volt a maximális megnyilatkozása Dudu iránt érzett rajongásomnak, amit 11 éves kis ideálom nem utasított vissza.
Egy nyárvégi este, amikor már hűvösebbre fordult az idő, Szilvássy bácsi, aki egy másik padon ült, odahívott minket magához és azt mondta:
– Dudu, az esték már nagyon hidegek, menjenek szépen haza.
– De én nem fázom – akaratoskodott a kisleány. Szilvássy bácsi magához húzta:
– Adja csak ide a kezét. Na látja, egészen jéghideg.
– Pedig mi igazán nem fázunk. Nézze meg Papa a Bandi kezét is. Neki sem hideg a keze – ellenkezett még mindig Dudu.
– Hát Dudu, maga ezt honnan tudja? – kérdezte csodálkozva Szilvássy bácsi.
Bennem egy pillanatra meghűlt a vér, most minden ki fog derülni és vége lesz a mi kedves esti sétáinknak, de Dudu nemhiába volt Éva leánya. Nyugodtan és azonnal válaszolt:
– Hát onnan, amikor adieu-re nyújtja a kezét.”
Egy kézfogásban kimerülő, mégis bonyodalmat okozható plátói gyermekérzelem megóvása is sejteti, hogy a kisleányok hamarabb lesznek Évák, mint a fiúcskák Ádámok.
Önös szempontok alapján sajnálhatjuk, hogy Dudu és Hory András kölcsönös szimpátiájából a gyermeki románc felé hajló kapcsolata nem folytatódott. Hory visszaemlékezésében sok érdekes történetet olvashattunk volna és újabb ismereteket szerezhettünk volna Kolozsvár Makrancos Katájáról. Még van remény az eddig megismert kép árnyalásához vagy élesítéséhez, több vele kapcsolatos feljegyzés lappanghat, csak meg kell találni.
Az újabb adatok előkerüléséhez kapcsolódó reményeim megnövekedtek, mióta egy újságcikk-híradásban arról az emlékplakettről olvastam, „amelyen báró [!] Szilvássy Carola elhalt kisfia, Dudu portréja látható, Éltes Barna szobrászművész alkotása.” Megérdeklődöm az ihletet adó fénykép lelőhelyét és másolatot kérek belőle, mert tartozom a rajta láthatónak. Nemcsak megilletődéssel kell gondoljunk reá, hálás köszönettel kell adóznunk a kicsi fiúcska emléke előtt, mert meggyőződésem, hogy gyógyíthatatlan betegségének tragikus áldozathozatala nélkül édesanyja nem futotta volna be azt az életpályát, amely előtt most olyan sokan tisztelettel és elismeréssel adózunk.
Balázs Imre József cikke itt olvasható
