„Ne félj, a szeretet ereje mindig meg fog védeni!

Születésnapi levél Kovács Ildikóhoz

KÖTŐ BETTY

A mai napig tisztán emlékszem az első és az utolsó találkozásunk néhány apró részletére. Az elsőre valamikor a kilencvenes évek közepe táján került sor. Programkoordinátor voltam a Soros Alapítványnál, és te Pályi Jánossal jöttél egy pályázatot leadni. Egy nyári, temesvári bábszínháztábor megszervezéséről volt szó, amelynek a végén egy háromnyelvű (magyar, román, német) utcai előadást készültetek bemutatni. Pályi Jánoson egy hosszú piros sál volt, neked meg több – különböző méretű – színes kő és medál volt a nyakadban. Nem tudtam levenni a szemem róluk, miközben arról beszélgettünk, hogy a különböző nemzetiségek együttélésének egyik alapfeltétele egymás kultúrájának megismerése, elfogadása és tisztelete. Később aztán elmesélted, hogy mindegyiknek külön története van, és számodra nemcsak egyszerű „kiegészítők”, hanem különösen fontos tárgyak; soha nem váltál meg tőlük. A tábor megvalósult, az előadásnak nagy sikere volt, és az alapítvány az elkövetkezendő két évben is támogatta a programotokat.

Kovács Ildikó (1927. december 5.–2008. január 24.) – Rohonyi D. Iván felvétele (archív)

Utoljára a lakásodban találkoztunk 2008 januárjában, néhány nappal a halálod előtt. Még tartott a téli vakáció, de kérted, hogy a lányokat ne vigyem magammal. Pár hete leestél a lépcsőházban, és nem szeretted volna, ha meglátják a lilás foltokat az arcodon. Úgy döntöttem, inkább nem mondom meg nekik, hogy hozzád készülök, hiszen annyira szerettek nálad lenni, hogy nem tudtam volna őket lebeszélni. Ültünk a konyhában, teáztunk és arról beszélgettünk, hogy habár voltak, akik próbáltak nyomást gyakorolni rád, te semmiképpen nem akartad, hogy nyilvánosan is megszervezzék a 80. születésnapodat, mert számodra az nem lett volna ünnep, ha kiállítanak egy színpadra, elmondanak néhány hivatalos beszédet, és átadnak egy virágkosarat. „Akinek valóban fontos voltam, az megtalált” – mondtad, és én teljes mértékben igazat adtam neked. Néhány bájos gyermekrajz, személyre szabott kedves, apró ajándék a barátoktól, rózsacsokor az egykori hódolódtól, torta a szomszédaszszonytól sokkal többet jelentett neked. Gyorsan elrepült az idő. „Vigyázz magadra! Menjél és pihenjél egy kicsit” – búcsúztam, miközben már indultam a kijárat felé, de még odanyomtam a szokásos búcsúpuszit a homlokodra. Mindig az előszobában váltunk el; bezártam magam mögött az ajtót, és aztán rohantam lefele a négyemeletnyi lépcsőn, vissza az irodába, vagy haza a gyerekekhez. Aznap azonban kijöttél a folyosóra, megfogtad a korlátot, és hosszasan követtél a tekinteteddel. A másodikról még visszaintegettem, és menet közben felkiáltottam, hogy „menj be nyugodtan, majd hívlak”. Ez a kép örökre beégett az emlékezetembe.

A két találkozás között közel tizenöt év telt el, köztünk pedig egy olyan különleges kapcsolat alakult ki, amely jóval több volt, mint barátság.

Gyakran szaladtam fel hozzád egy finom teára vagy zöldséglevesre, és ilyenkor sokat beszélgettünk a konyhában, vagy a nappaliban. Komoly döntéseket is hoztunk: egy ilyen találkozó alkalmával döntöttük el együtt, hogy milyen nevet adjunk a pocakomban mocorgó második gyermekemnek.

Te tanítottál meg arra, hogy soha ne engedjem, hogy megalázzanak. Gyakran cseng ma is a fülembe a határozott mély hangod: „Az Isten áldjon meg Bettykém, te egy nagyon értékes ember vagy, ne hagyd, hogy megalázzanak!”. Alapvetően továbbra is konfliktuskerülő vagyok, de azért sokat fejlődtem az elmúlt években, és a legtöbb esetben meg tudom védeni magam és az álláspontomat.

Két sikertelen kapcsolat után, te adtál erőt nekem ahhoz, hogy tovább tudjak lépni, és bízzak magamban. Rengeteget tudtunk beszélni telefonon. A gyermekeim már tudták, hogy ha téged hívtalak, egy ideig nem lehetett rám számítani, mert az akár egy jó órát is igénybe vett. „Ne félj, a szeretet ereje mindig meg fog védeni!” – bátorítottál. Igazad volt, megvédett….

