Dóczyné Berde Amál Torockóról
(Borítókép: D. Berde Amál Torockói táj című festménye)
Ezúttal Torockóhoz kapcsolódó írást szeretnék feleleveníteni, mégpedig a kackói születésű Dóczyné Berde Amál (1886–1976) festőművész tollából. Berde Amál már gyermekkorától fogva rajzolt és festett, majd tanítóként, rajztanárként működött a Bethlen-kollégiumban, a későbbiekben pedig Kolozsváron folytatta művészi tevékenységét. Bejárta Székelyföldet, Kalotaszeget és Torockót, az útjairól szerzett élményeit vásznon örökítette meg. De nemcsak megfestette mindezeket az élményeket, benyomásait meg is írta, amelyek aztán a korabeli napilapokban jelentek meg. A Torockóról szerzett ismereteit az Enyedi Hírlap 1939. november 26-i számában olvashatták a helyiek.
Ez alkalommal a szóban forgó írásával adózunk ismételten a művésznő emlékének.
„Erdélyben a magyar faj három nagyobb tömegben él. Amilyen különböző a lakott területek arculata, épp annyira különálló a rajta élő népek művészete. Ezek a fajták úgy tekintendők mint testvérek, melyeknél egy a vérség, de más a karakter, egy a nyelv, de különböző a zamatja. Ez a három színfolt: a Székelység, Kalotaszeg és Torockó vidéke.
Torockó vidéke az Aranyos mentén népművészeti szempontból tulajdonképpen csak két község. A székelység mint felmentő csapat vonult be a 13. században ide, összekeveredett az Ausztriából betelepített bányászcsaládokkal. Közös utódaik: Torockó népe. A természet itt mindent a legegyszerűbb geometriai formába, háromszögbe fogott össze. Háromszögű a Székelykő nagy mezője. Az égbe nyúló háztetők sziluettje. Lábunk alatt a sziklatörmelék. És az egységes hit, az unitarizmus is a legszűkebb dogmába foglalja a vallásos meggyőződést. Csoda-e hát, hogy ez a nép, amelynek a követ kell feltörnie a mindennapi kenyérért és az életet adó ércekért, sok külső és belső kényszerűség hatása alatt maga is egy zárt, hegyes, rideg magatartást vett fel, akárcsak a kőszikla?
Torockói lányok népviseletben, 1907 (archív felvétel, fotó forrása: mult-kor.hu)
De miként az aszkézis váltja ki a lélekből a legragyogóbb látomásokat, úgy borul a míves napokra Torockón a ragyogó vasárnap. Ekkor felnyílnak a tulipános ládák fedelei s kiömlik belőlük a manók kincse. Aranypárták, csipkés kötények, selyemkendők, gyöngyös csatok. Torockó népviselete. A világ visszafordul pár száz esztendővel. Középkori hangulat árad a torockói vártemplom körül, amint ezek a fafigurinokra emlékeztető emberek ellebegnek előtte...
Öltözködésük kort, rangot, módot külön érzékeltet. Úr és nép egyformán viseli s ünneplő formája más, mint a viselője, ezért rendkívül változatos. Egyenes vonalai germán eredetűek, de a merev felépítésbe beleharsog a keleti színlátás: a kunkorodott orrú piros csizma és a hideg éghajlat követelte és nyújtotta állatbőrök: róka, bárány. E súlyos ruhadarabok ünnepélyes külsőt adnak az egyénnek. A mozdulatot letompítják. A kötött helyzetből eredő mozdulatok tömegjelenetnél, teszem azt, egy úrvacsoraosztásnál sajátságos ritmusba olvadnak, amelyet sem toll, sem ecset nem tud érzékeltetni. Ez a jövő filmjének a feladata.
Az őslakó torockói az erdőbe vágta bele a házát. Élő fák közé rótta a gerendákat, amit aztán be sem vakolt. Alul magas kőpinczézettel látta el, felül egy vihart álló szalma- vagy zsindelytetőt tett rá, s kész volt a tisztán népízlésű ház. A belseje megtelt emlékekkel. A gótika nyomán varrottasok lepték be a házat... A barokk hatásokra a millió virág került a zöldre festett fenyőfabútorokra. Jómódról beszélt a sok ónmázas kancsó. Sajátságos, hogy épp a vasat nem használta fel művészetre a torockói, holott ez az anyag állott bőven a rendelkezésére.
Ez a tipikus ház egyre ritkább Torockón. A rohanó kor keresztülgázol a hagyományokon. Kikezdi azt az egyéni művészetet, amit a székely–germán vérkeverék acélosságával a mai napig meg tudott őrizni.”
