Orbán ugyanis, amikor „megvétózta” az ukránoknak szánt eurómilliárdok jóváhagyását, voltaképpen a háború további folytatását, sőt kiterjesztését próbálta megakadályozni. Amikor viszont beleegyezett az ötven milliárd folyósításába, nem elveit adta fel, hanem olyan ésszerű feltételeket szabott, amelyek – évente ellenőrizhetően – gátat szabhatnak az európai pénzek kizárólagosan háborús felhasználásának és főként az ukrán állam működőképességének, azaz az ukrán emberek létfeltételeinek elviselhetővé tétételét garantálhatják.
A magyar sajtó tehát nem téved nagyot, amikor Orbán győzelméről beszél.
Ez azonban Andreas Ernstet, a Neue Zürcher Zeitung nemzetközi kiadásának kommentátorát nem akadályozza meg abban, hogy Magyarországot azzal vádolja: aláássa a Moszkva elleni szankciókat, továbbra is szoros gazdasági kapcsolatokat tart fenn Oroszországgal, orosz segítséggel modernizálja atomenergiai technológiáját, és mindennek érdekében nem átall kezet rázni akár Putyinnal is. (A „Putyin pincsi” minősítés ezek után már fölöslegesek is bizonyul.)
Azt azonban már kötelességének tartja elmondani, hogy a fentiek nem egy olyan politikus „bohóckodásai”, aki ragaszkodik a nemzeti szuverenitáshoz. Orbán szándékosan és kihívóan szembeszegül a többi uniós állam stratégiai céljaival. Belföldön ebből profitál. A „Dávid kontra Góliát” narratíva terjesztésével. Az ország aggódó és hagyománytudatos atyja szembeszáll a woke ideológiába szédült és harcias Brüsszellel. Egymagában és rendíthetetlen meggyőződéssel.
A gondolatmenet summája: Orbán nem Magyarország (és mellesleg Európa) érdekében teszi, amit tesz. Szó sincsen róla, önnön diktatórikus hatalmának megszilárdítása a cél.
Ami azonban igazán érdekes, az az, hogy a cikkíró úgy véli, ha az EU meg akarja hiúsítani (mármint végleg) „Orbán geopolitikáját” (azaz az európai államok jobbratolódást, és Trump „amerikai győzelmét”), óvatosan kell eljárnia. Szövegéből kimondatlanul is kiderül, hogy az EU-vezetésnek a szerző által kedvelt baloldali szélsőségesei a valóban méltányos megoldást abban látnák, ha Magyarországot az unió kizárná soraiból, vagy legalábbis megfosztaná szavazati jogától. Csakhogy ezek a jeles megoldások – jelen körülmények közt – sajnos irreálisak, hiszen ezeknek az intézkedéseknek a „jogszerű” kivitelezése éveket venne igénybe, márpedig nem zárható ki, hogy a közelgő EU-s parlamenti választások Magyarország számára teremthessenek kedvezőbb helyzetet.
A körültekintő szerző szerint a konszenzus elvének eltörlése sem jelenthetne elfogadható megoldást, hiszen Magyarország az unió több tagállamát is befolyása alatt tartja, s ezek nem hajlandóak lemondani a nemzeti szuverenitáshoz való jogukról, mert a lemondás számukra is kockázatossá válhatna.
Ezért a mai baloldali vezetésnek azt a látszatot is el kell tüntetnie, mintha önmagát szövetségi államnak tekintené, vagy legalábbis ez idő szerint erre törekedne.
A többé-kevésbé elfogadható megoldást a szerző az EU-n belüli nagyhatalmak vezető szerepének erősítésében és a jogállami-demokratikus koalíció megszilárdításban látja. Csak egy ilyen koalíció válhat képessé arra, hogy megtörje Orbán „geopolitikai törekvéseit.” A koalíciónak a három vezető nagyhatalom: Németország, Franciaország és Lengyelország, azaz az úgynevezett „weimari háromszög” államai körül kell kijegecesednie, írja.
A fentiek fényében immár világossá válhat, hogy miért tulajdonított az EU-vezetés olyan kiemelkedő szerepet a lengyel baloldal és különösen Donald Tusk választási győzelmének.
Már akkor világos volt, hogy nincs más alternatíva. Ha van egyáltalán…
Borítókép: Facebook