Hálás vagyok neked, amiért annak idején, amikor Budapesten megrendezted felnőttek számára a Don Quijotet, a bemutató előtti izgalmak közepette még arra is oda tudtál figyelni, hogy olyan meghívót kapjak, amelynek köszönhetően aztán – az előadás alatt – Alföldi Róbert mellé ülhettem. A színpadon pedig Kálid Artúr nagyszerű játékát nézhettem, akitől aztán szintén kaptál egy nyakláncot, amelyre nagyon büszke voltál…

Meggyőződésed volt, hogy minden kisgyermeknek három alapművet feltétlenül ismernie kell: Pinokkiót, Micimackót, és A kis herceget. Mindhárom műből készítettél előadásokat, és van olyan, amelyet a mai napig játszanak. Az általad képviselt értékrendek, nem hogy avultak volna, de még inkább aktuálisak lettek. Milyen jó lenne egy ilyen előadás után újra hosszasan elbeszélgetni veled…

Gyakran mondogattad, hogy a felnőtt emberek akkor tudnak igazán boldogok lenni, ha sikerül megőrizniük a gyermeklelküket, a játszani tudás örömét. A legkedvesebb emlékeim veled kapcsolatosan ehhez az elmélethez fűződnek: közel voltál már a nyolcvanhoz, amikor álltál – az akkor 10 éves – Mesikével a kádban, két nagy pemzlivel a kezetekben, körülöttetek pedig festéktubusok hevertek szanaszét. Öröm volt nézni, ahogy önfeledten festettétek a színes tengeri állatkákat, sellőket a fürdő- szoba zöldes falára. Utána már csak óvatosan merted használni a vizet, nehogy megrongálódjon a „nagy mű”. A nappali szobában levő asztalod alatt pedig ott lapult a gyurmából készített „Paradicsom”, amelyet soha nem fejeztetek be, mert minden látogatásunk alkalmával kellett még egy új állatkát készíteni hozzá, vagy egy már meglévő díszlet szorult némi „restaurálásra”. Néhányat megőriztünk közülük: egy szép kis dobozban ülnek valahol a Mesike szobájának egyik zugában…

Ahogy telnek az évek, egyre többet gondolok rád. Hiányzol, de valamennyire vigasztal a tudat, hogy ha fizikailag már nem is vagy itt, azért továbbra is velünk maradtál. A táskád fel van akasztva az előszobai fogasunkra, mintha csak arra várna, hogy felkapjad, és elvigyed egy sétára a téli napsütésben. És örökre velünk marad Pinokkió, Micimackó és A kis herceg üzenete is...

Boldog születésnapot Kovika!

***

Felejthetetlen

SIGMOND JÚLIA

Boldogságom egyik fő forrása: barátaim lélekszáma. Igaz, hogy mindig kerestem a jó barátokat, de volt amikor ők találtak rám. Hosszúra nyúlt életem folyamán, sok igaz barát tette széppé az éveket.

Ildikó felejthetetlen barát volt és maradt. Nemcsak nagyon szerettem, de igazán tiszteltem is őt! Hihetetlenül sokrétű volt tudása. Fantáziája meg egyenesen utólérhetetlen.

Amikor felfedezte a bábszínháznak, a bábosnak, a bábnak az igazi jelentőségét, teljes szívvel-lélekkel az „ügy” mellé állt. Tulajdonképpen egész életét erre áldozta. Mindig mindenkinek segített, istenadta tehetséggel alkotott és ösztönzött másokat is az alkotásra.

Munkalehetőségeit nem nevezhetem kimondottan jónak vagy könnyűnek, de a cél érdekében, óriási kitartással, mindig minden akadályt legyőzött. Lenyűgöző biztosággal rendezett és képes volt kihozni mindenkiből a maximumot. Talán ezért rajongtak érte sokan, talán ezért maradt meg mindenki emlékezetében, akik nem irigyelték kiváló, egyedi, nem mindennapi képességeit, hanem tisztelték, csodálták, szerették rendkívüli egyéniségét, bár megható szerénységgel viselte tehetségét.

Sok mindenért vagyok hálás Ildikónak, mindenért, amit tőle tanultam, amit neki köszönhetek. Elmúlhatatlan szeretettel gondolok felejthetetlen barátságára.

***

Ildikóhoz mindig hazamentem

SALAT LEHEL

Nekem ez nem olyan egyszerű. A visszaemlékezés. A legnagyobb örömmel és szeretettel gondolok mindig Ildikóra. Valamiért mégis nagyon nehéz. Nincs olyan hét, hogy ne jusson eszembe. Ildikó második Anyám volt.

Úgy emlékszem rá, mint akihez bármilyen helyzetben a legnagyobb őszinteséggel lehetett fordulni. Kevés olyan ember volt az életemben, akivel bármit meg tudtam osztani.

Ildikóhoz mindig hazamentem, mindig otthon voltam, mindig otthon éreztem magam. Istenem, milyen jókat tudtunk beszélgetni! Hétköznapi dolgokról, színházról, bármiről. Persze mindig az éppen aktuális darab vagy előadás volt a fő téma, amiben épp játszottam, vagy amit rendezni készült. Bármikor mentem, bármilyen órában, mindig valamelyik előadásnak a munkalázában találtam.

