A felvilágosodás minden erénye ellenére alattomosan elültette az emberekbe azt a gondolatot, hogy lényegében csupán csak az ember egymaga van a létezés koordinátái között. Valóban csak mi lennénk az egyedüliek, akik kézben tartjuk a gazdaság, a fejlődés, a politika és a kultúra sorsát? A fejlett európai országok társadalmai olykor úgy vélik, mintha valóban a teremtett világ egyedüli urai ők maguk lennének. Mégiscsak tréfa volna a lassan kétezer éves keresztről szóló tanítás?!
Megvan a helye és ideje az örömnek és a mókának is, de még mindig itt van a szenvedés, a betegség és a gyász súlya is. Az igazságtalan szenvedés napjaink valósága. A teljesítménykényszer és az alacsony bérek miatt roskadoznak a családok. A betegség hívatlanul is betör, és kegyetlenül összetör kívül-belül sokakat. A gyász sem lesz könnyebb csupán azért, mert társadalmaink magasabb fejlettségi fokon vannak, mint száz évvel ezelőtt. Ennek még a fele sem tréfa. A szenvedés valósága a mi valóságunk. Nekünk keresztyéneknek pedig olyan Istenünk van, aki a mi valóságunkat komolyan vette, és teszi ezt napjainkban is.
Az Úr, az egyedüli Isten szereti, nagyon szereti az embert, és azért, hogy a szenvedés valóságában erőt adhasson, felemelhessen minket, megengedte a kereszt bolondságát. Tökéletes szeretetének jele, hogy Jézus Krisztus közösséget vállalt az emberiséggel annak minden gyötrelmében, még a halál gyötrelmében is. A kereszt a jele mindenkorra annak, hogy Isten nem tréfálkozik velünk, hanem valóságosan lehajol hozzánk. Ő maga is vállalta a fájdalmat azért, hogy megszabadítson minket vétkeink és a szenvedés mélybe sodró erejétől. Így az utolsó szó nem a szenvedésé és nem a halálé. A kereszt ott tündököl templomok tetején, házakon, ékszerként, hogy rámutasson arra, hogy a világ gyötrelmeit Krisztus által képesek vagyunk átalakítani.
A szenvedés nem győz le, hanem Jézus által új remény, új kezdet adatik nekünk. Értelmet nyer az, amire Ő rámutat. A halál és a gyász nem az utolsó szó, a feltámadás a végső állomás.
A meghalt és feltámadt Jézus Krisztus a kezdet és vég 2018-ban is. A jubileumi esztendő után bár kevesebb az ünnepi sürgés-forgás, a középpont, az alap továbbra is, igazából örökké az élő Úr Jézus Krisztus. Ezt ünnepeljük minden vasárnap és ünnepelhetjük az idei húsvétkor is. De ünnepeljük azt is, amivel a feltámadott Úr megajándékozott és megajándékoz minket. Az egyik ilyen ajándék a vallásszabadság, amelynek Erdélyben 450. jubileumát ünnepeljük. 450 éve már annak, hogy a kölcsönös tisztelet jegyében Erdélyben a keresztyénség különböző színárnyalatai létezhettek egymás mellett. A szabadság mellett megajándékozott minket egyéni felelősségünkkel is. Luther ezt így fogalmazta meg: „a keresztyén ember szabad ura mindennek, és nincs alárendelve senkinek. A keresztyén ember készséges szolgája mindennek, és alá van rendelve mindenkinek”. (De servo arbitrio – A szolgai akaratról). A szabadság és felelősség szorosan összetartoznak. Krisztus kész minket újra és újra felemelni, de sorsunk irányítása és közösségeink jövőjének biztosítása a mi feladatunk is. Az Ő ereje pontosan arra indít, hogy személyes élethelyzeteinkben vállaljuk a döntést, a választás felelősségét.
Áprilisban lehet az idő változékony és a tréfa kelendő, de vannak idők, vannak percek, amikor minden tréfát meghaladó felelősségvállalás ideje van. A második világháború után egy fiatal svájci teológus, Schütz Roger vállalta a felelősséget. A háború utáni nehéz időkben többedmagával egy közösséget alapított a franciaországi Taizében. A huszadik század Európájában a feltámadott, élő Jézus Krisztust helyezték életük középpontjába, és felelősséget vállaltak a fiatalok jövőjéért. Napjainkban több tízezren gyűlnek össze újra és újra a közösség otthonában, Taizében és az általuk szervezett nagy keresztyén találkozókon is. A közösség élete láthatóan tükrözi, hogy a hit dimenziója realitás lehet a 21. század Európájában. Az élő Úr jelen van, és az Ő valósága, misztériuma békességet és reménységet ad ott, ahová őt beengedik. Az Ő követése pedig megújított élet a maga felelősségteli döntéseivel, Élet a szó teljes értelmében, újat teremtő erőforrás.
Szabad-e helyet adni a vidámságnak, a humornak így húsvétban? Helye van-e a tavaszi örömnek és a nevetésnek templomainkban? Egészen biztos, hogy igen. Krisztus az életre, a szenvedés meghaladására vezet el. Vele szabad és lehet, sőt be kell engedni a reménység minden fénysugarát, az életet igenlő örömöt, a vidámságot, a humort. A benne való öröm pedig felszabadít, és elindít az egészen új Élet, az örömmel és kézséggel vállalt krisztuskövetés páratlan szépségű útján.(Borítókép: Poliptichon Krisztus szenvedéstörténetének állomásaival, 1350 körül, Metropolitan Múzeum)
