Ismerős? Minél többször hangzik el a kérdés, kiderül, hogy egyre több és nagyobb a baj. Amit kezdetben először fogalmazunk meg a probléma forrásaként, az egy óra múlva már mellékes a további felmerülő sérelmeink mellett.
Amikor egy kétszereplős kamaradrámában végre fehéren-feketén látod mindezt, elkerülhetetlen, hogy ne azonosulj a szereplőkkel, a gondolataikkal, érzéseikkel. Lehetetlen, hogy ne érezd magadhoz közel a szituációt, és ne ismerd el, hogy végül is mindenkinek igaza van, csak nem egyszerre.
És most tegyük félre mindazt, hogy egy fiatal, kábítószerfüggőséggel és depresszióval küzdött lányról van szó. Bár a két szereplő közötti vita tárgyát tekintve ez nem mellékes szál, de ha általánosságban figyeljük a konfliktust, akkor rájövünk, hogy érzelmi megmérettetésről van szó, ahol az évek során magukba fojtott sérelmeket vágják egymás fejéhez zavarba ejtő könyörtelenséggel. Emocionális labirintus, amelyen keresztül beláthatunk a női lélek útvesztőjébe. Ahol a verbális kíméletlenség intenzív pszichoanalízissé válik, a film végéhez közeledve pedig a nő lelkét nyomasztó, komplex problémák kimondásában kulminál.
Ez nem happy end, nem is feltétlen happy, de még csak nem is end. Úgy képzelem el, mint az illatos gyertyát. Félve meggyújtod a kanóc végét, hagyod égni, de nem hajolsz túl közel hozzá, mert megégethet. Kezdetben nehezebben olvad a viasz. Aztán valamelyikünk elfújja, és csak az aromája marad a levegőben. Újra meggyújtod, fogytán a viasz. Megint eloltod: hagysz későbbre is belőle, különleges alkalmakra tartogatod. De akkor a végéig égeted.
Eszembe jutott minap, hogy milyen régen láttam hiteles és szép romantikus filmet… talán még tinédzser koromban, amikor az ideális szerelemérzést a csöpögős, hollywoodi romantikára alapoztam. Abban a korban annyira fogékony az intenzív érzések és gesztusok képi megjelenítésére egy kamasz, hogy akarva-akaratlanul születnek meg benne azok a dolgok, amelyeket idővel egy kapcsolattól várna el. Az utolsó ilyen jellegű film a Szerelmünk lapjai (The Notebook) volt. Vitathatatlan: ha ma újranézném, valószínűleg ugyanúgy csatakosra bőgném a párnám. De feltehetően mélyebben látnám a gondolatiságát, analitikusan és szkeptikusabban figyelnék meg minden jelenetet, és próbálnám leválasztani, mi az, ami reális és mi az, ami ,,csak a filmekben van”.
A Malcolm és Marie-ban már a szereposztás bíztató volt. Zendaya Coleman ugyan csak az elmúlt években kezdett megjelenni a filmvásznon (például az Eufória című sorozatban), viszont a fiatal színésznő magáénak tudhat már egy Emmy-díjat. Marie szerepébe bújva ezúttal hirtelen haragú, de magabiztos nőt alakít, akinek remek humora van, éleslátású, nagyszerű kisugárzású, mégis mintha igyekezne elrejteni törékenységét.
A Malcolm szerepét játszó John David Washingtonról kezdetben annyit tudtam, hogy Denzel Washington fia, apai vérvonalból kiindulva biztos voltam benne, hogy imádni fogom, ez pedig színészi játékát tekintve be is igazolódott. A filmben karrierista, narcisztikus férfit alakít, aki filmrendezői minőségében nehezen birkózik meg a kritikával, inkább munkáján keresztül próbál érzelmeket kimutatni. Többnyire minden kritikát személyeskedésnek vél, és rendkívül nevetségesen, már-már gyermeki hisztériával reagálja le nemtetszését. Marie-val egymás érzelmi ellenpólusai, másfajta ambíciókkal, amelyeket nehezen, vagy egyáltalán nem sikerül összehangolniuk.
A szereposztás és a képi, illetve zenei összhang után ítélve az elején a 10-es skálán 4-esre értékeltem a filmet, ez a minősítés viszont folyamatosan nőtt, amint kezdtem megbizonyosodni arról, hogy a film inkább párbeszédközpontú alkotás.
A 35 mm-es nyersanyagra rögzített, fekete-fehér film rendkívül elegáns, kimért kameramozgásokkal és gyönyörű közelképekkel arról győzött meg, hogy valami ígéretes dolog veszi kezdetét. A fekete-fehér képkockák használata egyszerűséget sugall, de ugyanakkor stílusosan hat, romantikus drámáról lévén szó, ezáltal egy kissé „korszerűtlenebb” korba csöppent vissza. A színtelen képi világ leegyszerűsíti a jeleneteket, ugyanakkor reálisabbá teszi. Mintha a rendező azt üzenné, a film témája nem a modern kor problémáit tükrözi, ezek aprónak tűnő dolgok, de sokkal mélyebben fognak hatni, „megmutatom őket fehéren-feketén”. Ha mindez nem lenne elég, Sam Levinson ehhez a fekete-fehérhez remekül alkalmazza a zenét, nemcsak a képi világhoz, hanem néhány kifejezetten erős jelenetben, a két főhős közti ambivalens viszony hangsúlyozására is.
De hagyjuk is a technikai bravúrokat. A film befejeztével arra a végső következtetésre jutottam, hogy nem a tízes skálán mozgó értékelést érdemel ez az alkotás, sokkal inkább a korhatárt kellene csökkenteni, 16-ról 14-re. Mennyivel jobb lenne, ha zsenge, érzelmileg manipulálható korban ismerkedünk meg vele, még a Notebook és a többi, Nicholas Sparks-féle romantikus hollywoodi filmek előtt. Az olyan dömpingalkotások előtt, amelyekben akarva-akaratlanul ott ólálkodik a „harmadik szereplő”.
A Malcolm & Marie olyan film, amely talán nem fog felkerülni az ,,örök klasszikusok” listájára, viszont az olyan alkotások táborát mindenképp gyarapítja, amelyekről órákon át lehet beszélgetni. Figyelmünket két emberre és azok valósághű kapcsolatára terelik. Csak róluk szól. Esetleg rólunk. Hús-vér emberekről.
