Beszélgetés Árkossy István festőművésszel
MIRTSE ZSUZSA
− A képeid, grafikáid határozott értékvilágot sugároznak, legyenek akár festmények, akár rajzok. Az antik műveltségeszményt hirdeted, a reneszánsz sokszínűséget, az emberi műveltség és a fény tiszteletét. Kezdettől fogva ezek az elvek vezérelték az alkotói pályádat?
– A művészhivatás részben tudatos, és részben tehetetlenségi pályán mozog. A kettősség mindenkor jellemzője volt. Erre szoktuk azt a meghatározást használni, hogy a művészet, amely minden „mesterség” közül az egyik legszubjektívebb, voltaképpen két irány közül választhat: vagy a racionalitás, vagy az ösztönösség útját járja. Ámde a két pólus közt igencsak tág lehetőség nyílik az átjárhatóságra, és így már azt is elmondhatjuk: nem kisméretű a világteremtő palettánk, hiszen a szemléletmódok árnyalatainak végtelen skáláját képes arcára venni. De értelemszerűen az átjárhatóság azt is jelenti, hogy előre-hátra lehet száguldani az időben, kedvünkre válogatni múlt, jelen és jövendő között. A múlt, a maga realitásával egzakt módon megismerhető, értékelhető, a jövendő viszont illuzórikus, a „mese” egyfajta beteljesülésre váró formája. Én nem az ábrándok, hanem a valóság híve vagyok, tehát visszafelé tekintek, arra, amelyről hiteles információkat kaphatok az eseményekről. A történelem színpadán lefutott jeleneteket pedig ma már értékrendbe lehet állítani, ahonnan művészeti vonalon elsősorban a jelentős korszakok: a gótika, a reneszánsz és a barokk emelkedik ki bámulatos teljesítményeivel. Már igen korán ez érdekelt.
– Szerves, élő kapcsolatod van a múlttal − a jövő inkább negatív vízióként jelenik meg a képeiden. Miért hátrafelé szeretsz nézni? Mit találsz meg ott, ami innen hiányzik?
– Csillagászok fejtették ki, hogy az univerzum voltaképpen a rend irányából a káosz felé halad. Akkor ez ránk is érvényes, mert részei vagyunk. Előre tekintve tehát fenyegetőbbnek tűnik a kép, visszafelé pillantva viszont még nyugalmas fény dereng át egy gótikus katedrális színes ólomüvegablakán. A „nagy egyensúly”, finoman ugyan, de billenni látszik. A zaklatottság korszakából lassan kihal az áhítat megejtő nagyszerűsége; én az effajta érzést már-már csak egy jeles múzeum letűnt korokat őrző képtári hangulatában találom meg. Egy, a XXI. század stílusvilágát megtestesítő művészeti seregszemlén az átszellemülés érzését semmiképpen nem élem át. Ez hiányzik a mából. De beletörődtünk már, hogy nem tökéletes a világ, ezt lelkipásztor korában Vincent van Gogh a művészettel szinkronizálva úgy határozta meg: „Ez a világ egyáltalán nem tökéletes, bár a Jóisten teremtette, de mentségére legyen szólva, hogy ez még csak egy vázlat”.
– A tudomány és a művészet egyszerre meghatározó az életedben. Képeiden is tetten érhető sokszor, hogy a tudomány és a művészet kapcsolatát fürkészed. A tudós művész az eszmény a számodra?
– A tudományokhoz való szorosabb kötődés elsősorban olyan művészek sajátja, akik a „racionális” vonal képviselői. Gondoljunk Leonardóra. Ha egy kezdő művész betekint a Tudomány és művészet című írásgyűjteményébe, és megpillantja geometriai rajzainak halmazát, amit az indulás szakaszában az alapismeretek elsajátítása érdekében ajánl, talán megretten tőle – vagy egyszerűen lezserül továbblép. Pedig ott rejtezik az ábrázolás tudományának alfája és omegája. Nem véletlenül tekintette a mester elsőként a művészetet is tudománynak. S minthogy a racionális alkatok között látom önmagam is, valóságos gyönyör számomra elmerülni az ábrázolás igazságtartalmában, legyen szó akár a formáról, akár a mondanivaló szerepéről.
– Gondosan elkészített hamuban sült pogácsákat kaptál mesebeli tarisznyádba, Kolozsvár örökségét, az oktatás fontosságát. Mesélj erről, kérlek!
