Hatalmi pozíciókba jutottak súlyosan elmezavarodott világcsalók, tömeggyilkosok, gátlástalan, hatalomittas, kiszámíthatatlanul viselkedő veszélyes egyének. Semmi sem szent, semmi sem biztonságos, a világot eddig úgy-ahogy (jó, vagy rossz) pályán tartó elvek és erők mind viszonylagossá váltak, kajánul röhögő akarnokok szabadon eldobható játékszerei lettek.
A világ vezető nagyhatalmának választott vezetője egyszerre három országgal szemben támaszt elképesztő területi követeléseket. A világ leggazdagabb embere országának adminisztrációjában úgy randalírozik, mintha saját vállalkozásainak egyike lenne. Az ukrajnai háború pedig úgy kezdődött, hogy Pistike visszaütött. Sorolhatnám tovább, nagyon sokáig, de minek?
Inkább azt szeretném terítékre tenni, a teljesség igénye nélkül, amit elrontottunk, ami ide vezetett.
És a többes szám első személy a fenti mondatban a progresszív, szabadelvű emberekre vonatkozik. Azokra, akik hozzám hasonlóan úgy gondolják, hogy a világ rendszabályozásának alapelve az egyén és a társadalom védelme és érdeke lehet csupán, az ezeket nem érintő ideológiák nem jogosultak törvényalkotásra.
Azokra, akik szerint senki sem üldözhető, büntethető, gáncsolható azért, aminek született, amiben hisz, vagy nem hisz, akit és ahogyan szeret, és szabadságunk határa csakis a másik ember szabadsága lehet.
Mert bizony van bőven, amit megvizsgálnunk. Sikerült pár évtized kitartó és makacs munkájával nevetség tárgyává tennünk magunkat és méltán olvassák fejünkre olykor, hogy elment az eszünk.
A mindenfelé tomboló izmusok mindegyike ölt már embert, tömegeket is, de az emberiesség soha. És ezt elfelejtettük. A lényeg kijelentése, érvényesítése és védelme helyett piszlicsáré butaságok harcmezején véreztünk el.
Végeláthatatlan vitákba bocsátkozunk arról, hogy milyen szexuális identitású emberre milyen személynévmásokat lehet alkalmazni. Arról, hogy milyen testi és szellemi fogyatékkal élő emberekre milyen szavakat lehet használni. Még az orvosi szakkifejezések is elvérzettek, hiszen ma az olyan szavak, mint a kretén, meg az idióta durva sértésnek számítanak, de volt idő, amikor ezek az orvostudomány szótárába tartoztak. Szótárháborúk sokszor viccbe illő csatáit vívjuk.
Lándzsát törünk amellett, hogy színpadon, vagy mozivásznon fekete lány játszhassa Hófehérke szerepét, egyszersmind következetlenek vagyunk, mert ha egy európai lány egy álarcosbálon kimonót vesz fel, előkerül a kulturális kisajátítás agyhalott érve.
S ha már a színpadról, meg a filmvászonról beszélünk, tonnaszámra gyártjuk azokat a művészi selejteket, amelyeknek a diverzitás buta harsogtatását leszámítva semmilyen objektív értékük nincs.
A nemi sokszínűség kérdését teljesen vakvágányra vezetve kitaláltuk a biológiai nem létezésének a tagadását.
Nemi viszonyokról szólva, elkezdtünk egy munkát, majd befejezetlenül hagytuk. Elértük azt, hogy a szexuális zaklatás minden formája elítélendő, de nem idomultunk az így kialakult új szerepviszonyokhoz, s az udvarlás, flörtölés ma már meglehetősen ingoványos talaj. Sem fiainkat, sem lányainkat nem tudtuk hozzánevelni. Elfelejtettük, hogy rosszat rosszal jóvátenni nem lehet, és az évszázados patriarchális viszonyok gonoszát nem agresszív, domináns feminizmussal kellene orvosolni, így most fiúk s lányok, férfiak és nők tömegei még mindig nem tudnak normálisan viselkedni egymással, csak a paraméterek változtak meg.
Ezekkel lehet vitatkozni. Velem biztosan, de nem bárkivel, hiszen az érvelés és a vita kulturált világát kisepertük a közéletből, ehelyett kiközösítjük és elnémítjuk a velünk egyet nem értőket.
Csak párat soroltam fel a nekem nagyon fájó dolgok közül, azok közül, amelyeket józan, párbeszédre képes és hajlandó általam nagyon tisztelt jobboldali, konzervatív emberek régóta emlegetnek.
Mit értünk el vele?
Azt, hogy a szőnyeg alól előbújtak azok az ordas indulatok, amelyekről azt hazudtuk magunknak, hogy kinevelődtek a társadalomból s már csak kivételesen s a többség által elítélt módon jelennek meg néha.
Azt, hogy a legigazabb, legvédhetőbb (már ha szorul egyáltalán védelemre) emberi eszményeinket is a nevetség, a gúny, a komolytalanság ingoványába rántották butaságaink.
Azt, hogy a nem elvetemült, nem fasiszta, a gyilkos indulatoktól s gyűlölködéstől mentes emberek szemében sem képviselünk ma már elveinkkel szinte semmilyen súlyt.
Az ember mindig könnyebben rohan lefele a lejtőn. Aztán felbukik, gurul, sérül, de nem tanul. Amint a Názáreti Jézus tanítását, úgy a humanizmust sem tudtuk úgy képviselni, hogy ne rugdossuk be magunkat a saját bárgyú és felesleges elméleti csapdáinkba. Most éppen árat fizetünk, de a számlát még írják, és sokáig írni fogják.
