Ha serényebb lettem volna idén, megfogadva Edit tanácsát, már januártól elkezdtem volna feljegyezni a vicces történeteket, amelyekkel a különböző EKE-rendezvényeken találkoztam. Természetesen a nagy rohanásban sosem szánok időt az ilyen jelentéktelennek tűnő feladatokra, mindig tologatom magam előtt, hogy majd holnaptól elkezdem feljegyezni az aranyköpéseket, pedig ha most előszedhetném azt a nem létező listát, négy újságoldal hasábjait is megtölthetném.
Síverseny diszkriminatív mérőberendezéssel
Pár évvel ezelőtt a kolozsvári EKE úgy döntött, befektet egy professzionális fotocellás mérőberendezésbe, hogy vetélkedőkön ne kelljen többé külsősöket beszervezni bíráskodásra. Habár nagy reményeket fűztünk a berendezéshez, hamar rá kellett jönnünk, hogy tákolmányt sóztak ránk, olyan instabil rendszert, amely pengeélen táncol és bármelyik pillanatban elvérezhet. Egyik évben például a verseny előtti napon dobta be a törölközőt, így Néda Tamásnak egész éjszakája ráment a bütykölésre, hogy valamennyire működőképessé tegye. Az elmúlt két évben sikerült picit jobban rendbe szedni, de még így is cserbenhagyott néhányszor. Például volt olyan helyzet, hogy nem indult el az időmérés, vagy a célban épp elszunyókált a fotocella, így nem állt meg a számláló: mindkét esetben újra kellett csúsznia a csalódott versenyzőnek.
A síversenyek egyik leglátványosabb fináléja, háttérben a szeszélyes mérőműszerrel FOTÓ: LŐRINCZ FERENC
Ez viszont még semmi ahhoz képest, ami a tavalyi gyereksíversenyen történt, a berendezés ugyanis annyira megmakacsolta magát, hogy az egyik leányzót többszörösen is megtréfálta. Sőt meggyőződéssel állíthatom, hogy diszkriminatív érzésektől fűtve hozta meg döntését, amikor elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, ennek a lánynak nem fogja megmérni az idejét. Pedig annyira le akarta aratni a babérokat, olyannyira égett a győzelem vágya szemében, hogy a harmadik és egyben utolsó próbálkozás végén hatalmas eséssel zúgott be a célvonalba. Szurkolótáborából nagy felháborodást váltott ki, hogy milyen dolog ez, biztosan akarattal elrontottuk a fotocellát, hogy kedvencük ne nyerhessen, ezt pedig csak tetézte a nagy esést követő színházi jelenet. Persze a vád teljesen alaptalan volt, hiszen a többi 90 versenyzőnek érdekes módon sikerült megmérni az idejét, csak neki nem. A hivatalos sztori úgy szól, hogy versenyzőnk élénk ciklámen síruháját valamiért nem érzékelte a fotocella, és emiatt nem állt le automatikusan az időmérés, de én szinte biztos vagyok benne, hogy a mérőberendezésnek nagyon szúrta a szemét a túlzott nyerni akarás és gőgösség, így csak azért sem volt hajlandó megmérni a tüzes kisasszony idejét. Aki nem hiszi, az kérdezze meg Időmérő uraságot.
Pushbike és bevállalós lelkész a Jókain
Minden évben a Jókaival nyitjuk meg a teljesítménytúra-szezont, így mondanom sem kell, hogy az izgalomból bőven kijut: vagy azért aggódunk, hogy el ne mossa a májusi aranyeső a rendezvényt, vagy azért, hogy el ne törje valaki kezét-lábát a Székelykő csúszós szikláin. Sajnos mindkettőre volt már precedens előző években. A többi eseményünkkel ellentétben pedig nem az a kérdés, hogy lesz-e elég résztvevő, hanem inkább azért aggódunk, hogy lesz-e elég szervező, aki menedzselje az 500+ túrázót.
