Az első BBTE Film és Média Napokon A kamera másik oldalán cím alatt beszélgetett Röhrig Gézával Zágoni Balázs író, filmkritikus. A nagyvilág Röhrig Gézát a Saul fia című filmdráma főszereplőjeként ismerte meg, amely 2016-ban első magyar alkotásként elnyerte az akkor még legjobb idegen nyelvű film elnevezésű kategória Oscar-díját, de Zágoni Balázs szerint „a Saul fia csak a jéghegy csúcsa” a színész munkásságát tekintve, hiszen a magyar közönség íróként, költőként már akkor jól ismerte.
Saját bevallása szerint soha, semmilyen keresnivalója nem lett volna a rendezői szakon, de 1988-ban Szabó István filmrendező osztályindításának hírére ő is felvételizett a Színház és Filmművészeti Egyetemre. A négyszeres túljelentkezés ellenére felvették, de Szabó István végül egy németországi operarendezés miatt egyetlen órát sem tartott nekik és leadta az osztályt, ami kisebb lázadást, forradalmat is eredményezett. „Másfél percig jártunk a Szabóhoz” – fogalmazott, majd hozzátette: „A mi nemzedékünk a rendszerváltás áldozata lett, az osztályunkból senki nem futott be valódi karriert, mozifilmje alig van valakinek, így ez egy sikerületlen négy év volt a főiskolán. Nekem például nem is adtak diplomát, hiába készítettem el a vizsgafilmemet.”
Ezt követően egy sokkal minimalistább művészethez, az íráshoz pártolt át, később pedig tanár lett. „Úgy ítéltem meg, hogy alkatomnál fogva én nem tudok elég udvarias és hízelgő lenni, nem tudok elég társaságba járni, telefonhívást megtenni, gratulálni, helyezkedni ahhoz, hogy Magyarországon filmrendező legyek” – fogalmazott.
Igaz, némi kerülővel és a kamera másik oldalán, de végül mégis a filmnél kötött ki és diploma nélküli rendezőből az Oscar-díjas Saul fia főszereplője lett, elmondása szerint véletlenül: nem ő jelentkezett, nem akart sose filmszínész lenni és először nem is a főszerepre keresték, de végül a rendező mégis őt ítélte megfelelőnek erre az alakításra. „Hittem ebben a filmben és szeretem a mai napig. (…) Ez az alkotás Nemes Jeles László gyermeke, én mindösszesen csak nem rontottam el, talán.” Kiemelte: az édesapjához, Jeles Andráshoz hasonlóan Nemes Jeles Lászlónak is külön füle és lelke van arra, hogyan kerüljön a szokásosnál érdekesebb viszonyba a kép a hanggal. Annál intimebb alkotói viszonyban pedig, amilyenben Röhrig volt Erdély Mátyással a forgatás során, színész az operatőrrel már nem is igazán kerülhet, hiszen gyakorlatilag folyamatosan táncban álltak, másfél méternél soha nem kerültek egymástól távolabbra. A színészi karrierjére vonatkozóan úgy fogalmazott: „egy ilyen negyvenes, kelet-európai, mediterrán arcberendezésű fazonra időnként szükség van.”
Röhrig Géza a Saul fia című magyar filmdrámában. Fotó forrása: port.hu
Nem jár moziba, nem néz filmeket, nem követi a filmművészet alakulását és már az egyetemen is elutasította annak a száz kötelező filmnek a megtekintését, amelyet Szabó István hagyott hátra nekik. „Nem érdekel, hogy valami mennyire klasszikus, mennyire bizonyított és megkerülhetetlen” – jegyezte meg. Röhrig Gézát elmondása szerint ugyanis elsősorban az őstehetségek érdeklik, azok, akikből nem nézné ki senki, akiknek a hátteréből, a családi környezetéből nem következik egyértelműen, hogy mire képesek. „Még soha nem fordult velem elő, hogy az ügynököm küldött nekem egy szerepet és én ismertem volna a rendezőt” – és bár nála mindig az adott forgatókönyv dönt, az alapján vállal el vagy utasít vissza alakításokat, azért kiemelte: „Olyan mesterek, filmművészek közelébe kerülhettem, akiknek a lámpát is szívesen tartottam volna, nemhogy egy szerepet, főszerepet játsszak a filmjeikben.”
A Saul fiában és a 2018-as Porrá (To Dust) című filmben is zsidó karaktert alakít, valamint a jövő évben bemutatásra kerülő The Way of The Wind című Terrence Malick alkotásban is egy zsidó rabbi, egészen pontosan Jézus Krisztus szerepében tűnik fel Röhrig. „Valamelyest elkerülhetetlen dolog és félek is, hogy teljesen rám ég, rám ragad ez a típusú szerepkör” – jegyezte meg ezzel kapcsolatban, de hozzátette: eleve nem játszana el egy szerepet, ha úgy érezné, nincsenek olyan tapasztalatai, képességei, amelyek feljogosítják az adott figura megelevenítésére.
Elmondása szerint a film, próza, zene és költészet négyeséből életében a legfontosabb helyet továbbra is a költészet foglalja el, amely alatt nem csupán a hagyományos értelemben vett jelentésre gondol, hanem magára az alkotásra, hiszen egy festett kép vagy egy zene is lehet költői. „Az írás számomra honvágy elleni fájdalomcsillapító: meggyógyítani nem tudja, de kezeli, érzésteleníti a fájdalmat” – jegyezte meg, hiszen több mint tíz éve nem él már Magyarországon. „Az írás a legfontosabb az életemben, egyszerűen azért, mert senki nem tud benne megakadályozni. Olyan szabadságfoka van, hogy nem kell hozzá semmi más, csak szenvedély és az, hogy számomra elég fontos legyen” – tette hozzá.
A beszélgetés végén erdélyi élményeiről is beszélt a meghívott, hiszen első alkalommal 14 éves korában járt Székelyföldön egy osztálytársánál, onnantól kezdve pedig szinte minden nyáron visszatért. „Szárhegy, Csík, Kézdi, egy egész nyáron át vonatoztunk össze-vissza Székelyföldön és hihetetlen vendégszeretet, tájak, ízek, színek fogadtak mindenhol. Valamilyen szinten az otthonosság élménye volt számomra” – fogalmazott, majd hozzátette: „Erdélyben mindenképp jó lenne élni is, nemcsak odamenni egy-két hónapra.”
