2001-ben előadást tartani hívtam a Korunk szerkesztőségébe (Visszacsatolt irodalom címen beszélt az őt akkor foglalkoztató témákról), Az érvelés ideje című, 2000-es kötetéről ismertetést írtam a Látóba. Akkor az volt a kiindulópontom, hogy az, amit Ágoston Vilmos az irodalomról és a világról gondolt, valamiképp rejtőzködővé vált a nyilvánosságban, noha valamikor a hetvenes években még fontos viszonyítási pontnak számított. A gondolkodásbeli fordulat, amelyet az 1974-es Szövegek és körülmények című esszéantológia szerzői, köztük Ágoston Vilmos, végrehajtottak, elhalványodni látszott, írtam akkor: „A fordulat megtörtént, és mégsem történt meg. Nyomai megvannak a korabeli sajtóban, a Korunk, Utunk, Echinox hasábjain, a gondolatmenetek folytonossága viszont megszakad valahol a nyolcvanas évek elején-közepén.” Legalábbis a romániai nyilvánosság számára. És így zártam le az ezzel kapcsolatos észrevételeimet: „Nem az a legmeglepőbb Az érvelés ideje olvastán, hogy mennyire releváns az erdélyi kultúra folyamatábráinak berajzolása szempontjából, hanem az, hogy az olvasó számára világossá válik: a nyelvi-mentalitásbeli fordulat folytatódott, folytatódik Ágoston Vilmosnál. A nemzedéki törés, amely tényszerűen igazolhatónak tűnik Erdélyben, kommunikációs kérdés is: sok függ attól, hogy visszaáramoltathatók-e a középnemzedék fontos teljesítményei a hiányukat érzékelő közegbe.”
A bővebben is kifejthető oka az érdeklődésemnek éppen ezzel függ össze: nem csupán Ágoston Vilmos egyéni meglátásai kezdtek érdekelni, hanem a hetvenes évek erdélyi, kolozsvári élethelyzeteinek rekonstrukciója, az akkori politikai ellenállás lehetőségei és stratégiái. Ennek megértéséhez járulhatnak hozzá többek között Cs. Gyimesi Éva Szem a láncban című kötete (2009), vagy a nemrég megjelent Kolozsvári esszék ‒ Tamás Gáspár Miklós könyve. Ágoston Vilmos írásai abban a közegben voltak a legvisszhangosabbak, de utólag is visszanyomozható általuk, hogy milyen a totalitárius, nacionalista rendszerek természetrajza. Ahogy Tőtős Dorottya írja Ágoston Vilmos Lassú vírus (1981) című regényét elemezve, a hatalomgyakorlás korabeli módszerei precízen állíthatóak párhuzamba az orvosi-medikalizáló eljárásokkal, amelyek betegség után nyomoznak ott is, ahol az nincs. Az elemzés másik észrevétele, hogy a diktatúra nem fogékony a nyelvi megformálás finomságai iránt ‒ primitív célelvűségről, valóságnak való egyértelmű megfeleltetésekről képzeleg. Ezáltal egyszerre válik paranoiddá és végső soron, az elfogulatlan szemlélő számára, nevetségessé: „az Ágoston-regényben a hatalom nem abszolút, és dilettantizmusa révén gyakran nevetség tárgyává válik. (…) Ágoston Vilmos egy fontos és igencsak ijesztő felismeréssel egészíti ki a mindenkori totalitárius hatalmak jellemrajzát. Az abszurd jelenetek egyik tanulsága, hogy az abszolút uralom mögött állhat egy eszközeiben és működésében tökéletlen hatalom is.” (A harmadik Forrás-nemzedék viszonyhálózatai, 2022, 186.)
Hogyha elolvassuk a Kegyelemkenyér című memoárt, szépen kirajzolódik az a tapasztalatcsomag, amelyik a Lassú vírus megírásához vezetett annak idején. És egy tágabb keretet is kapunk, ahol különböző, önmagukat demokratikusabbnak vagy kevésbé demokratikusnak tituláló társadalmak hatalomgyakorlása mintegy lelepleződik az elemző tekintet számára.
