„Az 1989-es rendszerváltás előtt sem Romániában, sem Magyarországon nem lehetett beszélni a második világháború végén vagy utána a Szovjetunió kényszermunka-táboraiba elhurcolt emberekről, azok történeteiről. Ezt követően jelentek meg Magyarországon az első, erről szóló tanulmányok, filmek. Romániában újságírók próbálkoztak interjúkészítéssel, mert akkor még több túlélővel tudtak beszélni. Az akkor 65-75 év közötti férfiak emlékezete még friss volt, ám a levéltárak anyagát még nem lehetett kutatni. Ezért ezek fontos dokumentumnak és forrásanyagnak számítanak. A 2000-es évek elejétől fokozatosan megnyíltak a levéltárak, így hozzá lehetett férni ezekhez is” – jelentette ki Benkő Levente történész Murádin János Kristóf Felejtésre ítélve. Erdélyi magyar civilek szovjet fogságban (1944–1953) című kötetének kolozsvári bemutatóján, amelyet szerda délután tartottak a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) Tordai úti épületében.
Benkő Levente a témát felvezető méltatásában elmondta: Murádin János Kristóf könyve összefoglalója annak, amit a szerzőnek az elmúlt húsz évben sikerült megtudnia az 1944 őszi elhurcolásokról. Jó és hasznos könyv, amely hét fejezetben vázolja fel lépésről lépésre: mi történt, hogyan történt? Melyek voltak az elhurcolások politikai, demográfiai és katonai előzményei? Miként történtek a foglyul ejtések? Milyen volt az élet ezekben a lágerekben, hogyan próbálták túlélni az emberek? Hogyan és mikor kezdték hazaengedni a foglyokat, illetve milyen volt a foglyok élete a hazajövetel után? A szovjet munkatáborokba elhurcoltak esetében több évtizedes kieséssel történt meg, hogy a túlélők kibeszélhessék a fájdalmukat – magyarázta a történész.
Ezt követően a kötet szerzője tartott előadást az 1944 őszén történtekről. „Fáj, hogy a könyv megjelenésekor már nincsenek közöttünk azok, akikről szól. Csak ennek megírása után jöttem rá, hogy mekkora felelősség ilyen könyvet írni” – mondta Murádin János Kristóf. A szerző kifejtette: már 2003–2004-től foglalkoztatta a téma, amelyet először mesteri dolgozatában mutatott be, majd doktori kutatása mellett magánúton foglalkozott vele. Több pályázatot nyert meg, ennek köszönhetően a kutatás elmélyült, egyetemi hallgatókat sikerült bevonni ebbe, emléktárgyakból készült kiállítás, illetve Tóth Orsolyával egy dokumentumfilmet hoztak létre. A kutatásnak azonban nincs vége, mivel napi szinten új adatok, információk jönnek. Murádin munkahelye, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) lehetőséget nyújtott a kiállítás állandóvá tételére. Hozzátette: a munkatáborok túlélői felbecsülhetetlen értékű tárgyi emlékeket hagytak ránk, amelyek többnyire magángyűjteményekben lelhetők fel.
A történész elmondta: 1944 után a szovjet fogságba közel egymillió magyar került, közülük 750 ezer magyar honvéd 1941 júniusa és 1945 májusa között, 1944 augusztusa és 1945 májusa között pedig 220 ezer magyar civil, 20 ezren Erdélyből, azaz a mai erdélyi magyarság egy-ötöde. Az elhurcolt németek száma 70 ezer és 100 ezer közöttire volt tehető. Román nemzetiségűeket csak elvétve, véletlenszerűen vitték el, mivel 1944. augusztus 23-a után Románia már nem volt ellenség. A civilek elhurcolása jogtalan volt, s ellentmondott az 1929-es genfi hadifogoly-egyezménynek – fejtette ki Murádin János Kristóf.
Az előadásból kiderült, hogy Székelyföldről 1944 szeptemberében szórványosan történt fogságba ejtés. Masszív elhurcolás volt Kolozsvár és Torda környékén 1944. október 6-a és 15-e között. Tordáról 700, Aranyos vármegyéből 1000, Kolozsvárról 5000, a környező falvakból pedig 1000 magyar férfit vittek el, és ez a demográfiai veszteség több nemzedéken túlmenően is érződik.
