Aida, Manon – a megvalósult szerepálom

– Hogyan kezdődött a kapcsolata a zenével? 

– Sorsszerűség és gondviselés? Nálunk a családban senki sem profi zenész. Nagytatám kántor volt a református templomban, de felnőtt korában, magánúton tanult meg zongorázni, énekelni. A vallás, a templom családunkban mindig fontos volt, nagytatámat ösztönösen vonzotta a zene, az egyház. Bár volt szakmája, úgy érezte, szeretne a vasárnapi istentisztelet alatt játszani, énekelni. Gyerekkorom óta így minden vasárnap ott voltunk a templomban az első sorban. Akkor szerettem bele a zenébe, a zenélésbe. Amikor arra az érzésre gondolok, hogy mennyire kéz a kézben jár a zene az imával, egyből elérzékenyülök. Az emelkedett lelkiállapot volt az, ami megragadott. 

Kislány korom óta dúdolgattam, énekeltem, a környezetem fel is figyelt arra, hogy van zenei hallásom, tehetségem. A marosvásárhelyi művészeti iskolába írattak elemibe, négy évig zongoráztam. Zsúfolt volt a program, hajnalban keltem, nyolctól kettőig volt a tanítás, azután még bent maradtam a zongoratanárnőnél az otthoni gyakorlás helyett, mert sajnos nem volt lehetőségünk hangszert vásárolni. Faluról ingáztam, késő délutánra értem haza, és még készülni kellett a tananyaggal – ez nagyon megterhelő volt egy kisgyermek számára, így az 5–8. osztályt általános iskolában folytattam, de valahogy nem az volt az én világom. Végig visszavágytam, úgy éreztem, nekem ott a helyem a zeneiskolában. Közben jártam amatőr kórusba is – nem tudtam elszakadni a zenétől és az énekléstől. Szerencsére édesanyám meg a nagyszüleim végig támogattak, hittek abban, hogy igenis, a gyermek megérezheti, mi az, ami neki való. Nem erőltették rám az akaratukat, azt mondták, ha szeretném, akkor kilencedik osztálytól menjek vissza a zeneiskolába. 

Meg is tettem, de társaimhoz képest nagyon le voltam maradva, a zeneelméletet szinte nulláról kellett kezdenem. Ahhoz, hogy felvételizni tudjak Kolozsváron, magánórákra jártam zeneelméletből. Az első felvételi vizsgámon az elméleti jegy mégis lehúzta az átlagot, első évben csak fizetéses helyre jutottam be, de annyira szorgalmas voltam, a tanáraim pedig látták a haladást, hogy aztán újra felvételiztem, és bekerültem állami helyre. Így végeztem el a négy év konzervatóriumot, plusz két év mesterit.

Kolozsváron a nyelvismeret volt az első és legnehezebb akadály. Meg az is, hogy bekerültem egy olyan évfolyamra, ahol a kollégák sokkal képzettebbek voltak nálam. De szerencsére behoztam a lemaradást. 

– Érdekes, ritka neve van.

– Édesanyám választotta. Fiúnak vártak, Zsombor lettem volna. Anyukám egy lemezborítón Kovács Apollónia nevét olvasta, nagyon megtetszett neki. Valahogy ez is „predesztinált” arra, hogy az énekesi pályára lépjek, még ha nem is abban a műfajban éneklek.

– Puccini Manon Lescaut-jának premierje előtt a közösségi médiában látható volt egy kedves videó, ahol bemutatja, hogyan készül az előadásra. Olyan volt, mint amikor egy díva bevezet a budoárjába…

– A marketingosztály jött ezzel az ötlettel, bizonyára megfigyelték, hogy a nagy operaházak hogyan vonzanak be közönséget, valószínűleg ez volt az alapja a kezdeményezésnek, ami nagyon jól sikerült. A 21. század a vizuális kultúráé, egyre inkább a látvány a fontos. Ez különben nekem sokszor nem tetszik, mert mi érzésekkel játszunk, dolgozunk, nekem a hang az elsődleges. Az opera jó ideje igyekszik felzárkózni, hogy ez ne csak auditív műfaj maradjon, nagyobb hangsúlyt kap a színpadi játék, az előadóművész megjelenése, külseje – egyszóval a külsőségek is.

