Senki sem fejezte be a feladatot, és ha ettől nem is lógott a fejünk (hiszen azt hittük, képtelenséget kért), attól már igen, amikor a tanár úr elmondta: volt egyszer egy diákja, aki három perc és huszonhét másodperc alatt megoldotta. Ha leült mellénk a zongorához kivesézni egy-egy kezdő korálkísérletet, pillanatok alatt zeneszerzési mesterkurzussá alakult az óra. Egyszerre oltotta belénk a szabályokat, a formát, a tartalmat, a lényeget, a lelket és a hangok szövésében mindig nagyon merész volt, ami különösen a mi zöldfülű visszafogottságunkhoz mérten volt sokkoló. Elképesztő pedagógus volt (Istenem, de nehéz és fájó múlt időben beszélni róla!), nyomdakészen beszélt, és a kolozsvári zenésztársadalomban nemigen akad olyan, akit ne befolyásolt volna meghatározó módon. Soha nem volt tolakodó sem tudásával, sem személyiségének lenyűgöző erejével, sok kórus és más zenei együttes köszönheti neki s a tőle érkező diszkrét energiainfúziónak, hogy túlélte a nehéz korokat (hirtelen a Kós Károly Kamarakórusra, meg a Visszhang Kórusra gondolok), de erről csak az akkori generáció tudna igazán mesélni.
Soha nem felejtem el azt az órát, amikor elvállalta, hogy kezdő zeneszerzői szárnypróbálgatásaimat átnézi. Bírált de nem ítélt. Fél pillanat alatt mindenben kitapintotta a jó és a rossz lényegét, forrását, és ha leült a zongorához, hogy eljátssza, amit átnézett, néhány hang után teljesen a saját útjára lépett, a legtriviálisabb apróságból sokszor egyetlen hang megváltoztatásával csinált ott és akkor, mintegy a kisujjából kirázva mesterművet. Csak a mosolyának s a bátorításának köszönhetem, hogy aznap nem mondtam le végérvényesen arról, hogy valaha még egy hangot papírra vessek. Humorának is sokat köszönhetek. Amikor egyszer arra panaszkodtam, hogy milyen nehéz összeegyeztetni a munkámat a tanulmányaimmal, megfogta a vállamat: Én kívánom, hogy tudd befejezni s szerezd meg azt a diplomát, ami semmire se jó, de ahhoz nagyon kell…
Később újságíróként is sokszor kerestem meg őt, a legfurább kérdésekkel. Amikor az ezredfordulón arról faggattam, milyen lesz a huszonegyedik század zenéje, rávilágított valamire, ami az orrom előtt volt, mégsem láttam: van valami belső ciklikusság a zenében. Vannak kitapintható közös elemek a reneszánsz, a klasszika és a huszadik század között, s ugyanígy, bizonyos szempontból a romantika a barokk befelé fordulásához tért vissza, ezért valami hasonlót várhatunk az előttünk álló zenetörténeti kortól is.
Nagyon hitt a huszadik századi zenében, amelynek gyermeke s egyben birtokosa is volt, ahol én végletes káoszt és stílusok zavaros örvénylését láttam, ő kerek egészet. Ma már hiszem, hogy száz év múlva neki fognak igazat adni. Birtokában volt annak a fajta intuíciónak, amely korszellemet tudatosít, értette generációját s az előtte járókat is, látta azokat a lézer tisztaságú vezérfonalakat, amelyek a látszólag egymásnak ellentmondó irányzatokon végigvitték alkotói életét a vad szerializmustól (ahogyan ő mondta zenei édesapjára, Bartókra utalva: a barbaro korszaktól) a jazzen keresztül a megbékélt tonális zenéhez, az életművet megkoronázó nagyívű művekhez. “Zenét szerzek, tehát vagyok” parafrazálta gyakran írásban, s szóban is Descartes mondatát.
Máskor a karácsony lényegéről faggattam őt az egykori New York szálló földszintjén akkor még működő kávéház asztalánál. Nagyon meglepett, hogy emlékezett arra a legelső összhangzattan órára. Az ünnepet az egymásra találásban, az embereket szorosabban összefűző közös hangban élte meg.
Minden beszélgetésünk után hetekig kóvályogva jártam az utcákon, képtelen voltam másra gondolni, mint azokat a nem csak zenei világképet szétfeszítő mondatokra. Ugyanilyen hatással voltak rám könyvei is, és most nem csak a szigorúan szakmai írásokra gondolok, hanem az olyan esszékötetekre is, mint például a “Paramuzikológia” amelyben a zene és a parapszichológia kapcsolatait boncolgatja. Tisztelem azért, hogy felvállalta ezeket a sokak által sikamlósnak vélt gondolatokat, hiszen úgy vélem, ezek minden őszinte, belső életet élő muzsikus fejében megfordulnak, csak a legtöbben nem merik szavakba önteni, hiszen attól félnek, emiatt nem tartják majd komoly művésznek, tudósnak őket. Ő erősen hitt abban a belső, tudományosan nem vizsgálható, de érezhető dimenzióban és beszélt is erről gyakran. Egyszer arról kérdeztem, használja-e a zeneszerzésben a számítógépet, a kottaíró programokat? Bár csodálta és elismerte ezeknek az eszközöknek a szerepét és hatékonyságát, a válasz nemleges volt: szükségem van a kéz energiájára - mondta.
Az utóbbi években nemigen hagyta el a házat, csak közös ismerősök által kaptam néha hírt hogylétéről. Személyesen utoljára csaknem egy évtizede találkoztam vele, a zeneakadémia előcsarnokában. Éppen a hetvennyolcat töltötte, s amikor a kívánságairól faggattam, huncutul rám mosolygott: szeretnék újra hetvenhét éves lenni!
Én viszont szeretnék újra egy órácskát vele tölteni, de már nem lehet, ez a rohadék kétezerhuszas év őt is elvitte, mint sok más pótolhatatlan nagy öreget az erdélyi magyar kultúra olümposzi alakjai közül.
Isten önnel tanár úr, sok kérdésem van még önhöz, de talán majd egyszer találunk odaát egy kávéházi asztalt, vagy a túlvilági zeneakadémia hatvanhetes termében egy elhangolt pianínót…