Kovács Ildikó egykori lakásának egy részlete (A fotó, és a további képek Salat Lehel archívumából származnak, Kovács Ildikó lakásában készültek)

Nem lesz könnyű, de megpróbálom elmesélni azt a napot. Életem egyik legnehezebb napját. Ha nem a legnehezebbet. Ahogy családom lett, a találkozások, beszélgetések Ildikóval nagyon megritkultak. Soha nem tett ezért szemrehányást, soha nem kérdezte meg, miért nem hívom fel telefonon, miért nem érdeklődöm a hogyléte felől. Ha nagyon őszinte vagyok, azt is mondhatom, évekig feléje se néztem.

Húsz év boldog házasság és családi élet után eljött az a nap, amikor össze kellett pakolnom. Kéttáskányi ruhámat kivittem és beraktam az autóba. Fogalmam sem volt, hová megyek. Hanna lányom jött velem. Azt mondta, neki tudnia kell, hová megyek. Beültünk az autóba. Elindultunk. Pár perc múlva csengettünk Ildikó ajtaján. Felmentünk a negyedik emeletre. A táskák az autóban maradtak. Ildikó ajtót nyitott. Megöleltük, megpusziltuk egymást, aztán belehuppantunk a két fonottszékbe. Ildikó elkezdett mesélni és csak mesélt, csak mesélt. Egy árva szót nem szóltam. Egyszercsak rám nézett, abbahagyta a mesé- lést és csak annyit mondott:

– Hozd fel a táskákat. Költözz vissza a szobádba.

A Jóisten akarta, a gondviselés rendezte így, hogy utolsó hónapjaiban, napjaiban együtt lehessünk, valamennyire mellette lehessek. Nem tudom pontosan meddig maradtam, meddig laktam ott. Az a pár nap, az a pár hét számomra ajándék volt az élettől.

Ildikó épp azokban a napokban töltötte a 80-at. Sokan jöttek köszönteni. Valami kitüntetést is hoztak neki. Folyton azt mondogatta, nem akar nagy felhajtást, zavarják az emberek, amúgy se nagyon hallja, amit mondanak. „Nem hallom, nem értem mit mondanak, csak a Te hangodat hallom és értem, Fiam.”

A többit nem tudom elmesélni, leírni. Köszönöm a Fentieknek, hogy ismerhettem.

Annyi szépet, annyi csodálatos dolgot tanulhattam Tőled! Köszönöm, hogy ismerhettelek! Várom, hogy újra együtt lehessünk. Hadd lám, miket „rendeztél” Odafenn....

***

Kovács Ildikó világa

SZILÁGYI JÚLIA

Banális napi tennivalók szerepelnek ugyanazokon a lapokon, egyfajta naplóban, ott, ahol a következő sorban már szárnyal a képzelet, egy-egy ötlet a következő előadás tervéhez, egy-egy felidézett tapasztalat – átadnivaló. Utolsó napjaiban papírra vetett és nem az utókornak szánt feljegyzései is azt bizonyítják, amit mindenki tudott, aki igazán közel állt hozzá: Kovács Ildikó élete a munka volt, és a munkája maga az élet. Persze ez így közhely, csakhogy ez az élet és ez a munka azt bizonyítják, hogy a legigényesebb művészet kapcsolódik a legszorosabban a valósághoz. De hát miféle valósághoz? Hiszen a bábszínház nem realista mű- vészet! A bábu nem is akar realista hős lenni, átlényegül, hogy közelebb kerüljön a valósághoz. Abból, ahogyan Kovács Ildikó magáról mesél és ahogyan bará- tok, kritikusok, pályatársak, tanítványok, gyerekek és felnőttek szólnak róla, valójában erről az átlényegülésről tudunk meg egyet-mást. Érdekes és közös vonása ennek a könyvbe foglalt sok és nagyon sokféle vallomásnak, hogy a tárgyszerű elemzés is odavezet, ahol az elemző képes vagy kénytelen személyesen, sőt szenvedélyesen állást foglalni. És ezen a ponton találkozik a kiskorú vagy koros jóbarát érzelemteli Ildikó-képével. Ő maga úgy építette fel az előadásait, hogy áradt belőlük a személyesség, és igen: a szenvedély. Titka, ha volt, ezért megfejthető. Nyíltan kiállt mint közösségi ember, mint nagyon határozott egyéniség, mint teremtett világáért felelős, és egyáltalán az emberi felelősséget mélyen átérző művész az embertárs tisztelete, a művészet öröme és becsülete mellett. A szakmai eszközök céltudatos használata mellett ezt értette Kovács Ildikó a tiszta művészeten. Tiszta művészet? Igen! De hát Kovács Ildikó a beavatkozó művészet híve és gyakorlója volt. Jóval azelőtt, hogy erre mifelénk is megszűnt volna nézőtér és színpad mint két külön világ élete a színházon belül, az ő előadásain, a represszív nevelést gyakorló szülők és pedagógusok szörnyülködése és élénk tiltakozása ellenére, a gyerekek az életkor spontaneitásával, őszinte hitével abban, ami a paraván mögött, előtt, fölött történik, beszóltak és felmentek a bábjáték terére, szereplők lettek maguk is. A játék tere egyféle harctér lett, félig vidám, félig borzongató harc tere, erkölcs és emberség iskolája, gyerekek beavatása az igazságért, a jóság diadaláért folyó végtelen küzdelembe mindenféle komisz erők ellen. Életük első tevékeny művészi élménye egyben szolidaritásélmény volt!