Könyörgöm, szabadíts meg a tortától! FOTÓ: LŐRINCZ FERENC (vándortábor)
Idén úgy döntöttünk, hogy a Várfalva és Székelykő közötti gyalogos útvonal szakaszát kerékpáron szamaragolva jelezzük ki, mert milyen vagány lesz majd leszáguldani a nyeregből Torockószentgyörgyre, és simán visszatekerhetünk az autónkhoz, nem kell senki értünk jöjjön. Már az első emelkedőnél szembesülnünk kellett elképzelésünk túlságosan idealisztikus voltával, hiszen ahelyett, hogy a bicó megkönnyítette volna haladásunkat, inkább hátráltatott, és a szalagokat is körülményesebben tudtuk felaggatni a fákra. Amikor végre felszusszanhattunk volna, hogy elértünk az egyenesebb terephez és probléma nélkül tekerhetünk, hadiállapotok fogadtak: fakitermelők szántották fel a gyönyörű erdei utat, így kerülgetnünk kellett az árkokban keletkezett tavakat és a sáros-dagonyás terepet. Azt hiszem, sosem emelgettem annyit a 16 kg-os biciklimet, mint akkor, nem is beszélve az állandó tologatásról. Az utóbbiért külön elismerést kaptunk a Stravától pushbike kategóriában (nem is tudtuk, hogy ilyen sportág is létezik ebben az applikációban…), és mondanom sem kell, hogy másnap az utolsó legkisebb izomcsoportom is sajgott az izomláztól. Amikor felértünk a nyeregbe, tényleg megkönnyebbültünk, hogy végre a nehezén túl vagyunk, lefelé már repülni fogunk. Akkor még nem sejtettem, hogy repülésre esetemben nem csak képletesen kell gondolni, ugyanis az első nagyobb lejtőn kissé megcsúszott a kerekem, én pedig reflexből mindkét féket erősen meghúztam. Sejthetitek, hogy a másodperc töredéke alatt már a földön hevertem kissé sokkos állapotban kiterülve, a bicikli rajtam, az egyik lábam természetellenes módon összetekeredve a járművel, s pár másodpercig mozdulni sem mertem attól tartva, hogy valamelyik végtagom eltört. Hál’ istennek végül megúsztam néhány karcolással, szegény GPS-tok viszont nem úszta meg ilyen könnyen, a szép bőrpánt elszakadt, így nem tudtam többé a bicikli kormányára rögzíteni.
Ági, ne haragudj ránk az ártatlan „kis” pancsolásért FOTÓ: VERES ÁGNES (vándortábor)
Ha azt gondolnátok, hogy nincs ennél extrémebb, mint biciklivel kijelölni a gyalogos útvonal egyik legnehezebb szakaszát, akkor még nem hallottátok a bevállalós lelkész sztoriját. Történt ugyanis, hogy az idei Jókain három túrázót tűkön ülve vártunk a torockói célban sötétedés után. Miután sikerült felvennünk velük a kapcsolatot, megnyugodtunk, hogy végre lefelé tartanak a Székelykőn, és a fejlámpák távoli fényére is hamarosan figyelmesek lettünk. Kiderült, hogy a három kitartó túrázó egyike Rácz Norbert unitárius lelkész, aki előző években családjával a gyalogos 10-es változaton vett részt. Meg is lepődtünk, hogy ahhoz képest idén bevállalta az 55 km-es távot, de hát biztosan sokat edzett az elmúlt egy évben, gondoltuk. Aztán 22 óra 18 perckor végre megérkeztek, mi pedig vastapssal fogadtuk őket hősies kitartásukért. Sajnos az üstöt és a maradék gulyást addigra már elszállították, cserébe felpakoltuk őket banánnal, almával, müzliszelettel és nápolyival. Nem sokkal a túra után derült ki, hogy szegény Norbi igencsak ritkán szokott túrázni, és egy meggondolatlan pillanatában döntött úgy, hogy bevállalja a Jókai leghosszabb útvonalát, mondván csak nem lehet olyan nehéz. Másnap alig tudott felmenni a szószékre, a talpán pedig nem maradt négyzetcentiméter, amelyet ne borított volna vízhólyag.
