A Kolozsvári Magyar Opera Pelléas és Mélisande című előadásáról
Debussy 1893-ban kezdett foglalkozni a művel, majd egészen 1902-es bemutatásáig dolgozott rajta – még a próbák alatt is eszközölt kisebb változtatásokat –, és szinte haláláig igyekezett tökéletesíteni egyetlen operáját. A zenetörténet feljegyezte, hogy a bemutató nem volt sikeres sem a közönség, sem a szakma szempontjából, a kritikusok nem tudtak mit kezdeni a nem szokványos operával, amelyben nem szerepeltek olyan jellegzetesen operainak ismert elemek, mint az ária, a balett vagy a kórus.
Később megbarátkoztak a művel, és sorra mutatták be: 1906-ban Brüsszelben, 1907-ben Frankfurtban, 1908-ban Münchenben és New Yorkban, 1909-ben pedig Londonban. Budapesten 1925. november 26-án játszották első alkalommal, majd 1963-ban felújították. Romániában korábban csak egyszer, a hatvanas években mutatták be, Erdélyben pedig – így Kolozsváron is – most először láthatta-hallhatta a közönség.
Az opera librettója Maurice Maeterlinck belga flamand származású, francia drámaíró, költő, esszéíró azonos című műve alapján készült. Az 1911-ben irodalmi Nobel-díjat nyert Maeterlincket szimbolista szerzőként tartja számon az irodalomtörténet, műveiben számtalan jelkép köré épül a cselekmény, különösen érdekelte a halál és az élet jelentése. Maeterlinck jezsuita kollégiumba járt, ahol csak vallásos tárgyú darabokat lehetett előadni. Ottani élményei egész életére, munkásságára nézve meghatározók voltak, mert bár a vallásos nevelés lelkében az ellentétébe fordult, mégis a transzcendens kérdései foglalkoztatták, ezek megjelenítésére pedig alkalmas volt a szimbolizmus világa. A szegények kincse (Le Trésor des humbles – egyes fordítások szerint Az alázatosok kincse) című, 1896-os első esszékötetében kapott helyet Mindennapi tragikum című drámaelmélete, amelyben csendről, a lélek mélységeiről, a láthatatlanról értekezik. Foglalkoztatta a kiismerhetetlen sors, és műveiben megjelent a hallucináció, a vízió motívuma is. Darabjaira jellemző a fatalizmus és a miszticizmus, ezek között előkelő helyet foglal el a Pelléas és Mélisande, legismertebb műve pedig a Kékmadár, amelynek ősbemutatója 1909. szeptember 30-án volt. A Pelléas és Mélisande című művet Claude Debussy operája tette világhírűvé, de Schönberg és Sibelius is írt a témára szimfóniát.
Debussy a Pelléas és Mélisande-ban nem szokványos, sőt a hagyománnyal szembeforduló operát komponált: megtagadta a „grand opéra” látványosságát és az „opéra lyrique” érzelgősségét. A szakirodalom megjegyzi: e szembefordulás, elfordulás ellenére az opera a francia szöveghez jól alkalmazkodó énekbeszédet teremt, mégpedig Lully és Rameau recitativójának nyomán. Mindahhoz, amit Debussy az operájával meg akart teremteni, tökéletes alapanyag volt a szimbolista dráma, amelyben nincs valódi cselekmény, inkább csak érzések, ki nem mondott, félig elhallgatott gondolatok, valamint azok jelképei. Több az elhallgatás, mint a kimondás, a szerelem is inkább csak lappangó érzés, a féltékenység pedig – amelyet folyton megpróbál elnyomni a ráció – annak ellenére, hogy a halálig vezet, mégsem hangos vagy indulatos zenében szólal meg.
Gebe-Fügi Renáta (Mélisande), Kovács István (Golaud) és Peti Tamás Ottó (orvos/pásztor)
A cselekmény némi rokonságot mutat Trisztán és Izolda történetével, ahol szintén idősebb férfi áll a két fiatal szerelmes közé, akik végül életükkel fizetnek érzéseikért. A március 21-i bemutató szünetében A kékszakállú herceg várának témáját is emlegették a közönség soraiban – ez a párhuzam a szimbolista drámai világ hasonlósága miatt találó. A szöveg szimbolizmusához jól illik Debussy impresszionista zenéje: a szerző számára fontos volt az irodalmi és képzőművészeti inspiráció, valamint a pillanat, a benyomás, a napszak, a fény vagy az árnyék, az illatok és a hozzájuk fűzhető gondolattársítás.