(A fotó forrása: Salat Lehel archívuma)

A játék világa nem volt tehát Kovács Ildikó számára menekülés életünk gyakran nyomasztó tényei elől, a való világtól távoli földrész, bolygó, galaktika, extrém kísérletek színhelye. Hanem bátor és bátorító válasz a kegyetlen kihívásokra, az erőszakra, a félelemre, az önzésre. A maga módján – politizált. Nem elvont doktrínák, nem hatalmi szenvedélyek, nem csoportérdekek irányították művé- szi tettei irányzatosságát. Felnőtt és gyermek közönség szá- mára egyértelmű üzenete a szabadságeszmét hirdette. Talán éppen ezért volt barátsága a gyerekekkel olyan természetes: nem hajolt le hozzájuk és nem emelte fel őket magához, hanem azonos szinten volt velük az őszinteségben, az életörömben, a szabad alkotásban. Ezért kutatta az emberekben az elvesztett vagy megőrzött gyermekkort, onnan eredeztette lényük sebeit és épségük fokát. És ezt mutatták fel a rendezései: az emberi folytonosságot, az embert mint folyamatot.

Előadásait mindenki értette. Hogy lehet ez? – csodálkoztam sokáig, hiszen világa, ez a színes, áttetsző, egészséges világ mélyen filozofikus. Nem tett semmilyen engedményt holmi olcsó tetszésnek, semminek, amit – talán tévesen – népszerűségnek, közérthetőségnek neveznek. Lassan aztán beláttam, hogy Kovács Ildikó világában a nézők, kicsik és nagyok önmagukra leltek. Félelmeik, humoruk, értelmük és ösztönviláguk, cselekvőképességük, reményeik által ismertek magukra és kerültek közelebb egymáshoz meg a művészethez. Felfedezték jobbik énjüket, a vállalhatót. Építeni kezdtek, belülről kifelé, kívülről befelé. Együtt. A cél közös. Csak a felelősség személyes, egyéni, megoszthatatlan. Minderre játszva tanított mindenkit, aki szeret játszani és tud figyelni. Most már, az életpályán végigtekintve látszik igazán, hogy Kovács Ildikó mindenkinek tudott adni valamit. Éppen azt, amire kinek-kinek szüksége volt, éppen azt, amihez köze lehetett, holott nem is tudta addig, mi mindenhez van köze. Kinekkinek éppen azt, amire várt, mert addig hiányzott az életéből. Kovács Ildikó erre a maradandó értékű adakozásra azért volt képes, mert mindvégig életközelben volt, az emberekre figyelt, nem az intézményekre. Hihetetlenül sokat olvasott, tudott nyelveket, értett a zenéhez, a képzőművészethez. Totális rendező volt, mert teljes ember volt. Tanulóként sem magolt, tanítóként sem tudálékoskodott. Otthonában pedig a meghittség, a jóízlés és a ceremóniamentes vendégszeretet teremtett olyan légkört, olyan hangulatot, amilyen csakis a nagy egyéniségek szellemi és tárgyi környezetét teszi egyedivé és felejthetetlenné.

Köszöntésnek készült ez a könyv Kovács Ildikó nyolcvanadik születésnapjára. A születésnap elmúlt, és elmúlt hirtelen az élet is. Vagy nem egészen? A maga sokféleségében ez a könyv valahogy mégis egységes. Egy alkotó ember halhatatlanságáról szól, nem arról, amit elvesztettünk vele, hanem arról, ami Kovács Ildikó nyoma az időben, /hatása mindenkire, akihez személyesen vagy a művészeten keresztül eljutott az ő üzenete.

(Megjelent a Kovács Ildikó bábrendező című, az Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeum, valamint a Koinónia közös kiadású emlékkötetében, 2008-ban. A könyv eredetileg Kovács Ildikó 80. születésnapjára készült, időközben azonban Kovács Ildikó elhunyt)

***

A gyerek és a felnőtt – Kovács Ildikó emlékére

SZILÁGYI-GÁL MIHÁLY

Kovács Ildikó számomra lelki múzeum, a gyerekkorom tele van vele. Legrégibb barátom volt. Negyvennégy évvel volt idősebb nálam, kisgyerekként ismertem meg és már rég sajnálom, hogy nem tudtam annyira gyerek maradni, amilyen ő haláláig lenni tudott. Ildikó fantáziavilága nem csak a művészetében szüntette meg a gyerek és a felnőtt közötti határokat, felszámolván ezáltal a bábszínház és a felnőtt színház közötti esztétikai különbségeket. Hanem őt magát a legmegközelíthetőbb, legnyitottabb emberré tette, akit valaha ismertem. Ildikó nem csak művészként gondolkozott totális emberben, hanem emberként is így érzett. Ahogyan pillanatok alatt bárkiben meglátta az őszintétlen embert vagy a mesterkélt szakembert, a bábuban is meglátta a tiszta emberit, amivel el lehet játszatni bármit, amivé az ember lehet. Ildikó körül nemcsak a bábuk, hanem a többi tárgy sem volt pusztán dolog, mert körülötte a dolgok éltek. Nem járt egyetemre, hanem mindenkitől tanult, majd tőle tanult mindenki. Ildikótól az ember nem csupán szakmát tanult, hanem viszonyulást a természethez, valami közelhozott világegészhez, amiben minden megszelídíthető. Talán ehhez értett legjobban: a szelídítéshez.