Ágoston Vilmos 2021 februárja és decembere között írta a könyvét, halálos betegen ‒ számvetésként, összegzésként. Társadalmi működések megértése a könyv tétje, kisebbségi és többségi, hatalmi helyzetben levő vagy marginalizált csoportok közti dinamikák vizsgálata ‒ az egésznek a fedezetét mégis a személyes tapasztalatok elemző szemlélése adja: „Talán nem is a fogalmak, szillogizmusok és következtetések a lényegesek, hanem a múlt foszlányainak, mozaik-hálójának, élettöredékeknek a rögzítése. Hátha valaki más megérti azt, amit én nem: az immár véget érő életemet és a kétes szabadság álmát.” Ágoston számára újra és újra a revans, végső soron a bosszú logikája rajzolódik ki a társadalmi dinamikákban, és arról gondolkodik, lehetne-e ez másképp.
A személyes tapasztalatok a Ceaușescu-diktatúra Romániájára és a Gheorghiu-Dej korszak gyerekkori emlékeire vonatkoznak, majd a rendszerváltás Magyarországára. Később ezek kiegészülnek egy hosszabb Japán-beli tartózkodás kulturális-társadalmi felfedezéseivel, majd Obama és Trump Amerikájának figyelmes vizsgálatával. A kibontakozó összkép az illúziók fokozatos, lépésről lépésre történő elvesztéséről szól, a tapasztalatcsomag pedig egyedinek mondható. A vizsgált négy politikai-társadalmi közeg még egy ötödikkel is kiegészül: az athéni demokráciával kapcsolatos olvasmányokéval. A kérdés pedig mindvégig ugyanaz: szabályozható-e törvények, konszenzusok által az, hogy igazságosabb, egyenlőbb legyen egy-egy társadalom? Hogyan láthatunk rá magukra a szabályokra a konkrét működések, dilemmák felől?
A totalitárius viszonyok között Ágoston Vilmos két stratégia teherbírását teszteli. Az egyik a szellemi szabadság elsődlegességére vonatkozik: annak a jogát, a tágas tájékozódás igényét akkor is fenn kell tartani, látszik mondani saját tapasztalatai alapján, ha történetesen ennek érdekében építőtelepen kell talicskázni, vagy rágcsálóirtásból megélni. Akár önmagát „átlagembernek” álcázni. A másik a politikai rendőrség üldözései, kihallgatásai kapcsán fogalmazódik meg benne: ezek őt a koncepciós perekre emlékeztetik, ahol olyasmikkel vádolják, amit evidensen nem követett el (amerikai kémekkel való együttműködés, irredentizmus stb.). Az abszurd vádak ellen abszurd válaszokkal védekezik: olyan, egyébként ártatlan dolgokat sem ismer be (mondjuk a valakivel való találkozás, beszélgetés tényét), amire a titkosrendőrségnek egyébként bizonyítéka van. Az egyetemről ugyan kizárják diákként, de végül nem születik büntetőjogi értelemben vett ítélet ellene, így ideig-óráig még lehetősége van jelen lenni a Ceaușescu-féle Románia kulturális életének perifériáin ‒ Magyarországra történő kivándorlásáig.
Ágoston Vilmos könyve műfaji értelemben szabálytalan: a memoárkeretbe politikafilozófiai esszék, útirajzszerű betétek, olvasmánynaplók ékelődnek be. Egyetemista-kori élettörténetének elemei (Echinox, Gaál Gábor Kör, Korunk kör, Bretter-iskola stb.), amelyekről már Az érvelés ideje is hosszan írt, itt egy új forrástípus, a titkosrendőrségi megfigyelési dossziék alapján egészülnek ki. Egészében pedig a tanúságtevő irodalom jellegzetességeire ismerhetünk rá a könyvben.
2007-ben, hatvanéves születésnapjára ezt írta róla Tamás Gáspár Miklós, a Kolozsvári esszékbe is bekerült írásában: „Ágoston Vilmos valami idejétmúltat képviselt ott köztünk, a tragikus-ironikus erasmusi humanizmust, amely egész jól megállta az idő próbáját, miközben a mi akkori filozófiai rokonszenveinket megette a fene. (Az enyéimet bizonyosan.) Mi sokat változtunk, politikailag is szóródtunk szerteszét, ám Ágoston Vilmos ‒ észrevette valaki? ‒ meg se rezzent, arasznyit, hüvelyknyit el nem tántorodott, ma is az a szkeptikus humanista, aki volt, a kultúrával szemben is illúziótlan könyvmoly, zenehallgató és képbámuló.” Mindez a Kegyelemkenyér olvastán is visszaigazolható. Talán csak a szkepszis mélyült valamelyest menet közben.
