Emlékkiállítás a törökvágási Kányafő Galériában
Megjelent a Szabadság napilap mellékletében, a Református Híradó húsvéti számában.
A Vas megyei Veleméren született 1945. május 1-jén, ahova édesapja, a lelkész Bak Sándor és családja a második világháború idején menekült. Erdélybe visszatérve gyermekkora az Udvarhelyszékhez tartozó Patakfalva és Kányád parókiáihoz köthető, itt nevelkedett leánytestvéreivel együtt. Lelkészgyerekként iskolai tanulmányai rendhagyó módon alakultak: bár tehetséges volt és általános iskolásként néhány szénportréját díjazták Bukarestben, származása miatt nem vették fel a marosvásárhelyi művészeti iskolába. A székelyudvarhelyi Kő- és Agyagipari Szakiskola kerámia és kályhás szakára került, rövid ideig kályhásmesterként dolgozott Udvarhelyen és környékén, néhány évig oktatott az ipariskolában, végül esti tagozaton fejezte be középiskolai tanulmányait és érettségizett a mai Tamási Áron Gimnáziumban. Székelyudvarhelyi évei alatt tagja volt a kultúrház rajzkörének, ahol Maszelka János festőművésztől tanult rajzot és színt, kompozíciót és formát.
Újabb kudarcévek: lelkészháttere miatt a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola kerámia szakára sem juthatott be. Ezért 1966 őszén teológiai tanulmányokra adta a fejét, de a képzőművészethez nem maradt hűtlen, autodidaktaként továbbképezte magát. 1970-ben szerzett teológiai oklevelet a kolozsvári protestáns teológián, majd teológiai tanulmányait Bukarestben és Nagyszebenben folytatta. Lelkipásztori vizsgát követően 1973. április 1-jén szentelték lelkésszé Kolozsváron. Közben megnősült, Adorjáni Évával kötött házasságából három lánya született: Márta, Sára, Ágnes.
Segédlelkészi szolgálatát a dési egyházmegyéhez tartozó Mezőkeszüben kezdte el, majd szintén az egyházmegyében, Sajószentandráson és Sajóudvarhelyen, később Szentkeresztbányán volt lelkipásztor. Újszövetségi teológiából a Zürichi Egyetemen képezte magát. Röviddel a rendszerváltás után a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet főkönyvtárosa lett: a könyvek számítógépes feldolgozásával és a könyvtár átszervezésével foglalkozott, teológusoknak szakmai bibliográfiát állított össze, címert is tervezett a könyvtárnak. 1993-ban házassága válságba jutott, ezután már csak rövid ideig szolgált Csomakőrösön és Bágyban. Betegnyugdíjasként 1995-ben Kecsetben telepedett le, újra elkezdett rajzolni és festeni, fordításait, teológiai írásait és művészettörténeti tanulmányait a Református Szemle, az Igehirdető, a Keresztény Magvető, az Erdélyi Művészet és a Székelyföld kulturális folyóirat közölte. Elhatalmasodó betegsége miatt egyre kevesebb kapcsolatot tartott fenn a külvilággal és családjával. Kecseti magányában hunyt el 2012. szeptember 25-én.
Első kiállítása 1998 márciusában Székesfehérvárott volt Zsigmond Aranka textilművésszel közösen, majd 2002 októberében a kolozsvári Pro Iuventute Galériában olajfestményeiből és akvarelljeiből nyílt egyéni tárlata. 2003 júniusában a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben a művész-lelkészek alkotásaiból szervezett kiállításon vett részt néhány munkával. 2005-ben a szászrégeni református egyházközség DIO Házában, 2006-ban pedig a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban állította ki alkotásait.
„A lelkészi szolgálat és a festőművész munkája szépen összehangolódik, nem kényszerből, hanem a maga szándékából lett lelkipásztor” – mondta Bak Áron életútjáról Dávid László udvarhelyi közéleti író, nyugalmazott lelkész. Már édesapjától, Bak Sándortól sem volt teljesen idegen ez a fajta alkotómunka: maga festette meg az újszékelyi templom kazettáit és a patakfalvi padelőket. Ezt a példát követte fia is. (Már a 17. században „divatos volt”, hogy pap-festők munkáival gazdagodtak templomaink, a dályai és a farcádi templom kazettás mennyezetét is ők festették.)
Maszelka Jánoshoz hasonlóan Bak Áron is a természetet tartotta tanítómesterének, azért alkothatott ilyen szépet, mert lelkében élt a táj és annak népe. „Kedves, szép képek. Főképp azért kedvesek, mert a mi tájaink, a mi fényeink ragyognak rajtuk, egyszerű emberek néznek reánk – apáink, anyáink, gyermekeink” – értékelte munkásságát Dávid László.