Akkor szalagozunk, amikor „jólesik”
Az idei Bánffy teljesítménytúra előtti napokban bevállaltunk két túravezetést az Apáczai-líceum diákjainak a Zöld héten. Hiába volt június, elvárásainkra fittyet hányva az időjárás szomorkás novemberi hangulatát rántotta elő tarisznyájából. Az első napi kiránduláson még valamennyire megkegyelmezett, nem vert végig esővel, kedvesen megvárta, amíg erdőbe értünk, és csak utána zendített rá, helyette viszont sűrű ködfelhővel takarta be a tájat, hogy semmit ne lássunk a Kis-Maguráról elénk táruló panorámából. A tizenegyedikesek ennek ellenére nagyon élvezték a túrát, még a sáros, dagonyás, csúszós ösvény sem tántorította el őket. Időjárás uraság viszont úgy döntött, hogy a hatodikosokkal már nem lesz ilyen nagylelkű, így a másnapi túrán szinte végig vert az eső. A Szent János kúthoz vezető mezőn, a derékig érő fűben a cipőm már az elején felmondta a szolgálatot, így vízben tocsogva teljesítettem a táv hátralevő részét. A dagonyás, csúszós részek ezúttal sem maradtak el, így volt nadrág, ami esés áldozatává vált. A Szent János úton visszafelé viszont már az sem zavart, hogy a mellettünk elhaladó autók az óriási pocsolyákon teljes sebességgel átgázolva hideg zuhannyal jutalmaztak, hiszen addigra szinte mindannyian teljesen átáztunk. A buszon hazafelé furcsa látványt nyújthattunk sáros cipőkkel, esőkabátban, ázott kutyaszagot árasztva, szerencsére nem szállítottak le.
Háromszor áztunk szét tíz nap alatt Anikóval (balra) FOTÓ: KISMIHÁLY BOGLÁRKA
Mintha nem lett volna elég a hét eleji két ázás, június 17-én ismét szakadó esőben indultunk útnak kijelezni a Bánffy teljesítménytúra gyalogos útvonalait. Sajnos a túrázásra alkalmas cipőim addigra nem száradtak ki, így sportcipőben kellett útnak indulnom. Habár vízállóként hirdetik az illető lábbelit, van az a kitartó eső, amely fölülírja ezt a hasznos jellemzőt, így az első egy-két kilométer után ismét vízben tocsogva battyogtam a zuhogó esőben. Anikó bakancsa tovább bírta a próbatételt, ám a végén az övé is feladta a harcot, így sorsunkba beletörődve róttuk a kilométereket, a végére pedig már hozzászoktunk a kellemetlen érzéshez és a víz is kezdett felmelegedni cipőinkben. Miután mindhárom csapatunk hősiesen teljesítette a számára kiosztott útvonal-szakaszt, újfent csapzott kutyákként tértünk vissza a ház melegébe. Vasárnapra gyönyörűen kiderült, így a hátralevő rövid szakaszokat már napsütésben jelezhettük ki. Bezzeg, ha tudtuk volna (khm…, hittünk volna az előrejelzésnek…), az egész akciót elhalasztjuk vasárnapra, de akkor most miről szólna ez a beszámoló? A sztorihoz még tartozik egy csavar: az esőzések miatt igencsak megnőtt a Székelyjó-patak, amelyen átvezet a két hosszú gyalogos változat, így utolsó percen módosítanunk kellett az útvonalat, amiről e-mailben értesítettük a jelentkezőket. Ennek ellenére a célban több résztvevőtől is megkaptuk, hogy a 35 km-es táv 37-re szaporodott, a 22 km-es pedig 24-re, ráadásul közben kiderült, hogy a túra napjára leapadt a patak és simán felállíthattuk volna az EKE-hidat, de akkor már késő bánat volt.
Vándortábori harang-baki, spontán helyszínváltoztatások és tusolós repülés
Ha versenyt hirdetnénk idei rendezvényeink között, kétségkívül a 30. EKE Vándortábor nyerné el a legtöbb vicces történetet felvonultató esemény díját. Már a tábori előkészületek során találkoztunk tucatnyi váratlan, olykor vicces, máskor tragikomikus élethelyzettel. Például, amikor Ági elküldte Botondot átvenni „néhány” csomag nyomtatványt, s kiderült, hogy több mázsányi kiadványról van szó, amit egyedül kellett bepakolnia, vagy amikor táborépítésnél a hivataltól küldött munkások inkább hátráltatták, mint segítették a vízszerelés folyamatát, vagy amikor szegény Anikónak vízhólyag lett az ujjára a több ezer ételjegy ollóval való felvagdosása miatt. Aztán augusztus elején elkezdődött a tábor, és napról napra érkeztek az újabb vicces sztorik, amelyeket nagyrészt éjszakánként osztottunk meg egymással lefekvés előtt. A teljesség igénye nélkül csak néhányat említek a gazdag repertoárból.