– Van-e lámpaláza? Hogyan kezeli ezt a színpadon? 

– Nagyon érzékeny ember vagyok, meg is szenvedek emiatt nap mint nap. Nemcsak a színpadon, hanem a kulisszák mögött is. Mindenkink megvannak a saját démonjai… A stressz az ellenségem, ezt ledolgozni vagy félretenni, meghaladni nem könnyű, de foglalkozom vele, meg lehet tanulni kezelni, együtt élni vele. Abban a pillanatban, hogy elfogadja az ember, barátjának próbálja tekinteni, egy kicsit könnyebb. Sajnos, hajlamos vagyok „túlagyalni” a dolgokat. Néha úgy érzem, hogy a saját gondolataimtól fáradok el. Túlpörgetem magam, amikor készülök valamire.

– Mennyire nehéz egy szerep megtanulása, hiszen egyrészt a hangokat kell tökéletesen megformálni, ugyanakkor a színpadi játékra is figyelni kell. Ezt is tanulják a hangképzés mellett az egyetemen? 

– Sajnos nem igazán. Nálunk a főiskolán a színészképzés két év, heti egy vagy két órában. Amikor én voltam egyetemista, ráadásul román nyelven tanították. Mint említettem, nem nagyon tudtam románul, amikor a kolozsvári zeneakadémiára kerültem. Előbb meg kellett tanulnom levetkőzni a gátlásokat, hogy egyáltalán merjek elkezdeni beszélni. Innen kellett eljutni addig, hogy merjek valamit megmutatni magamból is, mert erről szól a színpadi játék.

Mi lényegében a színpadon szerzett tapasztalatokkal gyarapodva képezzük magunkat. Van, aki segítséggel, van, aki autodidakta módon, és vannak olyanok, akik nagyon fogékonyak, sokat tanulnak pusztán abból, hogy megnéznek egy másik előadást, egy másik kolléga alakítását. Én nagyon szeretek színházba is járni, örülök, amikor sikerül eljutni, mert a szakmám nagyon lefoglal.

Persze hallja a kritikákat is az ember, nem feltétlenül a szakmai kritikára gondolok, inkább a kollegiális, segítő szándékú megjegyzésekre. Én lépésről lépésre építkeztem, azt tűztem ki célul, hogy mindig, minden fellépésemkor egy picivel többet tudjak megmutatni annál, amit legutóbb. 

Ez a szakma nagyon összetett, a zene, a ritmus diktál. Engem elsősorban az éneklés vonz. Az éneklés, mint tudomány is érdekel, a technikai része. Éppen ezért több tanárnál megfordultam. Bár tizenegy év szólista és hat év énekkari tagság van mögöttem, hiszen már harmadéves egyetemistaként bekerültem a magyar opera kórusába, mind a mai napig úgy érzem, még mindig sok a tanulnivalóm. 

Sok mindent tanultam kollégáktól, rendezőktől is. Selmeczi mester élő lexikon, tőle rengeteg elméleti tudást lehetett szerezni, és aki fogékony volt rá, az megragadta az alkalmat a tanulásra. Én pedig olyan voltam, mint egy szivacs. Vágytam tanulni, mindenre, amire nem volt lehetőségem korábban. Nagy érdeklődéssel és csodálattal viszonyultam, viszonyulok ehhez a hivatáshoz.

– Hogyan készül egy szerepre?

– Amikor szerepre készülök, alaposan utánaolvasok a darabnak, szerzőnek. Legutóbb Puccini életregényét böngésztem, nagyon hálás vagyok a Bókay János-kötetért, annyira visszaadja Puccini lelkületét, érzelmi világát. Amikor befejeztem olvasását, megsirattam, meggyászoltam a zeneszerzőt, annyira ott voltam vele, mintha magam is tanúja lettem volna művei megszületésének. Puccini zenéjében, a verista zenében érzem a leginkább otthon magam, hangilag, érzelmileg ott tudok igazán kibontakozni. Nyilván Verdit is nagyon szeretem, de Verdi inkább gondolkodó, nem annyira érző, az ő zenéje nagyon intellektuális, Puccini viszont tele van érzelemmel.

– Mennyi idő van felkészülni egy szerepre?

