MÓZES KÁROLY
Nemrég jutott a tudomásomra, hogy a kolozsvári sörgyár helyén bevásárlóközpont és tömbházegyüttes épült. 
Sajnálattal láttam az impozáns épületeket, de sajnálatom csakis a gyár megszűnésére vonatkozik, mert valójában azon a telken ipari létesítmény - a város fejlődésére való tekintettel – már nem illett oda. Láttam ugyan Németországban, Oberhausen-Rendhausen városkában, hogy a sörgyár klasszikus épületeinek megtartása mellett, a rekonstrukció után jól működő városközpontot alakítottak ki, szociális és szolgáltató rendeltetéssel. Tudom, hogy az 1990-es években kezdődő privatizáció során a gyárat felújították, a klasszikus gyártási folyamat modernizációjával az építmények jó része is átalakításon ment át, s a terület elveszítette ipari műemlék jellegét.
Emlékeimre hagyatkozva írok arról a csodálatos ipari létesítményről és az azt kiszolgáló embereknek mindennapjairól, akiket megismertem 1950-1964 között.
Édesapám is dolgozója volt ennek a nagy értékű gyárnak, Gyerekkoromba számtalan alkalommal jártam ott. A nyári vakációk idején, amikor édesapám késő estig volt szolgálatos, ebédet kellett vinnem, és visszafele egy veder malátát hoznom - 1958-ig tartottunk disznót, és hasznos táplálékuk volt a maláta, ez járt az ott dolgozóknak, ki is használták, akik a gyárhoz közel laktak. Abban az időben nem volt ritka látvány, hogy egy sörgyári munkás hazafele menet, a bicikli kormányára akasztva egy vedernyi malátát szállít. A maláta nem más, mint a pergelt árpa főzetének maradéka. Tudni kell, hogy akkor a sört pergelt árpából, komlóból és vízből állították elő, az erjesztéséhez a saját sörélesztőjüket használták fel.
A bernáthegyi napi söradagja
Amikor a gyár udvarára beléptünk - a kapuszobán át, ahol szemrevételeztek, ki a látogató, kihez és mi célból jött -, az őrökkel találkoztunk: Puki fekete, sima szőrű, közepes korcs kutya volt, farkcsóválva köszöntötte a látogatót, míg a hatalmas, lomha mozgású bernáthegyi kutya lapos pillantásokat vetett felénk, de nem mozdult fektéből, csak vakkantott, hogy szabad az út befele (majd kifelé…). A lomhasága nem csak alaptermészetéből adódott, hanem a mellette levő veder tartalmától is függött: megitta már a söradagját, vagy csak ezután fogja. Puki édesapámat sokszor hazakísérte, és csak másnap reggel tért vissza édesapámmal, munkába menet. Mi, fiúk akkor jól kikutyáztuk magunkat, kedves, szerető állat volt.
Az udvaron baloldalt többszintes irodaépület állt, szemben a sörfejtő és rakodó részleg, ahol hangos üvegkoccanások jelezték, a gépsor itt tölti és kapszulázza az üvegekbe a finom sört, amit aztán ládákban teherautóba raknak és elszállítanak. Jobboldalt a többszintes, nagyméretű, ívelt ablakos főzdeépület állt, mögötte a malommal, valamivel hátrébb egy műhely, kiszolgáló építmények és lakás. A főzde előtt a maláta siló állt, olyan magasan, hogy alá tudott állni egy teherautó, ami szükség szerint szállította el a malátát. A sörfejtő és a főzde között, néhány méter széles út vezetett a hátsó udvarba, ahol baloldalt előbb a hordó mosó, majd a gépház, valamint azok alatt az erjesztő pince volt beépítve. A gépház után a hűtőház és jéggyár állt, majd a lakatos műhely, valamint jobbra ezektől a kádár műhely alacsony épülete húzódott a Malomárok kerítéséig. A gyár területén bazalt kockakő burkolat volt, alatta nagyméretű szennyvízcsatorna hálózaton vezették a szennyvizet a Malomárokba, amely a gyár északi oldalát határolta.
A gépsorok az ipari forradalom kezdeteit idézték fel: teljes körű önellátó egységet képezett, benzin-petróleum üzemű stabilmotorok által meghajtott rendszer, még az elektromos energiát is saját dinamóval állították elő. Kolozsváron már 1878-ban sörgyár létesült, amit 1910 körül átvett a Czell Frigyes és fiai cég.