Ha visszagondolok, teljesen elképzelhetetlennek tűnik, hogy az éjszakákban kígyózó kenyérsorok, a még gyászjelentéseket is megcenzúrázó állam teremtette mindennapok és a külföldre utazás jogi és anyagi ellehetetlenítésének világában, az iskolában naponta megvert gyerekek olyan élményt kaphattak Ildikó bábszínházában, amitől akkor is, most is elámul a honi és nemzetközi közönség. És erre a csodára semmi, de semmi esély nem volt. Sem arra, hogy valaki saját művészi nyelvet hozzon létre ott, ahol egy külföldi újságra sem volt szabad előfizetni, sem pedig arra, hogy gyerek és felnőtt önfeledten kacaghasson a Micimackó, a Karnyóné és a történelem összes zsarnokságát kicsúfoló Übü király előadásain, és legalább addig lehessen szabad, amíg Ildikó megnevetteti.

(Fotó forrása: Salat Lehel archívuma)

1975-ben, négyévesen voltam főszereplője egy filmnek, amelyet Ildikó rendezett. Akkor még fel nem ismert tüdőbajommal rossz munkaerő voltam. Nyűgösen, fáradtan, szófogadatlanul utasítottam vissza a rendezői utasításokat. Külön busszal vittek Kolozsvár melletti erdős helyszínekre forgatni a tikkasztó hőségben. Az egyetlen jelenet, ami tisztán megmaradt bennem abból állt, hogy egy dombtetőn elhelyezett sehonnan, sehova (vagy mindenhonnan, mindenhova) vezető ajtón kellett ki-be lépnem. Mivel kezelhetetlen voltam, a filmet nemzedéktársammal és sorstársammal, László Herbert Péterrel fejezték be. Talán akkor dőlt el, hogy nem leszek színész: szembesültem azzal, hogy a játék nem játék. Ildikó egész életében játszott és játszani tanított másokat, hiszen a játék volt számára a legkomolyabb dolog, a legigazibb eszköz a komolykodó világ komolytalansága ellen.

(Megjelent a Kovács Ildikó bábrendező című, az Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeum, valamint a Koinónia közös kiadású emlékkötetében)

***

...olyan volt, mint egy buddhista szerzetes

MARÉK VERONIKA

Örülök, hogy ismerhettem. Különleges ember volt.

1960-ban színészgyakornokként bementem egy próbára az Állami Bábszínházba. Tudtuk, hogy egy kolozsvári vendégrendezővel fogunk dolgozni. Meg is érkezett egy csinos, fiatal nő. S felborítva a szokást, nem kezdte el az olvasópróbát Árgyilus királyfi és Tündér Ilona meséjéből, hanem megállt velünk szemben, és megkérdezte:

 – Ki tudja megmondani, mi az a bábu?

Döbbent csend lett. Ilyet még senki, soha nem kérdezett ezektől a kiváló, rutinos színészektől, akik már sok sikeres bábelőadást játszottak el. Megpróbáltak válaszolni így-úgy, s kiderült, ez nem is olyan egyszerű kérdés.

Ő mosolygott, aztán megoldotta a rejtélyt.

– A bábu holt anyag, amit mi, bábjátékosok keltünk életre.

Elámultam. Íme egy bábszínházi ember, aki gondolkodik, és aki erre másokat is rávesz! Feltétlen híve lettem, mert az is nagyon tetszett, ahogy rendezett. Pontosan tudta, milyen bábokat szeretne kapni a műhelyből. Kerek, elnagyolt fejű figurákat, s ruhának gyönyörű színes anyagokat.

A kezek maguk a pálcák voltak. Árgyilus királyfi ruhája piros volt, Tündér Ilonáé kék, a haja sárga, lebegő anyag. Valóban tündérszépnek láttuk őket a bábszínpadon.

A gyerekközönség is elfogadta őket. Némán ülték végig az előadást. De az utolsó percben, az utolsó, nagy küzdelemben váratlanul egy emberként ordítottak fel, hogy megsegítsék a királyfit. Azóta se hallottam ilyen elemi erejű kirobbanást.

(Fotó forrása: Salat Lehel archívuma)

Amikor Kolozsvárra értünk egy társasutazással, azonnal felkerestem. Ő éppen utazás előtt állt, nem tudta nekem megmutatni a várost. Elküldött Sigmond Júliához, akivel azóta is jóbarátok vagyunk. Azokban az évtizedekben gyakran jártam Kolozsváron, s mindig megkerestem Ildikót is. Barátok lettünk. Megismertem a Bábszínházát és a csapatot, a bábosokat, akiket gondos munkával kinevelt olvasó emberekké, színészekké és pantomimesekké. Sok-sok előadást láttam a kedves, kicsi, szőlőlugasos bábszínházban: Micimackó, A haza, Eljöhetnél hozzám, Cini Samu.

