Ha az ember lakást keres, általában a Facebook-csoportokban való böngészés bizonyul a legcélravezetőbb megoldásnak, ezért minden csoportba belépünk, aminek legalább Kolozsvár benne van a nevében. Bekapcsoljuk az értesítéseket, nehogy lemaradjunk valamiről, hiszen későn jövőnek csont az ebédje. Aztán várunk. Az albérletvadászat első lépése a környezetbe való beilleszkedés és a tettetett nyugalmi állapotba való átszellemülés. Ennyi hirdetés között csak nem maradunk hoppon – nyugtatjuk magunkat időről időre.

[caption id="attachment_12232" align="alignleft" width="174"] Tamás Zsófia[/caption]

Jön az értesítés az új hirdetésről: kétszobás lakás, Mărăşti negyed, 400 euró. Ez kissé nagy falat lenne. Persze, a két szoba kellemesen hangzik, de végül is eggyel is megelégszünk, legalább kevesebbet kell takarítani és talán még pénzünk is marad. Ennél találunk jobbat, reméljük. És reményeink (többé-kevésbé) valóra válnak, hiszen ahogy közeledik a tanévkezdés, csordástól érkeznek a hirdetések, bőven van miből válogatni, főleg, ha az ember lemond az igényességéről, elvárásairól és legalább egyik veséjéről.

 Garzonlakás kiadó a Monostoron, a képek alapján igényesen berendezett, felújított albérlet, bár ez ízlés kérdése. Azonnal írunk a tulajnak, hogy indulunk is,megnézzük akár most, de ha lehet, még tegnap, senkinek sem repül szájába a sült galamb. Megkörnyékezzük, az érdeklődés teljes hiányát színlelve, nehogy elijesszük, vagy buzgó érdeklődésünk a tulajban olyan láncreakciót váltson ki, ami a lakbér megemelésében nyilvánulna meg. Végül ő ijeszt el minket, amikor meglátjuk, hogy a közepesnek hirdetett garzon inkább nagyobbacska gyufásskatulya.

Csalódottan folytatjuk a keresgélést, írunk a barátoknak, nem keresnek-e lakást, hátha falkában könnyebben menne. Aztán amikor azt hisszük, nincs már remény, meglátunk egy kiadó szobát háromszobás lakásban, ahová még busz is jár. Már nem óvatoskodunk, becserkésszük, úgy megyünk oda, hogy egyik kezünkben a garanciapénz, másikban az ágynemű. Jóízűen elcsevegünk a jövendőbeli lakótársakkal, és kezet rázunk a tulajjal, másnap már költözhetünk is. Elégedettek vagyunk, nem éhezünk már másra, csak nyugalomra az új szobában.

Hetekkel később vesszük csak észre a lyukat a falban, a penészt a sarokban és a folyton ordibáló alsó szomszédot. Lehetne rosszabb is. Bárcsak ne kéne minden évben újrakezdeni!