…mert... végül is van abban valami értelem, valami ráció, hogy kiválasztanak közülünk egyet, a legtörékenyebbet, mintha csak a legkeményebbet, a legmosolygósabbat, az élettel megvertebbet, a legszebbet, és elviselhetetlen nagy súlyt raknak rá. Csak úgy…
Mondom, meghúzódhat benne valami mélyebb gondolat. Valami olyan, ami már régen megtörtént és folyamatosan újra történik, mint Dosztojevszkij vázájának megtöretése: mindig eltörik, ahányszor újraolvasod. Abban, ahogy egy ideje a fájdalom kamatlábait benned módszeresen újra meg újra az egekig srófolták. Abban, ahogy mosolyogva egyensúlyoztál tűhegyeken, mint egy angyal, ahogy szikék bizalmasa lettél, abban, ahogy tűrsz, harcolsz, odafigyelsz, kérdezel, másokat élni biztatsz ezerrel, abban, ahogy játszol, teljes kiörlésű jelenléttel, tiszta szívből, mintha csak az életedért.
Mondom, valami tökéletes égi dramaturgia szerint mindebben lennie kell valami magasabb elgondolásnak, ami majd felitasson maga körül minden könnyet, fájdalmat. Valami igazolásnak, ami eloszlasson minden kételyt, kisimítson minden ráncot, elvarrjon minden szálat... egymásba fonjon minden kezet, minden szándékot egy ölelésbe… és pontokat tegyen ki nem mondott vagy éppen kimondott i betűkre... Nem igaz? Másképp mi értelme volna az egésznek? Hangosan gondolkodom, Teklácska. Válaszok után kutatok. Kőmiértekre keresek balzsamot. Üdülni jártunk mosolyodra, mint kisimult tenger fodra, olyan volt; mi sápadt arcúak barnulni napodnál; egy jó szóért versenyt fekvőtámaszoltunk volna, ha hagyod; nem a cementlapoknál, mert oda csak a gájnerek jártak, azt nem szeretted, hanem fennebb, a kompnál. Amikor születtél, a Maros, megduzzadt magzatvíz, áttörte a gátat, elpattant, dühös folyama elöntötte a fél várost, s lennebb a fél országot. Emberek csüngtek kerítéseken, fákon, amott meg jegenyék álltak sáros égszínkékben.
Nézlek a Hegedűsben, a pletykajelenetben oldalról a színpadról, rád csodálkozom, mintha még sosem láttalak volna, pedig ilyen voltál már a főiskolán is. Abban, ahogy játszol, van valami elemi dac, valami túlcsorduló elszántság, valami sűrített jelenlét, mondom, mintha csak az életért. Nyúlfarknyi jelenet, mégis elárasztod a színpadot fénnyel; honnan ömlik a színpadra ennyi élet, ennyi öröm? Ennyi tűz? Ennyi szomj? Te jegenyeillatú... Melyik kellékes adta milyen kelléktárból? Énekelsz, látom, ahogy lüktet a nyaki verőér, szalad még benned a fürge vér, bár már beteg vagy; úgy játsztál, mintha nem lenne holnap. „Tekla, o picătură de lumină” –, ezt mondta rólad ma a munkavédelmis hölgy: „O prezenţă vie!”
Átmeneti dolgok kiskorúságában élünk; míg ki nem hunyt, tengersötétségünk egén látható volt-e fénycsepped? Csodálkoztunk-e már rád úgy istenigazán, mint a Göncölre szokás? Meropé, Mária az llegitimben, Tom Pain, Angyalok Amerikában, Tartuffe, Golde, Polly, Bergmann-jelenetek, Stuart Mária, Énekek éneke, Marcella, Shakespeare Violája, levágott hajjal... közös emlékek után kapkodom, mint oxigén után te, míg végleg el nem fogyott körülötted a levegő. Azzal a kevéssel, ami még benned megmaradt, alig hallhatóan kimondtad az utolsó mondatok egyikét: „...beszélnem kell a színészekkel”. Kilenc szótag, megannyi kérdőjel. Kis Magda feldobja, röptetve, szöktetve, az apja elfogja, pörgetve, görgetve... bokorba gurítja, magasba hajítja... emlékszel, egy levegőre kellett, mennyit nevettünk. Itt állunk mind, kik gyászolunk téged, játszótársak, pajtásak a maszkokat levettük, ez már a saját arcunk; a fény, a taps még zavar, egymáshoz is csak suttogunk, hunyorgunk; mint lépcsőházban tévedt madár falak magányában vergődünk; folyton az ég ablakába csapódunk; hiányod körbevesz, fogva tart. December közepén, valamikor két operáció között, amikor beszéltünk, még egy évre előre terveztél. Mondom – szép lett az idén az adventi mesenaptár, mindenki szereti, sok a visszajelzés; – Meglátod, milyen lesz a következő! – mondtad – olyan ötleteim vannak... beszéltem Csillukával is: megkérjük KAF-ot , a kortársakat, írjanak meséket külön erre a célra. KAF elment, te meg szótlanul fekszel, csenddé oldottan, hiába költögetnénk. Ki sem hevertük az egyik fájdalmat, már jött is a nagyobbik testvére, a másik.
Mondom, a dolgok mélyén ott lapul a lélek bölcsessége, szeretete, kegyelme. Nem tudtam, hogy Tünde is vagy. Ahogy azt sem, bevallom, soha, hogy a Tekla mit jelent. Utánakerestem. Görög eredetű. Azt jelenti, isten dicsősége. Akkor rendben van. Semmi sincs rendben. Isten veled, Teklácska.
Bogdán Zsolt
Elhangzott Tordai Tekla búcsúztatásán