Ha már húsvétkor elmulasztottuk…! FOTÓ: LŐRINCZ FERENC
A tábor egyik legnagyobb kihívását a regisztráció menedzselése jelentette, amit szegény Kardos Zsuzsa vállalt. Azt hiszem, kismillió alkalommal megbánta a napot, amikor igent mondott felkérésünkre, hiszen a résztvevők furcsábbnál furcsább kérdésekkel és megjegyzésekkel próbálták az őrületbe kergetni. Többen is megkérdezték tőle, hogy van-e Sztánán bankautomata vagy pénzváltó, és ha nincs, erről miért nem értesítettük őket, és most hogyan jussanak be Bánffyhunyadra, s miért nem lehet forintban fizetni, és, és... Többen is próbáltak nála túrát cserélni, amikor megtudták, hogy a Misid-völgye vonatos túra, vagy amikor rájöttek, hogy a Kapusi-szorosba hirdetett kirándulás nem honismereti, de olyan résztvevő is volt, aki feliratkozott a kerékpáros túrára és megjelent reggel az indulás helyszínén bicikli nélkül azt gondolva, hogy azt majd a szervezők biztosítják.
A nyári csicsonkán ugyanúgy elvágódhatunk – itt még a közönség is elszörnyedt FOTÓ: PÉTER ANIKÓ
Olyan felháborodott résztvevő is akadt, aki visszaszaladt, s szinte a szervezőkhöz vágta az ajándékba kapott mágneseket, hogy azok rosszak, nem tapadnak, s kér helyettük másikat. (Csak zárójelesen említem meg, hogy a mágnesek egy része tényleg hibás volt, pontosabban a másik oldalára ragasztották a matricát, így a szabadon maradt oldala nem tapadt, de szerencsére erre csak a tábor után jöttünk rá, így a tudatlanság égi áldás elve alapján nem kellett még emiatt is idegeskednünk.) Volt anyuka, aki megkérdezte, hogy a gyerektúrán részt vehet-e babakocsival, mert gyakran szokott így túrázni kicsinyével, és sajnos nem tudtuk meggyőzni, hogy ez a terep nem lesz a legmegfelelőbb számukra.
Egyeseknek csicsonka nélkül is sikerült – a vándortábori akadálypályát a felnőttek legalább annyira élvezték, mint a gyerekek FOTÓ: PÉTER ANIKÓ
Az EKE-harangról szintén külön történetet lehetne szőni, hiszen a 2019-es tábor után nyomtalanul eltűnt, és nem sikerült kinyomozni, hogy pontosan mi történt vele (csakis az ufók vihették el), ezért idén újat készíttettek helyette, ami Ági legnagyobb megdöbbenésére sokkal kisebb lett, mint az eredeti. Ráadásként nem sikerült rendesen felfogni és kiegyensúlyozni, így amikor behelyezték a haranglábba, vagy jobbra dőlt, vagy balra, de sehogy sem lehetett szépen mozgatni. Sajnos a húzogatásához szükséges lánc is lemaradt róla, így egy-egy random madzagot kötöttek a két végére, amit valószínűleg nem teszteltek rendesen. Ugyanis amikor a nyitóünnepségen a lelkes gyerekhad megrohamozta a harangot versengve, hogy ki szólaltassa meg először, a negyedik húzásnál az egyik madzag leszakadt, és mindenki hangos kacagásban tört ki. Szervezőkként számunkra nagyon kínos volt a helyzet, de mikor második próbálkozásra sem sikerült rendesen megszólaltatni, már mindannyian együtt nevettünk.
