Anna Amerikában
A Charro Napokat a harmincas évek végén szervezték meg először, az ünneplés a Rio Grande mindkét partján zajlik, a nevet a Charrókról, a mexikói cowboyokról kapta. Az emberek parádékkal, tánccal, bikaviadallal, rodeóval, koncertekkel és az úgynevezett Mexikói Éjszakával (Mexikó függetlensége előtt tisztelgő eseménnyel) ünnepelnek, ki-ki saját nemzetiségének megfelelően, hagyományos mexikói vagy cowboy öltözéket viselve. A díszvendég Mr. Amigo, aki a helyi közösség egy köztiszteletben lévő tagja. Idén egy híres mexikói boxoló, Julio Cezar Chavez volt a szerencsés kiválasztott. A rendezvény keretben a Sombrero fesztiválra is sor került, amit a nyolcvanas években kezdtek el ünnepelni és azóta kiemelkedő pontja az Charro Days-nek, rock előadókkal, játékokkal és árusokkal.
Amikor Charro Napokat először rendezték meg, a határon még az úgy nevezett „Free pass system” működött, ami annyit jelentett, hogy papírok és igazolványok nélkül lehetett a két ország közt közlekedni. Hogy miért nem félt az Amerikai Egyesült Államok akkor a bevándorlóktól? Annak idején a nagy gazdasági válság miatt Mexikó gazdagabb helynek számított és senki se akart a pénzügyileg szétesett USA-ba vándorolni. Az emberek reggel áthuppantak a határon a rendezvényre, este meg visszatértek otthonaikba, kicsit felpörgetve a leromlott ekonómiát a turisztikával. Manapság ez persze már másképp működik és a határon átkelni nem egy leányálom, ahogy azt előző cikkemben is kifejtettem. A Charro Napok alkalmával akár több órás sorok és a kocsik alapos átkutatása várható.
Nálunk, a határmenti Brownsville-ben a rendezvény-sorozat szerdán indult egy parádéval a helyi sportcsarnokban, ahol elemisták és középiskolás diákok mexikói táncokat és énekeket mutattak be. Csütörtökön, az iskolákban mini-fesztekre került a sor, ahova én és befogadó testvéreim is felöltöztünk alkalomhoz illő ruhákba. Az iskola különböző standokat állított fel mexikói ételekkel és italokkal, mint például taco, tostada, chamoy, elote vagy chili. Különböző vetélkedők is vannak ilyenkor, például a legjobb chili-t, a legszebb hagyományos öltözéket (befogadónővéremet és engem is színpadra szólítottak, végül ő nyert) vagy a leghangosabb grito-t (egy mexikói énekesek által használt kiáltás) díjazzák. Ezek mellett persze az iskola táncosai és énekesei is felléptek, no meg az estudiantina (mexikói zenét játszó banda) is. Pénteken még egy nagy parádé vette kezdetét este hét órától a belvárosban, szombaton pedig a híres Sombrero fesztiválon mulatott a nép. Én és a befogadótestvéreim önkénteskedtünk a fesztiválon, üdítő italokat árusítva. Miután a „műszakunknak” vége volt, körbejártuk a fesztivált, aminek két színpada, megannyi étel és ruha árusa és gyerekeknek szóló játékai is voltak. Itt volt alkalmam először kipróbálni a helyi churrót (sült tésztarudacskák cukorba mártogatva) és emlékül még két mexikói masnit is vásároltam. Plusz infóként beszúrom, hogy a mexikói és a magyar nemzeti színek ugyanazok, szóval otthon is hasznát látom majd az új szerzeménynek. Érdekesség, hogy nem csak a mexikói származású emberek vettek részt az ünneplésben, hanem fehér amerikaiak is, akik a saját hagyományos cowboy öltözküket viselték. A hangulatát úgy írnám le a fesztiválnak, mintha a Kolozsvári Magyar Napokat egy nagy placcra zsúfolnánk és egy óriási sombrero-t tennénk a fejére, így megalkotva a Brownsville-i Mexikói Napokat.
Összesítve azt tudom mondani, hogy elgondolkodtató volt látni, a két nemzet tényleges barátságát és a tényt, hogy a politikától eltérve boldogan tudnak élni és szórakozni együtt, tisztelve mindazt, amit az elmúlt századok alatt közösen tapasztaltak.