A tájkép művészi ábrázolása, a látottak kivágása mérvadó, mert tájkép-kompozícióiban minden a helyén kell hogy legyen. Mesterségbeli tudása, anyag- és eszközhasználata közismert, pasztellkrétával egyénit alkotott. A természetben lévő „tárgyak” (dombok, barázdák, szántóföldek) a táj részét képezik, hasonlóképpen az ehhez tartozó, ember alkotta tárgyak, a házak, csűrök, állat- és emberfigurák is. Bak Áron természet után, vázlatok és saját fotói alapján rajzolt, festett, alakította és fejlesztette egyéni stílusát, otthonát műteremmé változtatva.
A tér érzékeltetését jól alkalmazta a perspektivikus ábrázolással, a vonal-, levegő- és színperspektívával. A tér szerkezetét meghatározó vonalak egymáshoz közelednek, és egy közös pontba – az enyészpontba – futnak. A levegőperspektíva valós megfigyeléseken alapszik. Minél távolabb vannak a tárgyak, annál homályosabbak, kevesebb a tónusbeli kontraszt, a színek tompulnak, egyre hidegebbek, kékeslilás árnyalatot öltenek. A színperspektíva, a tér síkban való ábrázolása színhatáson alapul. Erőteljes, tiszta színeket használ, a meleg és hideg zöldek, kékek jól társulnak az égő vörössel, narancssárgával. Szemünk a meleg vöröseket, umbrákat, szépiákat közelebbinek, a hideg színeket távolabbinak érzékeli. Komplementer, kiegészítő színeket is szívesen alkalmaz, a narancssárga-kék színkontraszt a Csipkebogyós csendélet munkában megfigyelhető.
A formák kontrasztja is mozgalmassá teheti a tájképet. A ferde vonalú satírozás jól vezeti a tekintetet a képen, a szántóföld barázdái, az ég is ettől válik mozgalmassá, ugyanakkor a mélység is ettől lesz hangsúlyos. A tájkép előteréből befelé vezető út, ha kanyargós is, a megfelelő helyre irányítja a néző tekintetét. Képein a határozott fekete kontúrral elkülönített felületet dekoratív színekkel tölti ki. Ezt a technikát a fauvisták alkalmazták a századfordulón francia földön.
Kedves témái a kecseti táj dombszőnyegei, a kert- és erdőrészletek, a fák (diófa, szilvafa, fűzfa, nyárfa), tanyák, a kép mélységét (távlatát) meleg zöldekkel, okkerekkel, földszínekkel oldja meg. A Kertek fölött, az Októberi fűzfák, a Megsárgult diófa, Szilvafa ősszel pasztelljei figyelemreméltó, meghatározó színfelületek. „Dombok hátán fut a szél, / s fut a szél nyomán a / lombja után szaladó / tarkabarka nyárfa” – Kányádi Sándor verssorai illően csengenek e tájban. Szívesen csendéletezett, mert az kéznél, háza tájékán adott volt, figyelemreméltóak Korondi edények, Gyertyás csendélet olajképei, Csendélet fakanállal pasztellmunkája. Állatot, embert ritkábban ábrázol, lányairól készült krétarajzai kedves emlék a családnak. Figurális munkáiban feltűnő a nagy méretű kéz- és lábfejábrázolás, ami a kézben tartást, a talpon maradást fejezhetné ki, azt, ami életében kevésbé adatott meg. Csángóportréihoz fényképek szolgáltak mintául. A nagyobb méretű munkákat mappákban, bőröndökben lapuló rajzok, vázlatok, kisebb pasztellek, szén- és tusrajzok egészítik ki, amelyek a kányafői tárlaton először kerültek a nyilvánosság elé. Az emlékkiállítást egyetlen önarcképén kívül (borítóképen – szerk. megj.) személyes tárgyak – állvány, festődoboz, -paletta, ecsetek és fotók – egészítik ki.
Élete utolsó két évében már nem festett. Utolsó munkáiban a fekete válik hangsúlyossá, ez lesz az alap, a fák árnyéka: a színes meleg fekete. Kányádi ismét segít: „nyújtogatja a nyakát, / s hátratekint néha, / azt nézi, hogy megvan-e / vajon az árnyéka.”
(A kiállítás április 20-ig látogatható, hétköznap 9–16 óra között, hétvégén csak előzetes egyeztetéssel.)