A főzde
A főzde épülete csarnokszerű magas épület, amelyben a belső díszes acélszerkezetek, födémtartók, lépcsők sokasága többszintes épület képét alkotta. A vörösrézből készült két főzőüst mellett rézcsövek sokasága, a klasszikus formát követő, öntöttvas korlátok és födémek voltak, mindenhol a legnagyobb tisztaság. A főzőüstök a második szinten voltak, a főzet tartalmát üvegablakon kémlelték, a barna színű folyadékot rézcsapon kóstolhatták. A főzőmester és a vegyész ellenőrizte, hogy alkalmas-e a főzet valamelyik sörféleség előállítására (barna vagy világos sör). Innen a főzet rézcsöveken jutott az erjesztő kádakba, amelyek a pincében álltak, és ahol a hőmérséklet +5 Celsius fok volt. Itt sörélesztő hozzáadásával a főzet több órán át erjedt, míg letisztult és a tároló tankokba került. Legjobb zamata akkor volt a sörnek, ha fasajtárból, fakupából lehetett elfogyasztani. A tankokból a sör a fejtőbe került, és üvegbe palackozták vagy fahordóba töltötték.
A gépház
A főzdéhez hasonlóan egyterű ipari csarnoképület volt, belmagassága 6-8 méter lehetett. Itt helyezték el a gyárat mozgásba hozó, energiát biztosító gépsort, aminek a legfontosabb eleme a LANGEN és WOLF gyártmányú, egyhengeres benzin-petróleum üzemű stabilmotor volt. A fő erőgép erejét igazolta az is, hogy olyan hang- erővel dolgozott, hogy a tra-tra-tra ütemes rotyogását odahaza a Donát úton is hallani lehetett. Ha a szokásos hang nem érkezett el hozzánk, édesapám már készült a gyárba menni, mert ez azt jelentette, hogy áll a termelés, nem lesz sör a vendéglátó egységekben. Mindent, ami a gépházban volt, ipari műemlékként kellett volna kezelni, az épülettel együtt.
A gépház épületének egy részét képezte, de külön helyiséget alkotva állt a hűtőház, két nagyteljesítményű kompresszorral és a déli falat betakaró GANZ hűtőszerpentin hatalmas csőhálózatával. A rendszer ammóniagáz hűtő folyadékkal működött, ami veszélyes volt, ha szivárgott, azonnal intézkedni kellett. A gépész hibázott, ha a fali csőszerpentin vagy a kompresszorok csatlakozó szakaszai lefagytak, mert akkor a hűtés hatásfoka romlott. Ez az egység biztosította a pince hűtését 5 Celsius fokra, valamint a közvetlen közelben működő jéggyár sósvizes medencéjének hűtését is. A nyári hónapokban a jégvermek hiánya miatt a gyár állította elő a jégrudakat a vendéglátóegységeknek.
A jéggyár egy 3X6 méter méretű, 1,7 méter mély, hűtött sósvizű medencéből állott, ahova belógott 12 orgonasíphoz hasonló, négyzet keresztmetszetű, lefele szűkülő bádogforma kazetta, amelybe vezetékes ivóvizet töltöttek. A -4 Celsius fok sósvízben álló formákban a vezetékes víz rövid időn belül megfagyott, majd a medencéből kiemelve (géppel) a csúszdára fektették, a jégrönk saját súlyánál fogva kicsúszott a formából, majd elszállították. Én is gyártottam ezen a vonalon jó néhány rúd jeget.
Elődeink, kihasználva a kemény teleket, amikor a Szamos vize akár 20-30 cm vastagon befagyott, az olvadási időszakokban feltörték a jeget, a jégtömböket szekérrel a jégvermekbe (földbe ásott, nagyméretű gödör) szállították, fűrészpor és forgács takarással szigetelték.