Az énekes szólisták mellett a zenekar és az egyes hangszerek is szolisztikusan szólalnak meg, Debussy pedig elsősorban nem az énekesekre helyezi a hangsúlyt: érdekes hallani, hogy olykor mintha az énekesek kísérnék a zenekart.
Monoton módon áramló dallamok, álomszerű cselekmény jellemzi az operát, amelynek ugyanakkor nagyon szép a zenéje, a darab meglehetős hosszúsága ellenére is magával ragadja a közönséget. A cselekmény nélküli cselekményhez alkalmas volt az újszerű színpadi megoldás, amely valójában külső okból – az Enescu fesztiválon való előadhatóság miatt – lett alkalmazva, de Debussy operájához talán minden szempontból a legjobb megoldás: a zenekar a színpadon ül, a szereplők pedig a zenészek előtt, a karmester háta mögött játszanak. Igaz, hogy az énekeseknek ez sokszoros teher – hiszen a nehéz partitúrában nem igazán látják, tudják követni a karmestert –, a darab témája szempontjából viszont talán a vázolt színpad a legalkalmasabb a szimbólumokkal teli tartalom ábrázolásához.
Gebe-Fügi Renáta (Mélisande), Erdős Róbert (Pelléas) és Gáspárik Szilvia-Klára (Geneviève)
A szereplők kivételes próbatétel elé vannak állítva, de kiválóan helytállnak: Gebe-Fügi Renáta (Mélisande) érett, érzékeny alakítást nyújt, Kovács István (Golaud) kiválóan érzékelteti a pszichológiailag nem túl következetesen ábrázolt idősebb férfi indulatait, Erdős Róbert (Pelléas) pedig – aki nem csak szerepe szerint, de a valóságban is nagyon fiatal – felzárkózik társaihoz. Jó alakítást nyújt Fried Péter (Arkel) és Gáspárik Szilvia-Klára (Geneviève), valamint apró szerepeiben Peti Tamás Ottó (orvos/pásztor), Modra Noémi pedig a maximumot hozza ki gyermekszerepéből (Yniold).
Miközben tehát az opera hangulatához, stílusához, szimbolisztikájához kiválóan talál a zenekar előtt – és olykor a zenészek között – zajló játék, a díszlet egyes elemei lehetnének hasonlóan jelképesek, inkább álomvilágot idézők (a zsöllyeszékek, illetve a kivilágított hintaszék helyett elég volna néhány könnyedebb jelkép), mint ahogy egyes jeleneteket (a toronyból leengedett haj vagy a barlangba való leereszkedés esetében) is elegendő lenne csupán jelzésekből felépíteni. És bár a bohócok kiválóak, ebben az álomszerű világban túlságosan konkrétak, túl egyértelmű utalásokat hordoznak, amelyek nem igazán illenek ebbe a kavargó, nem kézzel fogható és nem megnevezett, csak sejtett és sejtetett Debussy-Maeterlinck közegbe.
A zenekar Tompa Ábel irányításával szépen szólt, az igényes hangzást jól megvalósította. Pályakezdő karmestertől már a vállalkozás is figyelemreméltó, annál is inkább, mivel a mű előadása, hangzása az említett nehézségek (énekes szólisták a háta mögött) ellenére remekül sikerült – telt ház ünnepelte a vállalkozást és annak hangzásbeli megvalósítását egyaránt. Az is dicséretes, hogy a Kolozsvári Magyar Opera vezetősége elfogadta és bevállalta a karmester javaslatát, hogy színpadra vigyék Debussy egyetlen és mondhatni megosztó operáját.
Ritka, ünnepi pillanat volt a koncertteremben sokkal gyakrabban hallható Debussy-zenét az operaházban élvezni.
Borítóképen Erdős Róbert (Pelléas) és Gebe-Fügi Renáta (Mélisande). Előadásfotók forrása: Kolozsvári Magyar Opera