Szerinte Kolozsváron hét fogolygyűjtőpont volt: a Tordai út elején, a Farkas utcai református templom, illetve a Mátyás-ház előtti téren, a volt Continental szálloda udvarán, a Széchenyi tér és a Dávid Ferenc utca sarkán, a Bercsényi (Rosetti) utca és a Rákóczi út kereszteződésénél, a Horthy (Horea) út torkolatánál az Állomás tér felé.
Az elhurcolások okai között a történész megemlítette a szovjet hadifogolyok létszámának kiegészítését, a bosszút a katonai ellenállásért és a veszteségekért, a Szovjetunió háború utáni újjáépítéséhez szükséges munkaerő előteremtését, illetve a román katonai vezetés vádját az észak-erdélyi magyarok által állítólagosan végzett diverziós és partizán tevékenység miatt. A különböző erdélyi városokból elhurcolt magyar civileket Brassóból Focsani-ba, majd Jászvásárra, onnan pedig a Szovjetunióba vitték.
Murádin János pontosított: a nem Szovjetunióból származó hadifoglyokat nem a Gulágra, hanem a Gupvi táborokba vitték. Ott 14 táborba, illetve 93 altáborba kerültek a külföldi hadifoglyok, amelyek főleg az Urál hegység dél-nyugati lábánál, az Azovi tenger partvidékén, Ukrajnában, a Krím-félszigeten, illetve az Onyega-tó vidékén terültek el.
Ami a tábori életet illeti, tilos volt a foglyok és a helyi lakosság közvetlen érintkezése. A foglyok munkáját egy idő után „kifizették”, de a megszerzett pénzből a hadifogolyoknak törleszteniük kellett a katasztrofális szállást és étkeztetést, valamint a táborok melletti települések bazárjában, fegyveres kíséret mellett vásárolhattak maguknak apróságokat.
A tábori posta valójában 1946 elejétől működött, 1948 elejétől hosszabb levelek elküldését is engedélyezték. Kezdetben a foglyok csak néhány szót vagy sort írhattak, és a cenzúra miatt a levelek sematikusak voltak. Működött az úgynevezett „kőposta”, amikor egy követ beburkoltak papírral, majd ráírták a feladó és a címzett nevét. Murádin elmesélte: olyanra is volt példa, hogy a kőpostát Brassótól Szatmárig vitték el a címzettnek, mert mindenki tudta, milyen sokat jelent egy-egy ilyen híradás, hogy a szeretett családtag él.
„A munkatáborokban az elhalálozási arány a táboroktól függött. Átlagban a foglyok 31 százaléka hunyt el, de volt olyan hely, ahol ez az arány 53 százalékos vagy akár 82 százalékos volt. Az elhalálozások okai között megemlítem a rossz munkahelyi körülményeket, a zord időjárást, a rendszertelen és elégtelen táplálkozást, a túlhajszoltságot, a járványos betegségeket, a munkabaleseteket és az öngyilkosságot is” – tette hozzá Murádin.
Ami a foglyok szabadulását illeti, 6 százalékuk már 1944 végén megszökött, 1945 nyarán a munkaképtelen beteg hadifoglyokat (20 százalék) hazaengedték, 1946 nyarán és őszén 10 százalékuk, 1947 tavaszán 22 százalékuk, míg 1948 nyarán és őszén 33 százalékuk tért haza. Az utolsó nagy hazatérés 1949-ben történt, amikor a foglyok 7 százalékát engedték szabadon, míg 1950–1953 között 2 százalékuk tért haza.
„A hazatérés nem jelentett szabadulást. A fogolynak kötelező módon jelentkeznie kellett a rendőrségen, ahol kihallgatták, megfenyegették és hallgatásra kényszerítették. A civil lakosságnak a szovjetek általi elhurcolása tabutéma volt évtizedeken át. A mi feladatunk, hogy ezt tovább vigyük. A szovjet fogság kutatása történelmi adósság. A kötelező elhallgatás falának áttörése pedig a történészek felelőssége. A túlélők és közvetlen hozzátartozók számának csökkenése miatt ez halaszthatatlan kötelesség. További feladataink közé tartozik újabb interjúk felvétele, kéziratos visszaemlékezések kiadása, illetve Kárpát-medencei magyar kutató és dokumentációs emlékközpont létrehozása. Legyen egy erdélyi kutatóközpont, ami ezzel a témával foglalkozik” – összegzett Murádin János Kristóf.
Kép: Papp Annamária
