elmélkedés

Végre nem cseng 6.30-kor az órám. Végre elkezdhetem azt a sorozatot, amit hónapok óta tervezek megnézni. Végre elolvashatok új könyveket. Még edzéstervet is készíthetek. Hiszen most mindenre van idő. Mindenre, amit eddig hiányoltam az életemből. Mindenre, amire akkor vágytam, amikor ki akartam szakadni a nyüzsgő világból. Így a kényszerből otthon töltött idő már-már felüdülésnek számit… Egy ideig. Néhány nap után azonban elegem van az egészből.

„Ha megérem, drága unokám, ha megérem....” – mondja ő, és kézfejét az enyémre helyezi. Dolgos kezek ezek, sebekkel és karcokkal, amelyek történeteket tudnának mesélni.

– Ne mondj ilyet, mama! – tör ki belőlem az indulat, és elrántom a karom. – Neked élni kell, amíg én élek! Milyen lenne a világ mama nélkül?