– Petőfi Sándor élet- és karriertörténetében a legnagyobb és leglátványosabb fordulat, amikor a vándorszínészi időszaka után Pestre érkezik, Vörösmarty Mihály ajánlásával bekerül a korszak egyik legfontosabb folyóiratához, a Pesti Divatlaphoz, s az újságírói pálya alapjaiban határozza meg későbbi karrierjét is. Lényeges szempont, hogy olyan erős értelmiségi hálózatba kerül bele a Nemzeti Kör támogató környezete révén, amely költőként is hirtelen láthatóvá teszi, felkarolja. Csakhogy ez nem akármilyen értelmiségi kör, rokoni szálak sokasága szövi át. Elég csak arra figyelni, hogy Vörösmarty feleségének, Csajághy Laurának a lánytestvére Júlia, aki Bajza József költő felesége, az ő lányuk pedig Bajza Lenke nőíró, újságíró, akinek a népszerűsége adott pillanatban vetekszik a Jókai Mór népszerűségével. De lehetne folytatni a család másik ágával, Csajághy Erzsébettel, aki Csapó Jánoshoz ment feleségül, a lányuk, Csapó Mária (Vachott/Vahot Sándor költő felesége) szintén írónó, szerkesztő, a magyar gyermek- és ifjúsági irodalom egyik megteremtője, és Petőfi Sándor szerelmének, Csapó Etelkának a húga… Tehát bármilyen irányba nézünk, Vörösmartytól Erdélyi Jánosig, majd Vahot Imréig (aki ügyvéd, színműíró és nem utolsósorban Petőfi főszerkesztője), egy olyan erős pesti értelmiségi (s néhol rokoni) hálózatot látunk, akik egymást támogatva, az érdemben, a tudásban, a kreativitásban bízó emberekként befolyásos értelmiségi hálóként hoznak helyzetbe, kanonizálnak fontos írókat (például Petőfit), meghatározzák az 1840-es évek közepének kulturális ízlését és irányát – magyarázta T. Szabó Levente.
Petőfi Sándornak ez a környezet fontos tapasztalatot jelentett, hiszen nem élvezte a rendi hierarchia előnyeit, gyakorlatilag a tehetségben, érdemben, teljsítményben, a meritokratikus elvekben bízva lett egyre befolyásosabb, s ez a környezet is visszaigazolta, hogy a tudás, az érdem, a tehetség mindenek felett és előtt való lehet. Ez egészen új világszemlélet, értékvilág, rendkívül modern. T. Szabó Levente szerint nem véletlen tehát, hogy ezt a helyzetet Petőfi már nagyon korai verseiben elkezdte tematizálni: például az 1845-ös Hír című, igen szép verse arról is szól, hogy a költői vagy művészi hírnév akár fontosabb lehet az uralkodói hírnévnél, vagy az 1845-ben a lapjában közölt, Adorján Boldizsár emlékkönyvébe szánt kis költeménye szinte szentségtörő módon a pénzérméken szereplő uralkodói képmásnál is többnek mutatja a költői szerepet. Ez már a büszke, öntudatos értelmiségi megnyilvánulása s szinte fényévekre van a pesti időszak előtti évektől.
T. Szabó Levente szerint tehát Petőfi már 1848 előtt ráébred, és a forradalom és szabadságharc időszakában is folyamatosan érzékeli, hogy akinek a kezében folyóirat, napilap van, az a közvéleményt uralni tudja, vagy éppenséggel a saját meggyőződése irányába tudja terelni, az érveit közvetlenül képes megjeleníteni a tömegeknek. Ez a politizálásnak, a közéletnek egy teljesen új korszaka, s a vele élni tudó Petőfi egyike a korszak médiaszemélyiségeinek, érzi a média jelentőségét, uralja is a médiát, az első modern folyóiratok és napilapok révén alakítja a közvéleményt.
A média hatalom, de tudatosan kell kezelnünk, tudván, hogy nem minden esetben az a valóság, ami a médiában megjelenik.
– Petőfi már korán úgymond „felépítette”, márkázta magát: erre egyik leglátványosabb és ugyanakkor legbájosabb példa, hogy hányszor beszél a verseiben arról, mennyit és hogyan iszik… Ezeket a szövegeit az olvasói gyakran életrajzi tényként olvasták, ezért rá is csodálkoztak a későbbi ismerősei, hogy valójában nemhogy nem borissza, hanem nem kedveli az italt, nem züllött fiatalember, hanem ellenkezőleg, művelt, több nyelven olvas, beszél. Számos olyan helyzetet ismerünk, amelyekből látszik, hogy Petőfi nagyon tudatosan használta a nyilvánosságot, tudatosan válogatta meg az öltözékét, azt, hogy miként jelenik meg, hogyan beszél. Például szerencsések vagyunk, hogy a fennmaradt leírásokból tudomásunk van róla, Petőfi hogyan olvasott fel, miként szavalt. Ott van ugyanis egy elvetélt színészi pálya, amit Petőfi felváltott ugyan az újságírói, irodalmi pályára, de közben a későbbi rengeteg privát, félnyilvános vagy nyilvános felolvasása, saját szövegeinek szavalása révén látható, miként kamatozott ez a tapasztalat a későbbiekben. Ott van például az Erdélyben című verse, amelyet 1846. október 26-án Koltón írt, ahová Teleki Sándor meghívására érkezett, és szűk társadalmi meg politikai elittel beszélgetett az unió kérdéséről. Ez még nem a teljes Erdély és Magyarország unióját jelenti, hanem néhány partiumi megyének a visszacsatolását a történelmi Magyarországhoz. De Petőfi is már ekkor többre gondol, s ahogyan erről beszél, a kortársai, a hallgatósága számára is döbbenetes, tényleg lázító, azt sugallja, hogy ő egy tágasabb uniónak egyik legkorábbi és leghatásosabb pártfogója a korabeli sajtóban. Ezért van döbbenetes hatása ennek a felolvasásnak, frenetikus a hatása a hallgatóságára s szűkebb körökben így kezd terjedni ez a költemény. Petőfi rendkívül jó szavaló s nagyon tájékozott, a közönségére nagyon figyelő tudatos alkotó. Látványos példája ennek a Nemzeti dal, amely egy, az európai irodalomban is ismert esküformulával él. Ez annyira sikeres, hogy már az első népgyűléseken a tömeg is megismétli. Ez is azt mutatja, hogy az önmárkázás, a tudatos alkotás, a nyilvánosság súlyának az érzékelése nála már nem kivétel, hanem szabály. Döbbenetes látni, hogy egy modern értelmiségi felfedezi az épp ekkor létrejövő újfajta értelmiségi réteg, és egyben saját fontosságát: azt, hogy vezető szerepet tölthet be, hatást kelthet a fellépéseivel, esetenként tudatosan irányíthatja a dolgokat. Nos, ez új élmény a magyar kultúrában – magyarázta az irodalomtörténész.