Összeállított egy Báboskönyvet, amelyik kicsi volt, de minden benne volt a bábjátékról. Tőlem is beleválogatott néhány darabot, erre ma is büszke vagyok.

Külön állomás az Adjátok vissza Pinocchiót  budapesti vendégjátéka.

– Miféle Pinokkió volt ez? – mérgelődött néhány csalódott pedagógus. Nem vették észre a legnagyobb csodát, amikor a játék hirtelen valósággá vált: a gonoszok üldözik Pinokkiót, s valaki a gyerekközönség kezébe adja a bábut. A gyerekek egy emberként mentik az üldözöttet: bújtatják, dobják, rejtik, kézről kézre adják – s hiába keresik égen, földön, Pinokkió végül megmenekül. Zseniális ötlet, zseniális megvalósítás!

Csodás emlékem van egy szilveszterről. Álarcosbált rendeztünk Ildikóéknál, aztán éjfél után felkerekedtünk, s a frissen hullott térdig érő hóban énekelve bandukolt az egész csapat, hogy boldog újesztendőt kívánjunk Péter Jánoséknak...

Emlékezetes felnőttelőadásokat is láttam: Sânziana és Pepelea, Übü király, a csodálatos Karnyóné és Don Quijote. Az előadásokat magyar és román nyelven is megrendezte, volt, hogy németül is. Ildikó igazi világpolgár volt.

Idősebb korában olyan volt, mint egy buddhista szerzetes. Már nem volt semmije. Hónapokig élt hol itt, hol ott, rendezett, tanított. Mindent, amit tudott, átadott a fiataloknak. Amikor eltemettük, a búcsúztató után hirtelen nagy csend lett. Sok-sok embernek szólnia kellett volna, de csak álltunk ostobán, és csalódottan mentünk haza.

Legyenek ezek az írások a búcsúzás kései szavai azoktól, akiknek az életében olyan nagy szerepet játszott.

***

Élete végéig művelte a szépet

KÖNTÉS BÉLA

Kovács Ildikó alkotói személyiségét nagyon nehéz lenne pár szóban megfogalmazni. Szerepe megítélésében azonban sokkal könnyebb dolga van a kívülállónak és a volt munkatársnak egyaránt. Tudniillik, ez az apró, szemüveges (előszeretettel vastag keretben viselte lencséit, divatáramlatoktól függetlenül) asszony a kelet-európai bábszínházi mozgalom kiemelkedő alakja is lehetett volna, ha nem kisebbségi sorsba születik. A cseh Jiří Trnkával most elégedetten, nagyokat kuncoghatnak együtt, a kivételes tehetségek meglehetősen gyér páholyában.

1976 és 1982 között voltam a kolozsvári bábszínház magyar tagozatának tagja, elsőként helyettesítve a kezdeti aranycsapat egyik nyugalomba vonult férfitagját, dr. Benedek Dezsőt. A tagozat hat női és hat férfi tagból állt, akiknek mindent maguknak kellett végezniük. Betegnapot csak végső esetben vettünk ki. Ha a betegség annyira levert a lábunkról, hogy aznap nem voltunk képesek bábut mozgatni, akkor is bementünk és székből segítettünk a beugró kollégának, hogy az előadás ne szenvedjen hiányt.

Első szerepem Szent Péter volt Sütő András Ördögűző tarisznyájában, amihez úgy emlékszem Vermessy Péter írt kísérőzenét. Ildikó, úri kedvében, úgy döntött, hogy a bábuk most az egyszer (Andrej Rubljov hatására? Lehet, hogy akkortájt jutott el hozzánk Tarkovszkij filmje) ikonok lesznek! Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy valaki a kezembe nyomott egy gondosan kifestett lapítót (vágódeszkát), és „Isten hozott a bábszínházba!” felkiáltással bedobott a mélyvízbe. Eredj, fiam, játszani! Hat hétig vért izzadtam, de tisztességgel megálltam a helyem. A kritikustól (inkább recenzortól, Krizsán Zoltántól) még dicséretet is kaptam értelmes szövegmondásomért.

Mindegyik társamat megihlette Ildikó őszinte nyugtalansága, a mindig újra való törekvése, kiegyezésre képtelen lendülete, tévedhetetlen ösztöne, és felsorakoztunk mögé, mert tudtuk, hogy addig nem nyugszik, amíg valami eredetit ki nem hoz, meg nem valósít, és az ránk is jó fényt vet. Hat évig, amíg a bábszínház tagja voltam, alkotó-műhelyben éreztem magam. És én csak a hanyatló végét kaptam el az aranykornak! Ildikó, 1957-től kezdve, ebből a nagyon heterogén, az előadóművészetektől elég messze eső, nagyobbrészt értelmiségi emberekből álló közösségből egy felszabadult, egységes, fegyelmezett, kompetens csapatot tudott kinevelni és egy nagyon különleges, sajátságos színházi műfajban alpesi magaslatokra felvezetni.

A bábmozgatás saját testünk mozgásának kicsinyített, sűrített kivetítése. Természetesen ezt is Ildikó óta tudjuk. Kézügyesség, koordináció, nyitott idegpályák, előadói készség esetén az élettelen tárgy és saját testünk mozgása közti csatornákon mindkét irányban özönlenek a jelek, jelzések.

