Beszélgetés Zilahi Csaba újságíróval, a Kolozsvári Rádió rockszerkesztőjével
– Miért tartotta fontosnak, hogy az Erdélyi magyaRock első kötete után megírja a nemrég kiadott másodikat is?
– Az elsőben kizárólag rockzenekarokról írtam, amelyeknek saját magyar nyelvű dalaik vannak, és ezeket valamilyen hanghordozó – vinyl-lemez, kazetta, CD, rádiófelvétel vagy legalább próbatermi demo – megörökítette. Így viszont kimaradtak azok, akik a nyolcvanas években kényszerből énekeltek románul, de 2010 után magyar szövegeik is születtek. A másodikban róluk is írtam. Másrészt a rockzenét nem lehet elkülöníteni a többi zenei stílusirányzattól, hiszen egy nagyon nyitott műfaj. Nagyon sok stílusjegyet átvett a jazzből, a szimfonikus zenéből és a népzenéből. Már a rocktörténet hatvanas éveinek beatzenészei is nagyon nyitottak voltak a népzenére, a régi zenére. De egy igazi zenerajongó sem húz határokat a műfajok közé, úgyhogy feltétlenül szükségét láttam nyitni a rockkal, a beattel rokon műfajok irányába is. Érdekes, hogy a hatvanas évek beat-, majd folkzenészei olyan zenei „tájakra” kalandoztak el, amelyeknek már semmi közük a rockhoz. Így indult útjára a hetvenes évek végén a régizene- és a táncházmozgalom. Szóval a két kötet elég alaposan összefoglalja az erdélyi magyar könnyűzene első négy évtízedét.
– Hogyan jutottak hozzá az erdélyi magyar zenészek a nyugati zenei újdonságokhoz a múlt rendszerben, 1990 előtt?
– Nagyon nehezen. Kétévente lehetett csak külföldre menni, ilyenkor én például rögtön megcéloztam a budapesti lemezboltokat. Aztán hazatérve a haverok kölcsönkérték, és átmásolták maguknak kazettára, magnószalagra. Külföldön élő rokonok, barátok is hoztak lemezeket, meg az ószeren is lehetett kapni használt lemezeket és nyugati előadók jugoszláv kiadású új albumait. A hazai rádióadók többnyire csak hazai előadók dalait sugározták, nyugati zenét a Szabad Európa Rádióban hallhattunk, de azt nagyon zavarták. Analóg és offline világ volt. Se Youtube, se Spotify, se torrentek… A nyolcvanas években már elindult a videókorszak, a szerencsésebbek nyugati rokonai küldtek videólejátszót, s a játékfilmek mellett koncertfilmeket is, így már láthattuk is néhány kedvencünket, akit korábban évekig csak lemezen hallgattunk.
Melyek voltak azok a klubok, művelődési házak, amelyek 1990 előtt a magyar rockélet központjainak számítottak Erdélyben, Kolozsváron?
– A művelődési házak, iskolák, vendéglők szervezhettek teadélutánokat, táncestéket, ahol többnyire élő zene szólt. Sok munkásklub működött, ahol a dolgozó nép kiereszthette a gőzt. A kolozsvári legendás szórakozóhelyeken ismert zenészek húzták a „talpalávalót”. Az első kötetben Boldizsár István, a Semnal M egyik alapítója mesél olyan élő zenés szórakozóhelyekről, mint a Fások klubja az Óvárban, a Vasas és a CFR-klub, a Bőrösök, az Armonia. Nagyon népszerű volt a Foyer az Egyetemiek Háza (filharmónia) előcsarnokában vagy a Studház emeleti terme. A vendéglők közül zenekar játszott a sétatéri Kioszkban, a Metropolban, a Melodyban, a Contiban – a Continental, a volt New York szálló –, a fellegvári Belvederében, valamint a Napoca Hotelben. Sokan közülük nyáron lementek a tengerpartra, és az ottani teraszokon játszottak.
A második kötetben Tamás Gábor mesél azokról a zenekarokról, amelyekkel különböző szórakozóhelyeken, egyetemi klubokban gitározott, és énekelt: Cromatic, Elektra, Acustic T 74. Ugyanitt Nagy István dobos segítségével sikerült rekonstruálni a Melody és a Someşul vendéglőben játszó Intensiv és Clepsydra zenekar felállását. Az Intensiv gitárosa, Pergánczky Béla saját dalokat is írt, amelyeket a Kolozsvári Rádióban rögzített.
Erdélyre jellemzően számos zenekarban játszottak magyarok, románok egyaránt, teljes egyetértésben. Mondhatni egy húron pendültek. Székelyföldön javarészt magyarul, máshol románul, angolul énekeltek. A nagyobb városokban alakultak ki „gócpontok”, Marosvásárhelyen például a Szakszervezetek Házában. Itt több magyar zenekar is játszott, de mivel a nyolcvanas években már csak románul lehetett fellépni, ezért román dalokkal.
A Babeș–Bolyai Tudományegyetem klubja, az Echinox több zenekarnak biztosított próbatermet és fellépési lehetőséget. A nyolcvanas években itt próbált és koncertezett a Compact mellett a javarészt magyar srácokból álló Rival, Trans Express, majd a kilencvenes évek elején a Knock Out is itt próbált.
– Kolozsvár mennyire számított az adott korszakban az erdélyi magyar rockélet meghatározó központjának?
