Carl Orff (1895–1982) német zeneszerző, zenetanár, a Carmina Burana profán kantátát 1935–36-ban komponálta, bemutatójára 1937-ben került sor. Orff legnépszerűbb művéhez számos táncegyüttes koreografált látványos balettet, ismerjük a mű filmvetítéses és homokanimációval kísért változatát is, de világszerte leggyakrabban oratóriumszerűen szólal meg, filharmonikusaink hagyományos péntek esti koncertjén is ez a változat csendült fel.
A Carmina Burana alapját az a 13. századi kódex-versgyűjtemény képezi, amely sok időn keresztül a bajorországi Benediktbeuren-i apátságban porosodott, mígnem 1803-ban véletlenszerűen felfedezték. Első közreadója, a kolostor latin neve – Bura Sancti Benedicti – nyomán keresztelte el Carmina Buranának (a Carmina jelentése: dalok). A középkori irodalomtörténetben a kódex fontos helyet tölt be, ugyanis a vágánsköltészet, azaz a 12. és 13. századi tanult, társadalomba be nem illeszkedő, lázadó vándordiákok által művelt világi líra egyik „aranybányája”. A „dalok” szövegében megtaláljuk az egyházat, a papokat, az ostoba nemeseket kigúnyoló sorok mellett az életörömöt, a szerelmet, a boldogságot hirdető költeményeket is. A latin, alnémet és ófrancia nyelven írt világi költemények nyelvezetét a lírai gyöngédség, a népies humor, a hétköznapi, néha sikamlós, sőt a trágárságig vaskos középkori hangnem jellemzi, szerzőit nem ismerjük. A Carmina Burana műfajmegjelölése: „Profán dalok énekesekre és énekkarra, hangszerek és vetített képek kíséretében”, egyszerűbben szcenikus kantáta. A hatalmas zenei apparátust megmozgató művet Orff eredetileg pantomim színpadi játék kíséretében képzelte el, filharmonikusaink előadásában a Carmina Burana koncertformában csendült fel. Meglepetés volt néhai Marius Tabacu román nyelvű fordítását követni a kivetítőn, amely a soknyelvű szöveg hathatós megértését szolgálta.
A keretes megoldású háromrészes profán kantáta a tavaszról, a kocsmai életről, a szerelemről szól. Zenéjének gregoriánra emlékeztető dallamanyaga fülbemászó, néhol táncos jellegű, drámai feszültségeit az előszeretettel használt nagy méretű ütős részlegnek és a makacsul ismétlődő ritmusképleteknek köszönheti. A művet nyitó és záró, megrázó drámai erővel felcsattanó zenekari kíséretes kórustétel a szerencséről szól, amely változik, mint a hold, hol jót, hol rosszat hozva, forgatja az élet kerekét. Valójában a mű „főszereplője” az énekkar, amely az első részben tovatűnő jéghideg télről, mosolyt hozó tavaszról, virágba borult ligetekről, madárcsicsergésről, mezei táncvígasságról, bőséges nyárról, szerelem utáni vágyról és a boldog jövő reményéről énekel, tegyük hozzá: tisztán, ragyogóan. A kis és nagy kórus felelgetésére épülő Floret silva bájos humorú kartétel a szerelem utáni vágy dala. Mihai Damian meleg tónusú, érzelemdús és jó szövegkiejtéssel énekelt Omnia sol temperat kezdetű baritonszólója a tavaszhozó, lelket melengető nap erejéről szól. A vidámságot pezsgő, tisztán zenekari táncdal tétel fokozza, amelyben a vonósok és javában a fényt sugárzó rezek dallamának „szívverése” a dobokon lüktet végig nagy erővel, miközben a gyöngéd lejtésű fuvolaszóló a tavasszal ébredő szerelem hangjára emlékeztet. Az első részt a zenekar kedves körtánc-muzsikája, egy triós formájú tánckórus és egy kicsattanó erejű tétel zárja. A mű humoros fricskáktól ragyogó középrésze A kocsmában címet viseli, amelyben elsőnek a baritonszóló Estuans interius kezdetű, szenvedéllyel énekelt bordala csendül fel, majd Ștefan von Korch erős, tiszta intonációval, az égi magasságokba csukló Olim lacus colueram kezdetű tenorszólója nem más, mint gúnyos-humoros sirató a pecsenyévé sült libáról. Az Ego sum abbas baritonszóló a múlton kesergő részeg papról szól, aki minden örömét elveszítette az életben. A tételt végül Bacchust éltető, pezsgő humorú kocsmai gúnydal zárja. A Cour d’amours (A szerelem udvara) tételben Orff a baritonnak és a szopránnak is a hangfekvésük végső határát feszegető szólamokat komponált. Christine Razec meleg tónusú szopránhangja leginkább a Stetit puella kezdetű, kedvesen szatirikus dalban és az In trutina rövid lírikus részben érvényesült, sajnos a néhány ütemes Dulcissime bensőséges lírai koloratúrkadencia túl nehéz feladatnak bizonyult a fiatal énekesnő számára. Habár a Cour d’amours telve van gúnyos fricskákkal, de a tételt befejező Vénusz-himnusz a szerelmet élteti, az életörömöt és a boldogságot hirdeti. A fináléban visszatér a mű elejének lélegzetelállító erejű, zenekari kíséretes O, Fortuna kezdetű kartétele.
A Carmina Burana, a tavasz, a bor és a szerelem himnusza ezen az estén is elsöprő sikert aratott. Stefan Geiger felszabadult, lényegretörő vezényletével a zene- és a Cornel Groza által felkészített énekkar, valamint Christine Razec (szoprán), Ștefan von Korch (tenor) és Mihai Damian (bariton) előadásában Orff testet-lelket felrázó magasztos, néha lírikus vagy éppen humoros sziporkáktól csillogó Carmináját a közönség ovációval kísért szűnni nem akaró tapssal jutalmazta.
(Borítókép: Cristina Rădulescu/Facebook)