A kádárműhely
A műhely nem volt egy különös ipari létesítmény, itt néhány jól képzett kádár, asztalos dolgozott, ők készítették a különböző méretű fahordókat, vagy javították a sérült darabokat. Még a múlt század közepéig akár 5000 literes hordókat is készítettek, amelyekkel szállították a finom sört más városokba, helyben a kisebb méretű hordók voltak forgalomban, ameddig nem váltotta fel a fahordót az alumínium ötvözetből készült hordó. A szakszerű, tiszta munka mellett a munkafegyelem is elsődleges követelmény volt, ezt G. bácsi biztosította. Régi szaki és megbecsült kollega volt, nagy tiszteletnek örvendett. Öreg kollégái néha megtréfálták. A mesterséggel kapcsolatosan ugyan nem fogadott el semmi lazaságot, de a tréfát könnyen megbocsátotta. Két dolog dühítette a legjobban: a műhely és a hozzá tartozó illemhely tisztátalansága, valamint a dohányfüst. Egyszer aztán az történt, hogy B. bácsi, az öreg pajtás, aki nagy dohányos volt, a bőrszivart reggel meggyújtotta, szája sarkában pöfékelt egész nap, fogai között néha megrágta. A kollégái megszerezték a nap végére förtelmesen bűzlő szivarcsonkot, és becsempészték G. bácsi zakójának belső zsebébe. G. bácsi másnap egy másik ruhában jött dolgozni, így a bagós zakó a ruhásszekrényben elárasztott mindent az undorító illatával. A mama azonnal kiszagolta és megtalálta a bagót. Volt mit hallgatnia odahaza G. bácsinak, nagy harag támadt a szeretett házaspár között. A tréfa rosszul sült el, a szilveszteri közös rendezvényen a tréfamesterek bocsánatot kértek, azután béke szállt a otthonukra is.
Hordki és Viszenki, a megbízható elvtársak
Egy alkalommal termelési nagygyűlésre hívták meg a dolgozókat, ahol az egyik téma volt a gyáron belüli rendtartás, meg egyeseknél a túlzott sörivás. Tudni kell, hogy az államosítás előtt a dolgozók havonta kaptak egy liter szeszt és napi egy liter sört, amit a józanabbja eladott a gyár melletti vendéglőnek. De volt, aki hazavitte és elfogyasztotta. Az új rendszer bevezetése után a korábbi kedvezmények megszűntek, csak a gyárban lehetett két-három sört elfogyasztani. Na de a gyűlésen, amit összehívott a vezetés, szóba került a melósok sörfogyasztása: a három-négy sör naponta már elfogadhatatlan, tűrhetetlen, amit egyesek csinálnak, hogy naponta a megengedettnél több sört fogyasztanak. Erre a régi munkások morgolódtak, felkérték S. bácsit, hogy szóljon a nevükben. S. egy MAN diesel teherautóval szállította nagy távolságra, más városokba a hordós sört, ismerte a kiszállítások alkalmával történő csibészségeket, ismerte azokat a vezető személyeket, akik a sört valutaként használták, kapcsolataik rendszerében. S. nagy komédiásként volt híres. A gyűlésen kérdéssel fordult az igazgatóhoz. Arra volt kíváncsi, mi a véleménye azokról az elvtársakról, akik több láda sört autóval visznek ki a gyárból, egyiket úgy hívják, hogy Hordki, a másikat meg Viszenki. Jó sok idő telt el, amíg még egy alkalommal előkerült a sörfogyasztás témája a termelési gyűlésen.
A gyár dolgozói, beleértve a vezetőket is, rengeteg ötlettel és összefogással nagyon jó eredményeket értek el. Rendszeresen szerveztek közös kirándulásokat, évente a szilveszteri mulatságot összekapcsolták a karácsonyi „eseményekkel” (mint kommunista névhasználat). A gyerekek a lehetőségekhez mérten ajándékokat kaptak a gyártól, ezeken az alkalmakon erősödött a gyerekek közötti barátság is.
Élelmes dolgozók
Amikor a pergelt árpa szállítmány megérkezett a malom rakodójára, a verebek, varjak, csókák ellepték a területet, megcsipkedték a zsákokat, a kifolyt magot aztán nagy lendülettel falták, nem kis kárt okozva a gyárnak. Csapdával befogtak néhány csókát, vízfestékkel élénk színűre festettek néhány madarat, és elengedték azokat. A furcsa színezetű madarak elriasztották társaikat, még a levegőben is egymással voltak elfoglalva, kergetőztek, jó messzire elkerülték a gyár területét.