– Van, amikor nagyon kevés. Egy jelentős főszerepnek minimum három hónap kell, hogy nyugodt szívvel tedd le a kottát, ami háromszáz oldal vagy még annál is több. Persze, minél képzettebb az ember, annál könnyebb megtanulni egy szerepet. Ha nagyon jó kottaolvasó, akkor feleannyi idő alatt boldogul vele.

Nem emlékszem, mi volt az a legszűkebb időintervallum, ami alatt el kellett sajátítanom egy új szerepet. A Manon is elég meglepetésszerűen jött. Márciusban kezdtük el a színpadi próbákat, de közben játszottuk a repertoáron levő darabokat is, több főszerepemet is énekeltem, azokat is elő kell venni előadás előtt, készülni zeneileg és színpadilag is.

– Hogy kezdődik a foglalkozás az új szereppel?

– Én mindenképpen a kottával kezdem. Leolvasom kotta szerint a szerepet szöveggel, majd lefordítom a szöveget. Ezzel nagyon sok idő telik el, mert nincs igazán jó program, ami az archaikus olasz nyelvet fordítani tudja. Néha egyetlen szóval rengeteg időt töltök el. Vannak ugyan nyersfordítások, a librettó magyar fordítását meg lehet találni, de az énekesnek szóról szóra tudnia kell, mit mond. Tudok ugyan olaszul, de az operaszövegek régi olasz nyelven íródtak, sok szónak az akkori formája ma már nem használatos. Valahogy aztán összerakom, lefordítom a librettót magamnak, mindenféle információt elolvasok, rákeresek forrásokra, amelyek segítenek a szerepformálásban.

Azután leteszem a kottát, és elkezdjük a próbafolyamatot. A rendező ismerteti a koncepciót, hogy az ő szemszögéből hogyan néz ki az előadás. Az igazi munka, kihívás valójában ekkor kezdődik, mert lehet, hogy neked teljesen más víziód volt addig az egészről, nos ezt rendszerint el kell felejteni. Klasszikus rendezésekben általában a szerep arról szól, amit a zeneszerző megálmodott és megírt. Azt játszod, amit mondasz. A modern rendezésekben már nem feltétlenül. Van úgy, hogy a rendező egészen mást kíván. A zene diktál számomra egyfajta érzelmi állapotot, ezért előfordul, hogy „rendezői utasításra” saját magadnak kell ellentmondanod. Az nehéz szokott lenni.

Ez persze rendszerint nem látszik a színpadon. Egy szerepbe szinte bármi belefér, mert minden ember különbözik, másképp old meg bizonyos helyzeteket.

– Ilyenkor mi számít a játékban, a hangi teljesítmény vagy az összes többi tényező?

– Operában elsősorban a szerepet kell tudni elénekelni, mégpedig igényesen. Ez az elsődleges szempont, azután felzárkózunk a többi egyébbel.

– A kolozsvári közönséget mennyire sikerült megszokni, megszeretni, mennyire érezhető a színpadról, hogy mit szeretnek jobban, mit hogyan fogadnak?

– Én azt tapasztalom, hogy a kolozsvári magyar közönség még mindig inkább az operettet kedveli. Ez érthető olyan szempontból, hogy az magyarul van, vidámabb. Lehet, hogy inkább szórakozni szeretnének nézőink, vagy lehet, hogy nem annyira emészthető az opera műfaja, ha valaki nem gyerekként vagy fiatal korában ismerkedik meg vele. Voltak olyan hullámvölgyek, amikor nem igazán volt közönségünk, ez elég fájdalmas és frusztráló érzés volt nekem, mint előadó művésznek. Az Otellóra például, ami gyönyörű Verdi-különlegesség, alig száz zenekedvelő volt kíváncsi. Egy ideje, szerencsére, jó háromnegyed házunk van, a Tosca előadásunkon szinte telt ház volt, de a többi Puccini-előadáson is, gondolok itt A fecskére, a Manon Lescaut-ra, a Bohéméletre és a csütörtök este játszott Pillangókisasszonyra. Jó pár éve elkezdett megjelenni a fiatal nemzedék is, aminek külön örülünk.

– Talán azért sem volt olyan népszerű az opera, mert kicsit statikus műfaj, és aki gyerekkorától nem zenén nevelkedett, csak azt látja, hogy valaki kiáll, mint egy oszlop, és énekel. Hallottam olyant egy rendezőtől, hogy időnként nagyon nehéz megmozgatni az énekeseket, mert az énektanároktól azt tanulták: „húzd ki magad, úgy énekelj!”