− Aki Kolozsváron élt, megtanulhatta, mit jelent a szó: Szülőföld. Otthon másról sem esett szó, mint annak mindenáron történő megőrzéséről. A mesebeli tarisznya pedig sajnos valóságos, mivel volt olyan zord idő, amikor szó szerint a hamuba sült pogácsa életmentő energiáira voltunk ráutalva. Szabó Gyula – kiváló írókollégám a szerkesztőségi évekből – pedig úgy fogalmazott: „A valódi szülőföld az a két négyzetméternyi földdarab, amelyben a szülők pihennek”. Ám mindezeken felül én nemcsak kolozsvárinak vallhatom magam, hanem a Sors ajándékaként Farkas utcainak is, amit rendkívüli művelődéstörténeti szerepére utalva Erdély szellemi sugárútjának neveztem el. Csak aki tudja, hogy némának vélt kövei közt miről hallgat az a néhány százméteres gyalogterület, az sejtheti milyen rendkívüli energiákkal ajándékozhatott meg a hely szelleme.
−A kolozsvári grafikai iskola jelentős alakjaként tartanak számon. Grafikusként indultál, aztán húsz évig dolgoztál a főiskola után az Utunk irodalmi és művészeti folyóirat szerkesztőségében grafikusként − 1982-ben már festményeket is kiállítottál. Mitől függ, hogy festmény vagy grafika lesz az éppen érvényes megszólalási módod?
− Tapasztalatok szerint egy grafikus hajlékonyabb, alkalmazkodóbb képességekkel van felruházva, mint egy festő. A grafikus szinte vadássza a feladatokat, és olyan vadat lő, amilyent a megrendelő kér. Egy festő az viszont Úr, főként saját kedvtelésére keveri a festéket. Persze, mindez képletes leegyszerűsítés, de hordozza a lényeget. Grafikusként sokfajta vízen eveztem végig, mindnek más és más volt a sodrása, és ügyesen kellett manőverezni az egyensúlytartás érdekében. De a festés más világ, hosszabban tartó szakaszokból épülő munkarend a gondolati érleléstől, a réteges festés visszatérő ciklusain át a végkifejletig. Aki szereti a változatosságot, aki képességei határainak ismeretében hajlandó kalandokba bocsátkozni, az több szerepben is jól érezheti magát, hisz a művészet – bármily komoly legyen –, azért játék is, és a szerepválasztás lehetőségeinek spektruma valósággal kimeríthetetlen.
− Azt nyilatkoztad egyszer, hogy aki húsz esztendőt eltöltött az Utunk szerkesztőségében, az nem tudja soha többé a gondolatiságot mellőzni.
– Egy szerkesztőség maga a pörgő gondolatok szellemi arénája, ahol nincs pillanatig üresjárat, nyugalom; olykor a barátszaggató kritika és a szófukar elismerés hona. Az Utunk szerkesztősége a zimankós esztendőkben legjelentősebb szellemi mentsvárunk volt, az életképes gondolatok fennmaradásának közös akarattal megvédett köztiszteletben álló fóruma. Ilyen gondolat-Pantheonban, hogy is válhatna egy képzőművész az absztrakt formák prófétájává, hiszen az epika, a dráma, a líra atomjai töltötték be a szivarfüstös helységek minden zugát. Következésképp rajzi világom is ehhez idomult, nem tudtam „semmitmondó” vonalakat húzni. A tartalom majdhogynem lesöpörte a színpadról a formát.
− Az Ötven reneszánsz és barokk mester arcképcsarnoka című sorozatod jelentős része magángyűjteménybe került. Milyen érzéseket váltott ki ez a hír belőled? S milyen terveid vannak a jövőre nézve?
– Helyesbítek: a teljes sorozat, mind az ötven kép, plusz még egy önarckép is a Kogart Művészeti Alapítvány állandó gyűjteményének részét képezi. Négy évig készült, minden mű úgy nőtt hozzám, mint levelek az ághoz. Mielőtt a képek végleges elszállításra kerültek volna, utolsó éjszaka mellettük aludtam a képtárban. Nehéz volt megválni tőlük. De ahogy a madarak is egyszer kirepülnek fészkükből, a képek szárnyalásának is inkább örülni kell. Szerencsére bármikor láthatom őket, hisz állandó kiállításon tekinthetők meg. A tervek? Mint jeleztem már: engem nem a jövő, hanem a múlt érdekel...
*Megjelent a Magyar Írószövetség www.olvasat.hu honlapján.
(Borítókép: Árkossy István: Levél haza (2018, olaj, vászon, 70x90 cm. A Kolozsvári Művészeti Múzeum tulajdona)
