Végül úgy döntöttem, hogy inkább egy külön dobozba kérem a szószt. Nagyon okosan tettem. Mert bármilyen hihetetlen, a “nem csípős szósz” egyszerűen, darált chili volt olajban. Chili magok! Minden konyhatündér tudja, a csípős ereje a magokban és az erekben rejlik. És itt ebből állt a szósz: maga a mag! Persze, hogy sárkánytüzet lettem volna képes okádni egy nyalintás után.
Most, hogy az aztékok földjén élek, büszkén jelenthetem, a toleranciám azóta felfejlődött. Mexikóba költözés előtt hondurasi férjemmel a csípős-skála két nagyon távoli pontján álltunk, ami nehezítette a dolgokat. De mivel kedvébe akartam járni, bele-bele csempésztem egy kis pikánst a főztömbe. Végül már határozottan csípős lett az étel, de neki még mindig nem tűnt fel. Végül kénytelen voltam rákérdezni: érzi-e, hogy csíp? Ekkor tágra nyílt szemmel, bamba arccal kérdezte: miért, van ebben csipős?
Alkalom adtán a családom is próbálkozni akart, előkerült az Erős Pista, amit a férjem orra alá dugtak, abban reménykedve, na ezt aztán megkönnyezi. Ő megkóstolta, majd kissé zavarodottan nézett rám, gondolta, a magyar-spanyol fordításban elveszett a mondandóm lényege. Egyszerűen nem értette, mi az, amit demonstrálni akarunk neki. Hát hogy csíp! – mondtam reménytelenül. Hogy az Erős Pista veszettül csíp! Mély csodálkozással, rá jellemző sármos mosollyal és fejrázással összekötve mondta az ítéletet: Nem, nem csíp, semmi ilyen nem érezhető. Legalábbis számára.
Mexikó számomra felér egyféle “kulináris mazochizmussal”, hiszen ez a világ egyik legpikánsabb konyhája. Hogy melyik ország a világelső, az igazából egyéni percepció kérdés. Legtöbben egyetértenek abban, hogy Mexikón kívül versenyben van Peru, Thaiföld, Etiópia, Ghána, India, Korea, Japán és Kína. Mexikóban az, hogy egy étel csíp, említésre sem méltó, ezt mindenképpen érdemes figyelembe venni ideutazás előtt!
Amikor például azt mondják, nem csíp (no pica), azt kell érteni, hogy csíp. Amikor a válasz az, hogy csak gyengén csíp (pica rico), akkor mindenképp fel kell készülnöd rá, hogy nagyon-nagyon lángolni fog a szád. Amikor pedig a mexikóiak eljutnak odáig, hogy azt mondják valamire: csíp (pica), meg se forduljon a fejedben, hogy ilyen kamikaze bevetésre indulj. Itt kell hősiesen bevallani a saját korlátainkat és kihátrálni.
Amikor a mexikóiak azt mondják valamire: csíp (pica), meg se forduljon a fejedben, hogy megkóstold!
De lássuk, miért is eszünk mi egyáltalán csípőset? Fogyasztása tulajdonképpen megkínoz bennünket, egy nagyon kellemetlen, erősen égető érzést kelt, érezzük, hogy az egész testünk lángra lobban tőle. Igazán nincs is íze, vagy ha van, akkor az határozottan nem jó. Leszámítva azt az egynéhány önsanyargatót, minden racionális embernek kerülnie kellene ezt, de, mint tudjuk, ez közel sincs így. Esszük, kínoz, csíp, de valahogy mégis többet és többet akarunk belőle. Mi okunk rá? Tudományosan szólva a chili egy kapszaicin nevű molekulát tartalmaz, mely színtelen, szagtalan, és olyan ingert bocsát ki, melynek következtében fájdalmat érzünk, felfokozódik a nyáltermelés, a test pedig e támadás ellen rögtön védekezni kezd, beindítja a vérkeringést és az anyagcserét. “Oltani” kívánja a gyötrő érzést, így elkezd folyni a “víz”, ahol csak lehet: izzadunk, könnyezünk, folyik az orrunk. Ha csak ennyi lenne, akkor senki sem rajongana a csípősért. De itt nem ér véget a történet, jön ugyanis a jutalom, kapunk egy löket „ajándék endorfint”, a fajdalom kárpótlásául elönti testünket a boldogsághormon. Ez a boldogság-porció felelős a csípős iránti vágyakozásért, függőségért. Becsap minket a test, majd mi verjük át az agyunkat.