– Mindennek van előnyös és hátrányos oldala. Mi, énekesek, néha jobban szeretjük a klasszikus rendezéseket olyan szempontból, hogy ezekben a produkciókban nagy, impozáns a díszlet, míg a modern rendezésekben ezek le vannak csupaszítva, gyakorlatilag az előadóművésznek kell „betölteni a teret”, ami nagyon nagy kihívás, és valahogy még sincs akkora sikere. 

Nyilván vannak sikeres modern rendezések is. Kiemelném a Tompa Gábor rendezte Spanyolórát, nagyon tetszett ez a modern, ugyanakkor díszletében is látványos opera. Sikere is volt, elég sokszor játszottuk, és volt rá közönség is. 

A klasszikusabb rendezéseket én azért is kedvelem, mert kicsit elvarázsolnak, kiemelnek a mostani hétköznapoktól, bele kell bújni a 100–150 évvel ezelőtti vagy még régebbi történetekbe… De ismétlem, a modern rendezés is jó tud lenni, ha jó a szereposztás, ha jók a partnerek, a rendező. Nekünk nyitottnak kell lennünk mindenre.

– Szenvedélye a zene, az opera. Még mi érdekli, mivel kapcsolódik ki?

– Hálás vagyok a sorsnak, most nagyon kiegyensúlyozott az életem. Férjnél vagyok, és úgy érzem, hogy a megfelelő személyben leltem társra, ez nagyon-nagyon segít szakmai létemben is. A férjem évfolyamtársam volt itt, Kolozsváron. Jó barátok voltunk éveken át, ő nagyon korán elkerült Düsseldorfba, operastúdióba, majd társulati tag lett, szintén zenész. Nagyon szeretünk kirándulni, természetbe járni, gyalogtúrára, erdőbe. Gyönyörű helyek vannak itt Erdélyben, a Kárpátokban. Vagy új országokat, új városokat meglátogatni, egy népnek a „rezgését”, életmódját megismerni. Nyitottak és kíváncsiak vagyunk arra, milyen máshol. Úgyhogy amikor tehetjük, kirándulunk, utazunk.

Mindig arra vágytam, hogy megismerjem a világot. Én különben a szakmámat is hobbinak érzem, jó lenne, ha ehhez a hivatáshoz a világjárás is társulna.

– Ha jól értem, kétlaki életet él.

– Igen, én vagyok most kétlaki inkább, nyáron itthon vagyunk, a férjemnek hat hét a nyári szabadsága. Amikor nekem nincsenek előadásaim, akkor meg Düsseldorfban tartózkodom, de nem csak „feleségként”, bejárok ott is gyakorolni az operába, próbálom ismeretségi körömet gyarapítani, ami nem egyszerű. Nyugaton nagyon nagy a konkurencia, annyi jó énekes van, és Németországban iparszerűen működik az operajátszás. 

– Hallottam, hogy vannak olyan operaházak, ahol szinte belekényszerítik az énekest bizonyos szerepekbe, amelyekre valójában hangilag még nem érett. Mennyire tudja az énekes magát „egyensúlyban” tartani?

– Ilyen szempontból is nagyon szerencsésnek gondolom magam, mert itthon a vezetőség megértő, elfogadja, ha visszautasítok egy szerepet. Tudatában vagyok annak, hogy ha most be is tudnám vállalni a vágyott szerepet, hiszen legyezgeti a hiúságomat, hogy rám bízták, tíz év múlva hátrányomra válhat ez a kaland. 

Úgy gondolom, eléggé tudatosan és fokozatosan építettem eddigi repertoárom. Persze, voltak, vannak szerepálmaim. Nekem az Aida, a Manon is ide tartozott, azt mondtam magamnak, ha egyszer eljutok oda, hogy ezeket elénekelhetem, teljesül minden vágyam. Én tehát már a szerepálmaimat élem. Nyilván, a drámai repertoárban – ha úgy alakul a hangom – van még jó néhány szerep, ami, remélem, vár rám a jövőben, de nagyon-nagyon szép szerepeim voltak eddig is. Szerencsés vagyok…

Borítókép: Tompa Réka

Fotók: Kolozsvári Magyar Opera