A hatvanas évek vége felé Amszterdamban is óriási sikerrel szerepelt a Bábszínház magyar tagozatának MIM-7 csapata, miután itthon minden irodalmi klub közönségét meghódították. Ez jóval az én időm előtt történt, de műsorukat ismerve (és gyönyörködve!) az ötleteket csapatmunkában dolgozhatták ki, Ildikó finomításaival. Később, már Kanadában, kétszer is volt alkalmam Marcel Marceau tudományának szemtanúja lenni. 18 év telt el két előadása között, de a mester nem átallotta újracsomagolni nagyjából ugyanazt az árút. Legfeljebb az inasok feladata nőtt meg. Ildikó mesélt ugyan a pantomím 20. századi atyjáról a mímeseknek, de ő is csak fényképről ismerhette, gondolom. Meggyőződéssel állítom, hogy kollégáim teljesítménye egyenrangú volt a francia mester produkciójával.

Ildikó autodidakta módon leszűrt különböző elméletekből minden bábszínházban alkalmazható fogást, magyarázatot, átültetésre érdemes ötletet, amit mi már általa csomagoltan kaptunk meg, és az elvi részletek addigra elhomályosodtak. De addig ösztökélt, buzdított, intett, vezetett, kényszerített a jóra, míg végre megvilágosodott előttem (is), mit akart. Ez volt Ildikó. Egy eltökélt, elméletileg kissé zavaros, maximalista esztéta, aki menetközben tájékozódva szerezte meg mesteri és doktori címfokozatait és érdemeit. Kimagasló szépérzéke, makacs hite, szívóssága, az a gyermeki lélek megfigyeléséből eredő meggyőződése, hogy a gyermekhez ne leszóljunk, hanem alkotókészségének elsorvadását késleltessük amíg csak lehet, olyan egyedi előadásokban nyert kifejezést, amelyekre generációk emlékeznek. Engem egy negyvenéves anyuka most is Tigris bácsinak szólít.

(Fotó forrása: Salat Lehel archívuma)

Minden rendezése más volt. Egyetlen közös vonásuk az esztétikai érték volt, ami minden alakjában megnyilvánult. Igazi bukása sosem volt. Ha ráerőltettek valamit, vagy gyenge volt a szövegkönyv, akkor is jó előadás jött létre.

Sikerült mindenkiből saját képességeinek színe-javát kisajtolni. Ez érvényes volt díszlettervezőre, bábosra, igazgatóra, színházi asztalosra, díszletmunkásra, kapusra egyaránt. Akivel rögtön szót értett, az is elfojtott magában néha egy-egy szitokszót, de lenyugodva sietett aztán bemutatni neki az új terméket, lett légyen az egy újravarrt bábú vagy egy megfelelően elmondott replika, mert tudta, enélkül nem lehet fokról fokra haladni és az egyén szűk látókö- rűsége a többiek munkáját hátráltatná s a közös sikert aláásná.

Gyermekelőadásainkkal az országot jártuk és gyermekseregek tapsai sürgettek és emlékeztettek a jóra, a tisztára, a cselekedet hitelességére. Igyekeztünk is megfelelni. Felnőttelőadásainknak az egyetemi diákokból és a város értelmiségéből toborzott, hűséges tábora volt. Bemutatóink élményszámba mentek és a sajtó kitartóan foglalkozott velünk. Mindez Ildikónak köszönhető. Nélküle, ha nem is ártó, de mindenképpen meddő középszer lettünk volna.

Ő élete végéig művelte a szépet.

(Ottawa, 2017. november 8.)

***

Ildikó kis ékszereket alkotott...

Hosszú bábművészi karrierem során lehetőségem volt együttműködni egy fantasztikus színházi emberrel… Kovács Ildikó rendezővel. Erős személyiség, veleszületett művészi érzékkel, különleges kreativitással megáldott ember, aki mindig új kifejezési módokat keresett, és akinek egyedülálló tehetsége volt a színészekkel való bánásmódban. Kovács Ildikó gyakorlatilag azonosult a színházzal.

A kolozsvári bábszínház aranykorában, annak két elit társulatával, a román és a magyar szekcióval, felejthetetlen előadásokat valósított meg: felnőtt- és gyermekprodukciókat, pantomím- és kísérleti előadásokat, különböző utcai eseményeket – a hazai és külföldi siker garantált volt.

A bábu mindig a figyelem központjában volt. A próbákon azt mondogatta nekünk: játszatok gyerekek, fedezzétek fel a báb nyújtotta lehetőségeket, legyetek őszinték, higgyetek a karaktereitekben, óvakodjatok a modorosságtól... mert akkor, kortól függetlenül, a közönség is hisz majd nektek. És így is volt.

A felnőtteknek szóló előadásokban, mint a Szentivánéji álom (W. Shakespeare), Sânziana és Pepelea (V. Alecsandri), Übü király (A. Jarry), nem lehetett érezni a megvalósításukhoz szükséges hatalamas erőfeszítést, csak a játék örömét.