Harangbűbáj versus ünnepélyesség: eltűnt, túl kicsi lett, elszakadt, újra elszakadt, alig kondult – a végére már a színpadi szónokok is nevettek FOTÓ: PÉTER ANIKÓ
A szerda esténket spontán programváltoztatás tette emlékezetessé, ami több vicces esetet is generált. Magam is azt hittem, hogy lekéstem Marosán Csaba előadásáról, mert amikor odarohantam a Kós Károly emlékházhoz, egy lelket sem találtam. Sorstársakkal is találkoztam, akik szintén nem értesültek a változtatásról, aztán együtt kiderítettük, hogy a táborhelyszínen felállított színpadon kell Csabát keresni. Mások elsétáltak a kultúrotthonhoz, és toporogva állították Kardos Zsuzsának, hogy a táncház igenis ott lesz, mert azt írja a programban, pedig ők is láthatták, hogy a művházban felállított regisztrációs asztalokat senki el nem mozdította helyükről. A történet tovább bonyolódott, amikor a táncház is átköltözött a színpadhoz, a zenészek pedig kérték az Ági által beígért négy mikrofont és a hangosítást. Kiderült, hogy csak két mikrofon van, az egyiket pedig a hangosítással együtt át kell szállítani a rendezvénysátorba, ahol Varga Csaba Nanga Parbat előadása lesz egy időben a táncházzal. Lassan már senki sem értette, hogy mi történik, Marosán Csaba előadása a tervezetthez képest elhúzódott, az önkéntesek nagy része felszívódott, így Boér Botondnak nem volt más választása, meg kellett kérnie magát Varga Csabát, hogy segítsen berendezni előadásához a helyszínt. Miután kiválasztották a sátor megfelelő falát a vetítésre, rájöttek, hogy a fotóverseny néhány kifüggesztett alkotása zavarná a bemutatót, így elkezdték leszedegetni a képeket. Pár másodperc után derült égből villámcsapásként megjelent Bozsoki Adrienn, a kiállítás szervezője, aki felháborodottan vonta kérdőre Botondot, hogy miért nyúltak hozzá a képekhez, és neki amúgy sem szólt senki, hogy itt lesz a vetítés. Ezen a ponton már egyikünk sem tudta, hogy sírjon vagy nevessen, közben gyűltek az emberek a sátorban, gyorsan be kellett szerelni a technikát, a félhomályban áthordani a színpadról a hangosítást, Botond meg sopánkodott, hogy az előkészületekkel pont az ilyen helyzeteket szerette volna elkerülni. Végül a zenészek beletörődtek, hogy nem lesz hangosításuk, és Pillich Balázs megpróbálta torkát megköszörülve hangosabban elmagyarázni a néptánclépéseket, de mindent egybevetve még így is óriási sikert aratott a stílusosan mezőn szervezett táncház. Varga Csaba előadásának helyszíne is valahogy időben elkészült, a Nanga Parba expedícióról szóló izgalmas beszámolója pedig minden stresszt és idegeskedést elfeledtetett.
„Mezőségi” néptáncoktatás a szó legszorosabb értelmében FOTÓ: PÉTER ANIKÓ
Utolsó sztorim garantáltan mindegyiket lepipálja a fentiek közül. Még 2022 augusztusában, amikor felmerült, hogy mi szervezzük a 30. EKE Vándortábort, többször is elhangzott az országos vezetőtanácsi gyűlésen, hogy bizony az igények megváltoztak, egyre több kényelemre vágynak a táborozók, így a zuhanyozást muszáj mindenképp jól megoldani. Az országos EKE egyik tagja váltig állította, hogy nem is olyan fontosak a tusolók, felesleges sok pénzt költeni a bérlésre, s egyébként is, ki lehet bírni pár napot tusolás nélkül. Közben teltek a hónapok és sikerült szép kis tervet kidolgozni egy összeszerelhető mobiltusolóról, ami el is készült a táborig. Történetünk főhőse is ellátogatott a táborba, szemügyre vette és megdicsérte a tusolókat, de továbbra is kötötte az ebet a karóhoz, hogy számára nem fontos, ő nem is fog zuhanyozni. Aztán szombaton megmagyarázhatatlan okból váratlan pálfordulás történt, és úgy döntött, mégis kipróbálja azt a híres tusolót. Minden szépen zajlott rendje és módja szerint, ám amikor szeretett volna kilépni a tusolóból, véletlenül megcsúszott, nekiesett az ajtónak, letörte a kis akasztós zárat és magatehetetlenül kirepült egy szál ádámkosztümben. Szerencsére nem sok szemtanúja volt a kínos esetnek, amit utólag már kacagva mesélt és együtt szórakoztunk a tusoló bosszúján.
A bosszúálló zuhanyzó az „áldozat” hűlt helyével FOTÓ: PÉTER ANIKÓ, aki azóta is sajnálhatja, hogy elmulasztotta élete World Press Photo díjas felvételét