A főzde területére, a finom, főtt, pergelt árpa illatára néhány alkalommal nagyobb testű, jól táplált patkányok is próbálkoztak beosonni. A gyár vezetői nem engedélyezték a méreggel való irtásukat, így az egyik dolgozó ajánlotta, telepítsenek menyét családot a főzde földszinti területére, ismervén, hogy a menyét a patkány nagy ellensége, annak nyakát szegi és bundájától pillanatok alatt megszabadítja. Tehát a menyétet őrző-védő szolgálatra használta a gazdája, éveken át.
A legnagyobb gondot az erjesztő pincében kellett megoldani. Az erjedés közben kifolyó élesztős sör hab formájában a padlóra folyt, a szennyvíz csatornában közlekedő patkányok feltörték a padlólefolyó szifon öntöttvas fedelét, hiába tettek ellensúlyt azokra, és behatoltak a területre. Ilyenkor nagy pánik volt a gyárban. Hogy megszabaduljanak a kártevőktől, befogtak egy tucatnyi patkányt, a farkukra csengettyűket (zörgőket) erősítettek, és visszaeresztették a csatornába. A zörgő, csilingelő rágcsálók elriasztották a falkát, órákon át lehetett hallani az őrült rohangálást. A látvány borzasztó volt, ahogyan a csatorna végén tömegesen, egymás hegyén-hátán ugrottak patkányok a Malomárok vizébe, és a túlsó partra átúszva rohantak a Pintér malom felé. Másnap a Pintér malom vezetősége vész helyzetet hirdetett a patkányinvázió miatt.
Az öngerjesztett hajsza addig tartott, amíg a csengők rögzítése, aztán egy idő után minden kezdődött elölről. A csengettyűk mindig készen álltak a bevetésre.
De volt ezeknél erősebb huncutság is. A gépházban előfordult, hogy az egyik szolgálatos rendszeresen belealudt a munkájába, lefagyott a hűtővezeték, és más feladatai is elmaradtak az éjszakai szolgálatából. Kollégái már nem tűrték a dolgot, a gépház becsülete forgott kockán, ezért úgy döntöttek, hogy megtréfálják a jó alvót. Alvás közben az arcát fekete festékkel összekenték, ami rászáradt. Váltáskor a kolléga álmos képével, sötétben hagyta el a gyárat, a kapus, aki tudott a tréfáról, nem szólt. Valahányszor a Monostori úton egy lámpa fényénél jött vele szembe egy járókelő, csodálkozott, miért derülnek rajta. Igazi meglepetése akkor volt, amikor a felesége nyitotta az ajtót, hogy beengedje a lakásba, és majdnem elájult. A lecke hatott, többé nem volt alkalom arra, hogy befesthessék az arcát, nagyon figyelt, mindig éber volt. A mai világban a körülmények már nem szülnek ehhez hasonló alkalmakat.
Az olvasó
Az ötvenes években voltak félelmetes események is, ami a közbiztonságot illette. Volt ugyan rendőr, de az utcán járőrözővel nem találkoztunk, ezért előfordultak kisebb-nagyobb lopások, az éjszakában hazatérőkre néha rátámadtak, ezért a kabát alatt tartottak valamilyen védekező eszközt. Ilyen volt az olvasó, egy másfél, kétcolos vastag falú, 0,75 méteres hosszú gumicső, amelynek belsejében is gumirúd volt, a végén meg egy darab 0,10 méter keményfa dugóval. Sziúval kapcsolták a csuklóra, és ezzel „olvastak be” a támadónak. Volt láncos bunkó is, ez már körülményesebb eszköz volt. Kellettek, mert sem a monostori környék, sem a kétvízközi utcák nem voltak biztonságosak.
Mi, gyerekek, tapasztalatból vagy mások tanítására figyelve egy dolgot tanultunk meg: ha szorítóba kerülsz, neked kell az első nagy ütést bevinni, és azután spulni, ahogyan csak bírsz, hogy amíg a másik felébred, legyen egy kis előnyöd a terepen. Azért nem mindig jött be a tanítás… Lassan a barátkozás lett a legjobb fegyver, a nagyobb testvérrel való hivatkozások néha bejöttek, majd barátságok kötődtek.
A gyár bontása 2013-ban (Rohonyi D. Iván fotója)
Fotó illusztrációk: Minerva archívum