– Minden nagyobb város a kisebb-nagyobb térségének központja volt. Az volt a baj, hogy ezek szigetekként működtek, tehát pl. a kolozsvári rockrajongóknak fogalmuk sem volt, hogy milyen zenekarok és koncertek vannak Marosvásárhelyen vagy Csíkban. A helyi lapok nem lépték át a megyehatárt, s különben is nagyon keveset írtak a rockkoncertekről, a kolozsvári Igazság éveken át szinte semmit. Kolozsváron két országos hírű rockcsapat játszott, a Semnal M és a Compact. De turnézott Székelyföldön az Acustic T 74 is. A konzi (zeneakadémia) együttesei közül népszerű volt a jazz-rockot játszó Experimental Q és a Modal Q. De magyar nyelven csak néhány sulizenekar játszott (Fáraó, Echo Rock Band), ők is inkább a magyarországi együttesek feldolgozásait. Az Ifjúmunkás Matinékon gyakran szerepelt a Harmat folkegyüttes – a Zakariás testvérek –, akik aztán elindították a táncházmozgalmat. A nyolcvanas években a Rival, majd a Trans Express hozta be a heavy metalt.
– A rendszerváltás után zöld utat kapott minden művész, hogy kedvükre gyakorolhassák az általuk kedvelt műfajokat, témákat. Milyen változások jöttek a 90-es években az erdélyi, a kolozsvári zenei életben?
– Mire eljött a rendszerváltás, számos kiváló zenész költözött – vagy inkább menekült – külföldre Józsa Erikától a Metropol teljes tagságáig, és még nagyon hosszan sorolhatnám. Derékba tört a zenei karrierjük akkor, amikor a legkreatívabb korszakukat élték. A rendszerváltás után következett a második kitelepedési hullám, amikor a kilencvenes évek elején nagyon sok rockzenekar oszlott fel amiatt, hogy tagjaik külföldön keresték a boldogulást. Ha nincs ez a két menekülthullám, ha legalább olyan lehetőségeik lettek volna a zenészeknek, mint Magyarországon, akkor az Erdélyi magyaRock két kötete kétszer olyan vastag lenne. Nagyon zavaros idők voltak a rendszerváltás után, amolyan vadkapitalista showbussines. A rádiók már nem készíthettek felvételeket, de megjelentek a magánstúdiók. Nem voltak fesztiválok, de lelkes amatőr szervezők – a nagyenyedi Talentumot a katolikus plébános szervezte, a sepsiszentgyörgyi Diákzenekarok Találkozóját a diáktanács – próbáltak tehetségkutatót, koncertekkel fűszerezett diákfesztivált rendezni – például a homoródfürdői diáktalálkozót. Mindezek ellenére olyan zenekarok tűntek fel, amelyeknek méltó helyük van az erdélyi rocktörténetben.
– Hogyan alakult az erdélyi zenei élet a 2000-es évek beköszöntével? Volt-e olyan korszak vagy kezdeményezés, ami méltó folytatása volt a 70-es, a 80-as évek hagyományainak?
A 2000-es évekre került egyenesbe a hazai showbussines, amikor profi erdélyi lemezkiadók alakultak, elkezdődött a Félsziget Fesztivál és a Székelyföldi Rockmaraton tíz éven át tartó sorozata, beindult a Médiabefutó tehetségkutató. Tény, hogy az 1970 és 2010 között minden évtized egy külön világ, mindegyiknek megvoltak a maga sajátosságai, előnyei, hátrányai. Erről tartunk majd a Kolozsvári Magyar Napokon, augusztus 19-én a Bánffy-udvaron egy vetítéssel egybekötött beszélgetést, előadást. Ezen a hetvenes évekről Józsa Erika – aki 1988-tól Ausztráliában él –, a nyolcvanasokról Cserey Csaba, a kilencvenesekről Lénárd Yogi (Knock Out), a 2000 utáni időszakról pedig Szőcs Tamás (A Csajod) fog nekünk mesélni.
– Az Erdélyi magyaRock 1970–2010 első kiadása 2022-ben jelent meg, a második 2025 májusában. Míg az első kötet földrajzi területek szerint veszi át az időszak rockbandáit, addig a második műfajok szerint halad, kiegészülve a folk, a tánczene és a jazz magyar előadóival. Ön szerint a köteteknek milyen, napjainkban is érvényes üzenete lehet a mai fiatal, erdélyi magyar zenészek és hallgatók számára?
– Az, hogy érdemes és jó dolog zenélni, még ha kisebb-nagyobb akadályok is gördülnek az ember elé. Hogy fontos a nyitottság a különböző zenei műfajok irányába, a klasszikus zenétől a jazzen át az indie popig. Hogy maradandó zenék minden korszakban születnek – nem csak a „mi időnkben” –, még ha a múlandóak néha hangosabbak is. Hogy jó zenét bármilyen stílusban lehet játszani, és ami ma nagyon menő, lehet, hogy holnap már divatjamúlt. Hogy érdemes „megméretkezni” más zenekarokkal tehetségkutatókon, például a székelyudvarhelyi Siculus Fesztiválon. Nagyon fontos a kitartás, és ha a gondolataidat, a korosztályod életérzéseit dalba akarod önteni, azt legjobban az anyanyelveden teheted meg!
