Lézengő utasok, egyesekkel röviden purparlézó biztonsági őr, a kamera láttán aggódva továbbálló alkalmazottak, pangó előtér. „A fenébe, több van, mint kellene” – elégedetlenkedik a sűrített levegőt a szerelvény végén kiengedő munkás. A Szatmárnémeti-Bukarest gyors egyik hálókocsijának bejáratánál álló, védőmaszkos férfi egyedül van az egész szerelvényben, szinte senki sem utazik ma a fővárosba. Hirtelen több védőmaszkos nő érkezik, mondják, ők karanténból érkeztek, ezért úgy fényképezem le őket, hogy arcuk felismerhetetlen legyen. Megjelenik a nő, akit az állomásnál dolgozók „szőke bombázónak” neveznek, útjára engedi a szatmári gyorsat, minden férfi őt nézi, még a mozdonyvezető is kikukkant az ablakon. „Védőmaszkot nem adtak, pedig azok ott mondták, hogy karanténból érkeztek”, mondja az egyik kalauz , a biztonsági szolgálatnál dolgozó kollégája keresztet vet, majd a földre köp. „A fene egye meg őket” – mondja. Tehervonat érkezik, indul a Bánffyhunyadra az utolsó járat. Majd elcsendesedik a vasútállomás, már csak a váróteremben van élet. Vajon mire várnak?
