Létélesztő
Június 5-e van. Szép és meleg nap Kolozsváron, ahol az élet folytatja a maga zsongását. Kilépve az unitárius templom udvaráról terül el előttem a város egyik legzsúfoltabb artériája. Régen még Magyar utcának hívták, aztán a 19. század legvégén Kossuth Lajosra keresztelték, majd a két világháború között Foch marsallról (sose tudom huncut vigyor nélkül kimondani vagy leírni ezt…) nevezték el, majd Leninné formálta a kommunista diktatúra. A taxisok szakzsargonukban még most is így ismerik igazán. Mára 1989. december 21. nevet viseli. Baloldalamon az Unitárius Kollégium impozáns épülete hasonlóan lenyűgöző metamorfózissal bír. A huszadik század első éveiben építette az unitárius egyház, annak érdekében, hogy a modern elvárásoknak megfelelő épület otthont adjon nagymúltú iskolájának, teológiai akadémiájának és az egyházi központnak. Az államosítás után 1-es számú magyar fiúlíceum lett belőle, majd – az agyafúrt névadóknak köszönhetően, akik így akartak városszerte utalni az iskolák felekezeti hovatartozásához – a Brassai Sámuel nevet vette fel. Működött benne közben szakiskola is, román tagozat is, esti is, míg végül aztán felvette János Zsigmond fejedelem nevét és az eredetére utaló felekezeti jelzőt.
Micsoda rétegződés fent és lent! Mintha az utca burkolatköve archeológiai réteg lenne, amely alatt ott szunnyad a korábbi névvel ellátott utca, örökké őrizve régi lakóinak a lábnyomát. S itt mellettem is, ez az épület, vakolatába zárva regél mély hangon dicsőségről és nyomorúságról.
Sőt, úgy általában véve itt a város: Kolozsvár, Klausenburg, Claudiopolis, Kloisenburg, Cluj, Cluj-Napoca. Mennyi név, mennyi ideológia! Birodalmakról, országokról, nyelvekről, népekről, háborúkról, vereségekről, győzelmekről beszél minden elnevezés, benne minden kő, utca és negyed. A tündéri romokat megtaláló kispásztor odakuporodik a középkori várnép tüzeihez, beleszól a szász polgárok beszédébe, bekukkant a magyar iparosok műhelyébe, zsidó kereskedők üzletébe, román munkások panellakásába, s csodálkozik, vajon ugyanez a hely, vajon ugyanaz a város?
Augustinus Róma bukását sosem tudta lelkileg feldolgozni. Az örök város nem eshet el. Ha pedig mégis, ez csak annak lehet a jele – mondta ő –, hogy lennie kell egy mennyei, igazi Rómának, aminek e földi mása csupán árnyék, ami elbukhat. Ám a másik valóban örök, eszményi, az igazságnak, a jognak és a békének a hona, amelyben tisztán szól az evangéliumi tanítás. Most, 2020. június 5-én, a metamorfózisos városban sétálva megértem Augustinus érzését. Hiszen én is pont azt látom, hogy vakolatok alatt, járdák aszfaltrétegei között, az árnyként imbolygó volt és a sietősen haladó mostani lakosai mögött ott él az örök város, az örök Erdély, az eszme, amit egyetlen Trianon sem vehet el tőlünk. A mi városunk, a mi Erdélyünk, az eszményi, az igazi.
Ugyanez az örök város élt a babiloni fogságban sínylődő Izrael lelkében is. Ha elfeledkezem rólad, Jeruzsálem, olyan, mintha csonkává, némává válnék – mondja a zsoltáríró. Benne is ugyanaz él, mint Augustinusban, mint bennünk. Az örök, eszményi város, amelynek elvesztése szomorúsággal tölt el, de amelynek léte bent a lélekben bizonyosság.
Énekelni nem tudjuk a győztesek kedve szerinti vidám dallamot. A most-ot dicsőítő, saját bukásunkat jelző dalt, de dúdolhatjuk, szuszoghatjuk csendesen, csak úgy magunknak a zsoltárt. Ezt pedig senki sem veheti el tőlünk! Akárcsak az örök várost, az örök Erdélyt. Ezt a soknyelvű, sokdalú földet, ahol a töredezettség szabadságot és emberséget szült már évszázadokkal ezelőtt is.
A trianoni diktátum századik évfordulója után nekünk csak egy lehetőségünk van: énekelni a politikai döntésekkel nem módosítható, örök Erdély igazságát, és eszerint élni. S ha ez az ének tiszta marad, akkor jöhet bármilyen döntés, húzhat a birodalom bárhová határt, és nevezheti el az önkény bárhogy az utcát, az iskolát, a várost, mert ott bent, az eszmények tiszta világában az örök otthon, mely békéről és időtálló igazságról szól nem pusztul el. Ámen!
