A puliszkás fazék és a kérők

Piroska néni 2.

A puliszkás fazék és a kérők
– Van kedve beszélgetni, Piroska néni? – kukkantok be hozzá az ajtaját résnyire nyitva. – Vártalak, Krisztike – mosolyogta, majd törökülésbe ült az ágyában, hátát előtte feltámasztva a nagy tollpárnájával.

A szemben lévő fotelbe ültem, lábamat magam alá húzva egy mozdulattal terítve magamra az ősrégi, kockás takarót. Innen épp kiláttam a bejárati ajtóra, a tornácra, és a lépcső utolsó két fokát is szemügyre vehettem. Egy jól ismert történetre vártam, a kérősre.

– Magamra emlékeztetsz mindig, amikor a fotelben kuporogsz – mondta, s tudtam, hogy tudja, mit meséljen ma.

Tekintetünk összeért. Ölembe vettem a teáskannámat…

És Piroska néni mesélt…

– Két kérőm volt. Az egyik szombaton, a másik vasárnap járt vizitába hozzánk. Akkoriban ennek ez volt a rendje, a módja. Anyám mindig ott varrt csendben a szoba ablaka mellett, egy percre sem maradhattunk csak magunk. Nem is tudtuk, hogy kéne.

– Melyikük volt kedvesebb, a szombati vagy a vasárnapi?

– A vasárnap járó sokkal figyelmesebb volt, csendesebb is.

– Tetszett már választani akkor közülük, Piroska néni?

– Nem úgy ment az, Krisztike, s nem is úgy történt.

Néztem világoskék szemeit. A nyolcvanon túli éveihez képest ijesztően hajlékony testét. Együtt adták nekem a vasárnapi választ.

Éles hangon fogott a kedves történet mesélésbe, mintegy azt sugallva, hogy ne szomorkodjunk mi már ezen…

Szóval, az úgy volt, Krisztike, hogy eljött a vasárnap. Én vártam Őt. Mindig ebéd után érkezett. Együtt ittuk a feketét vagy a teát, Ő virágot hozott, beszélgettünk. Nem volt harsány, nem kellett neki az apám figyelme, anyám csendjét szeretettel fogadta.

Aznap késett először. Ültem abban a fotelben, amiben most te, lábaimat pont így magam alá húzva, mint te. Vártam. És csak vártam.

Sok idő eltelhetett, éhes is lettem. Körülnéztem, s megláttam a puliszkás fazekat. A szombati vacsoránk maradéka volt benne. Lefedve egy más fazék fedőjével. Csípőstúrós, tejföles, rakott puliszka volt benne. Lassan az ölembe tettem a fazekat, a fiókból kivettem egy villát, nem mulasztottam el a csíkos törlőkendőt alá tenni, majd enni kezdtem. Úgy egyenesen a fazékból. Nem volt ez szokás nálunk, de aztán alja fele érve, pár falat után, az égett rész annyira finom volt, hogy nagy zajt csapva kapartam egyre gyorsabban a fazék alját. Nem hallottam én meg kapunyílást, sem a léptei hangját.

Felpillantottam, Ő épp benézett az ablakon, egyik lába még a lépcsőn volt. Szemöldökeit felhúzta, én próbáltam gyorsan lenyelni a szájamba rakott sok égett puliszkafalatot. Szégyenemben lenéztem az ölemben szorongatott fazékra, gondolom Ő is ezt tette.

Mire felpillantottam már hűlt helyét találtam. Az ajtó nem nyílott. A kapunk csukódott.

Lassan tettem le a fazekat a kályha szélére. Kimentem az ajtó elé. Bevettem a szokottnál szebb és nagyobb virágcsokromat. Hat vasárnapig vártam, a hetediken igent mondtam a szombatinak. Pedig harsány volt, apámnak akart imponálni inkább.

– Ma megint másképp tetszett mesélni, Piroska néni – nézek rá inkább szomorkásan.

– Te teszed ezt, Krisztike, ahogy te nézel, úgy jön a történet is, úgy mesélődik.

Bólintunk. Egyszerre kortyintjuk ki teáinkat.

– Vajon milyen lett volna az élet a vasárnapival?

– Fölösleg időtöltés erre gondolni.

– Néha mégiscsak megesik?

– Nem. De fazékból enni rakott puliszkát dukál. Ha csak tehetem, mindig, hangosan kaparva az alját, mert mindig odaégetem.

Végre elnevetjük magunkat…

 

 

 

 

promedtudo2Hirdetés

A rovat cikkei

Ez volt Piroska néni leitmotivja, negyedévente visszatérő központi gondolata. Úgy nézek én ki, akit biztosra megcsalnak? – gondolkodtam el.
KultSzínTér