Sugárzóna
Délelőtt. Mert délután aztán rohanni kezd, egyik kávéházból a másikba űzi a vágya, hogy találkozzon a barátaival. Egy hét már elég idő ahhoz, hogy majdnem minden találkozást nyélbe lehessen ütni, de még mindig kevés ahhoz, hogy ezt nyugodtan meg lehessen tenni, egy napra egy találkozót tervezve be. A kávézó olykor vendéglővé, olykor kocsmává alakul, a lényeg viszont mindig ugyanaz: a találkozás.
Ez a legfárasztóbb a könyhéten és Pesten egyaránt: a rengeteg arc. Ilyen szempontból mindig kisvárosokban éltem. Kolozsvár nagyobb, mint Marosvásárhely, de Kolozsváron sincs az arcoknak, tekinteteknek, gesztusoknak az az elképesztő dömpingje, ami Pesten zúdul az emberre. Minden pillanatban egy köszönés, energia egy ismerősnek vagy barátnak, impulzus arról a láthatatlan, de valóságos akkumulátorról, amely a lelket tölti fel, és amely estére óhatatlanul és időnként veszedelmesen lemerül.
Ugyanakkor ez a lemerülés öröm is. Én magam is szorgalmazom a találkozásokat, hiszen osztály- és évfolyamtársaim élnek itt, s olyan barátaim, akikre később tettem szert, és akikhez ragaszkodom. Az egyik Erika, akivel tizenkét évig jártunk egy osztályba; a másik, akivel kollégák voltunk a Krónikánál, és most már tizenhét éve itt él; Zsuzsa, aki előbb évfolyamtársam volt, aztán kollégám; Tünde, aki „csak” évfolyamtársam; Laci, aki egy évvel alattam járt, és ha csak tehetjük, összefutunk; Sándor, a költő, akivel 2003-ban turnéztunk először, akkor még Stuttgartban élt; Péter, a költő, akit ismeretlenül kerestem fel jó tíz éve; Marci, a vendégtanár, akivel együtt repültünk néhány esztendeje... Egy élet van bennünk, egy élet együtt, hiszen már el sem tudom képzelni nélkülük. Ezért rohanok, keresem a helyeket (nem vagyok egy nagy tájékozódó, és akkor még finoman fogalmaztam...), járom Pestet, és ajulok el este.
*
Frebruár, hol a nyár?
Közben pedig azon gondolkodom, hogy eshetett meg a lyányom ballagása. Tegnap még gyermek volt, „frebruárnak” mondta a februárt, „tlolinak” a trolit, ma meg már sudár kisasszony, akivel ha kézenfogva megjelennék valahol, az emberek összesúgnának a hátam mögött. Tegnap még eszembe sem jutott, hogy máshol fog élni, ma meg már tervei vannak, melyekben én csak mint statiszta szerepelek. Tegnap még mindenben rám hallgatott, ma meg én hallgatok döbbenten.
Ez az élet rendje, tudom. De attól még összeszorul a torkom.