T. Szabó Levente rámutatott, Petőfi esetében tudjuk, hogy ennek a szerepnek akár a foglya is lesz a későbbiekben, amikor katonaként tevékenykedik a szabadságharc alatt. Rendszerint ebből kifolyólag adódnak az összetűzései a feletteseivel, vagy éppenséggel a katonatársaival, hiszen civilként, értelmiségiként viselkedik, nem pedig katonaként. Úgy is öltözködik, kiszivárogtat katonai híreket, esetenként manipulálni is próbál ilyen jellegű információkkal. Néha elbizonytalanodik katonaként, ez számára egy hullámzó időszak, nyilvánvalóan küszködik ezzel a szereppel, bármennyire is azt írta korábbi verseiben, hogy akár a vére árán is megvédi hazáját. Nos, nyilvánvaló innen is, hogy ezekben a versekben messzemenően nem a katonai szerepvállalásra gondol…
– Az, hogy Petőfi Sándor és hozzá hasonlóan más írók, művészek, tudósok a nyilvánosság alakítójaként, sőt vezéralakjaiként gondoltak magukra az 1840-es években, komoly és visszavonhatatlan következményekkel járt. Nem véletlen, hogy az abszolutizmus időszakában az új társadalmi elit, például a passzív rezisztencia elitje az írókból, tudósokból, újságírókból, művészekből tevődik össze: az úgynevezett irodalmi Deák-párt az 1850-es évek egyik legreprezentatívabb elit csoportosulása, a későbbiekben ennek tagjai fogják uralni a közéletet, és egy részük előkészíti majd a kiegyezést. Szóval a 19. század elején, alig néhány évtized alatt hallatlanul nagy változás megy végbe a társadalomban, a korábbi rendi elit lecserélődik, és új típusú értelmiségi elit veszi át a helyét. És ez annyira látványos, hogy néhány évtizeden belül komolyan megrendül a főrendek és a rendi elit szerepe. Míg korábban botrányos lett volna, az 1880-as évekre teljesen természetes, hogy az uralkodó már nem a származás alapján, hanem hozzáértés, tehetség, képesség szerint nevezzen ki tagokat a főrendiházba, írókat (például Jókai Mórt, Gyulai Pált), képzőművészeket, akik nem a származás, hanem a remekműveik, a teljesítményeik alapján nyerik el ezt a kinevezést. Néhány évtized alatt évszázados társadalmi hierarchiák dőlnek le, alakulnak át, s jön létre egy olyan társadalomszemlélet, ami máig a sajátunk – összegzett az irodalomtörténész.
Ami a Petőfi-életmű új kutatási perspektíváit illeti, T. Szabó Levente fontosnak tartja azt tudatosítani, hogy a halála, eltűnése után évtizedeknek kellett eltelnie, amíg megjelent a teljes életműve: ezért részben a magyar irodalom első, Petőfi által kötött exkluzív szerződése volt a ludas, amellyel a korábbi és még meg nem írt szövegeit is eladta. De nyilván az önkényuralom cenzúrája is komoly szerepet játszott abban, hogy a költeményeinek az első, sok vitát eredményező összkiadása 1874-ben jelenhetett csak meg. Emiatt sok olyan része van ennek az életműnek, amely méltánytalanul leértékelődött a 19. században, s csak most kezdjük felfedezni: ilyen a kisprózája, a regénye, a próza- és drámafordításai, a drámája. Mindez kiegészítheti a Petőfiről, a költőről alkotott képünket – vagy akár módosíthatja, hiszen nagyon felszabadultan ki mert próbálni különböző típusú formákat, megszólalásmódokat. 
Persze, ne feledjük el azt sem, hogy ennek a rendkívüli változatosságnak az egyik oka újságírói tevékenysége is, hiszen évekig meg kellett töltenie a saját lapjait, előbb a Pesti Divatlapot, majd az Életképeket. Ennek is köszönhetjük részben, hogy ez a remek és tehetséges írónk, akinek ennyire kevés év adatott meg az alkotásra, ekkora méretű életművet hozott létre.
Borítókép: Barabás Henriette festménye Petőfiről, amelyet az egyetemi könyvtárban állítottak ki (fotó – ROHONYI D. IVÁN)
