A félelem idővel elúszik, lebukik a víz alá és csak nagyon ritkán jön fel levegőért. Olykor versenyt úszik a megfelelési kényszerrel és a sikerérzettel, ám csak azután a két év után, ami alatt sikerül az alapokat a tökéletességbe hajszolni. Ha ez meg van ideje tiszta vizet önteni a medencébe, hogy fejest ugorjunk a versengés világába, vagy csak próbálgassuk azt a víz alatti bukfencet. Azt hinnénk, hogy fejest ugrani nehezebb, főként, ha valaki szomjazik az elismerésre, de próbált már meg valaki úgy bukfencet vetni a víz alatt, hogy kirúgták alóla a lábát? Nehéz, de nem lehetetlen. Persze ha csak megszokjuk a vizet, ami kénytelenül felkúszik tudatunkig, amíg csaknem fuldokolva bukunk ki a vízből. Én csak meg akartam felelni mindenkinek, senki se szólt, hogy ilyen nehéz lesz…
De próbálkozunk, hiszen nem akarjuk – még magunknak sem – igazra formálni kortársaink bántó szavait. A nyugalom sem jön már könnyen, még a medence alján kapaszkodva sem, ahol a végtelen csend és a dobhártyára nehezedő nyomás lelassítja a szívverést. Ahol a végtelenbe való úszás az egyetlen szabadság. Mert bár a mélységtől való félelem megrezgette a kis kacsa pihés tollát, újakat növesztett, megtanult úszni a verbális bántalmazás tengerében. A sport iránti odaadást legyőzte a sérült lélek.
Így vált a gyermeki rosszindulat a legelviselhetetlenebb tényezővé, mely előbb szánt szándékkal víz alá nyomta a gyengébb félt, majd zavarossá tette a tükör sima vizet. Olyan vizuális képek csapdájába ejtette kiszemelt áldozatát, amelyek elől élete későbbi szakaszában sem volt képes elúszni, bármennyire hatékony technikát alkalmazott a gyorsúszásra. A testképzavar és az énképzavar szürreális világába zárta, ahol a bálnák is vízben úsztak, mégis behemótok maradtak, ahol a vízilovaknak is a víztől vált ráncossá a bőre, ahol a váll megszélesedéséért nem kellett szenvedni, csupán vállfát kellett a kabát alá behelyezni, ahol a békák is így kapálóztak kézzel-lábbal, mégis varangyosak maradtak, ahol a pillangók is kitárták szárnyukat, mégis belül hernyók maradtak.
A kislány már nem úszik. A víz tükre érintetlen. Érintetlenül darabokra tört. Az úszódeszka már magányában lebeg a víz felszínén. A medence mélysége újra ismeretlenül tátong előtte. A kislány, már nagylány, aki egykori sérelmeit még mindig a víz mélységében tartja, ahova olykor kénytelenül lebukik, hátha végül sikerül az a bukfenc. Kár, hogy fejest ugrani, már nem volt bátorsága.