Kiváló összeállítások modern feldolgozásban, ember-báb kapcsolat, az egyes produkciók számára komponált zenék, a különleges díszletek vonzották a közönséget. Érzékeny pszichológusként, Kovács Ildikó értette és tudta, hogy azoknak a művészi alkotásoknak egyetlen haszonélvezője van: a néző, kortól függetlenül. Ildikó kis ékszereket alkotott a gyermekelőadásokból. A szereplőknek olyan hatásuk volt a gyerekekre, hogy szinte szemmel látható volt a teremben, hogyan élik meg a történetet, hogy örülnek vagy lázadnak a történésektől függően.

Kovács Ildikó bizonyítékként megtartotta az összes rajzot vagy gyurmafigurát, amelyeket az előadások szereplőiről készítettek a gyerekek. Nem feledkezhetünk meg a folklórból ihletődött előadásokról sem, amelyek arról tanúskodtak, hogy mennyire ismerte az autentikus népszokásokat. Nem hagyhatjuk ki a Sarea în bucate, az Olt és Maros  című előadásokat.

Nagyon sokat tudnék mesélni, de a szavak kevesek ahhoz, hogy kifejezzem, mit jelentett Kovács Ildikó a bábművészetnek, kifejezni mindazt, amit tanulhattunk tőle és alkothattunk bábszínészekként, és azt az örömöt, amit a nézőknek ajándékozhattunk általa.

Doina Dejica, nyugdíjas bábművész

***

Köszönjük, Ildikó!

Köszönet elsősorban azért, hogy részese voltál az életünknek, csodálatos, érzékeny ember, különleges tehetségű, rendkívüli szellemi képességű, tökéletes pedagógus, igazi barát.

Köszönjük a kiváltságot, hogy veled dolgozhattunk, és olyan különleges művészi értékű előadásokat hozhattunk létre közösen, amelyek országos és nemzetközi díjakat érdemeltek ki.

Ma is büszkén emlékezünk a norvégiai Tromsø városában szervezett fesztiválon való részvételünkre 1978-ban, ahol az általad rendezett Lelkecske című előadásunk elnyerte a legjobb előadásnak járó díjat. Vagy a zágrábi fesztiválra, ahol 1980-ban Mihai Crişan Öt csodálatos testvér című, egy kínai népmese alapján született művéből készült előadásunk négy díjat tudhatott magáénak: két egyéni díjat, ezenkívül megkapta a legjobb előadásnak járó elismerést, és különdíjat érdemelt ki a hagyományos kínai árnyszínház felélesztéséért. De megemlíthetem a budapesti fesztivált, ahol 1993-ban a szintén általad rendezett Grimm-mese, a Hamupipőke elnyerte a nagydíjat. Az országban rendezett fesztiválokon is díjazták előadásaidat, 1976-ban a bukaresti, 1977-ben a konstancai fesztiválon nyertünk a Lelkecske című előadásunkkal. 1979-ben Iaşi-ban, az UNICEF Fesztiválról hoztuk el a legjobb előadásnak járó díjat a Haza (Krystyna Milobedzka) című produkciónkért. Csupán néhányat említettem meg színházunk sikereiből, amelyeket neked köszönhetünk. Az általad rendezett előadások 1971-től napjainkig a Nagybányai Bábszínáz műsorrendjén szerepelnek, és továbbra is örömöt szereznek megannyi gyermeknek.

Köszönjük, Kovács Ildikó!

Corneliu Uţă, a Nagybányai Bábszínház igazgatója 1968–1982 és 1991–1995 között

***

Don Quijote végigkísérte egy életen át

Kovács Ildikó a maga módján politizált. Nem a férfiak hatalmi játszmáiban és küzdőterén akart érvényesülni, hiszen azt már pályája elejétől megtapasztalhatta, hogy ott nem kap lehetőséget. Nőként megtalálta azt a területet, ahol a saját eszközeivel, a saját nyelvén beszélhet a szabadságról, az emberi tartásról, az önbecsülésről, és ez a bábszínház volt.

A legfontosabbak voltak számára a gyerekek. Az irántuk érzett mély tisztelet határozta meg a legkézenfekvőbb dologban is viszonyulását, értékítéletét. Felelősségvállaló közösségi emberként félelmek nélkül alkotott.

Markáns értékválasztás jellemezte, melyet rendezéseiben mutatott fel, és tett fel mindenkihez szóló morális kérdéseket.

A magyar bábtörténet határon túli, míg a román kisebbségi bábrendezőként tekintett rá, vagyis mindkét ország marginalizálta őt. Ez egész munkásságának megítélését jelentősen meghatározta.

(Fotó forrása: Salat Lehel archívuma)

Kovács Ildikó pályaképe a magyar határon túli kisebbség történetével ugyanúgy összeolvasható, mint a magyarországi bábszínházi struktúra történetével. Önmagát és tetteit felvállaló erős nő volt, és ezt a kiállást és protestálást akkor is fenntartotta, ha nem érte el a kitűzött célt. A Don Quijote-i küzdelem végigkísérte pályáján, de tudatosan vállalta ezt a szerepet.

Fekete Anetta bábtörténész