És most mindnyájan emlékezzünk vissza arra a pillanatra, amikor utoljára nyeltünk egy jókora csípőset és hirtelen elárasztott a végtelen szomjúság érzése, mint azokat, akik a Góbi sivatagban töltöttek egy átszomjazott napot. És mi volt, amit ösztönösen tettünk? Egy pohár víz után kapkodtunk. Én is így tettem, tudatlanul, és feleslegesen. Hiszen a csípősre nem jó a víz, inkább jöjjön a sör, a bor, a tequila, de víz nem!
Mexikó a csípős ízek „fiestája”. Chile Guajillo, chile Morita, de Árbol, Ancho, Chipotle, Pasilla és a többi és a többi. Ez csak néhány azon csípős parika-fajtákból, amelyek a boltban fellelhetők. Úgy-e senki nem gondolta, hogy mindössze egyféle van? Ebben a szép országban és konyhájában 64 típust használnak rendszeresen.
Ezek csípősségi szintjét a Scoville hőegységgel mérik. Egy közönséges halapenyo (jalapeño) 2000-5000 között mozog, ez az, amit a férjem úgy fogyaszt, mint én az almát. Ennél kicsit erősebb a cayenne, 30-50 ezer egységnyi kapszaicint tartalmaz. A hard core efelett van: a habanero 1 millió hőegységű. Mexikóban lehet habanero chilit füstölt sóval keverve kapni, fűszerként árusítva. Ez az ételt egy másik dimenzióba helyezi. És van még ennél is erősebb csili! Jelenleg 2,4 millió hőegységet tartalmaz a legerősebb csípős. Két millió kapszaicint koncentrációt tartalmaznak a paprikaspayek. És akkor most beszéljünk az Erős Pistáról. Mennyi az annyi? Alig 1000! Ennyit csíp Pistike. A legerősebb paprikafajtánk 1500-2500 között mozog.
A csípőspaprika annyira a mexikói kultúra része, hogy úgy tartják, ez lehetett az első termesztett zöldség itt, jóval a kukorica előtt! A helyiek szerint, aki a legerősebb csípőst megtudja enni, az számít a legnagyobb "machonak", aki meg csípős nélkül főz, az nem is tud igazán főzni. Mindenesetre a végeredmény: a világ egyik legízletesebb konyhja, amelynek még a desszertjei is csípős ízzel lettek megbolondítva. Nagy kedvencem az édes-citromos-csípős mangó, bár az ananász is igen ínycsiklandó, nem is beszélve a csípős drazséról, a perszehogycsípős popcornról és jégkrémről.
Utolsó hazalátogatásunk alkalmával vittünk egy gyengén csípős minősítésű szószt, mutatóban. Ebből a családom minden egyes tagja legfennebb fél csepp megnyalintására volt képes. Majd nagy kínok között fogadkoztak, hogy többet aztán nem! Csak a tinédzser unokaöcsém (I can make this challenge – alapon) próbálkozott öt cseppel. Az eredmény: elvörösödött arc, légzési nehézségek és hatalmas nevetés – a többeik részéről.
A spanyol nyelvben van egy külön kifejezés arra, ha valaki túl sok csipőst evett és félig haldoklóba vágta magát: "me enchile", amit mókásan úgy fordítható, hogy „megchiliseltem magamat”. Ez előfordul, tekintettel arra, hogy a mexikóiak 10 és 15 kg közötti mennyiségű chilit fogyasztanak egy életen át. Ennek fogyasztása már gyermekkorban elkezdődik, hiszen itt a chili nem csak egy zöldség, hanem hozzátartozik a kultúrához, identitáshoz, személyiségformáló. Egy kulturális-társadalmi szokás, amelyet a család keblén tanulnak- és szeretnek meg. Környezetük mindennapjainak realitása és imádatának forrása. Bármerre fordulsz, chili, csípős vesz körül. A társadalomba való beilleszkedés mércéje, amelynek mind a külföldiek, mind a helyiek részesei akarnak lenni.
