Isten háta mögötti román kisfalu, nehéz megélhetés, rossz körülmények. Munkahelyhiány, alacsony jövedelem, magas kiadások. Kilátástalanság, nyomor, boldogtalanság. Az apa kénytelen külföldre menni. Óriási bőröndjét betuszkolja a busz csomagtartójába. Felesége és két gyereke elkísérik őt. A kislány kisiskolás, a kisfiú óvodás.
A nagyobbik gyerek látszólag jól viseli, ő már nagyobbacska, de a kisfiú az anyja ölében torkaszakadtából ordít apja után, aki most már becsukta maga mögött az ajtót. Könnyeivel küszködve fizeti ki a sofőrnek a jegy árát. Az anya magához szorítja a kisfiút, akinek keserves sírását még mindig halljuk, bár már elindultunk.
Az anya arcára az évek során kiült a keserű élet. Alig bír uralkodni magán, összeszorítja ajkait, hogy ne zokogjon, így próbál példát mutatni gyerekeinek, könnyíteni a helyzeten, vigasztalni őket. Ruházatukon is látszik, hogy megviselte őket a sors. Az apa viszont legjobb ruháit veszi fel, talán újak, kizárólag erre a becses alkalomra vásárolták.
Az Országos Munkaerő Ügynökség idei évi felmérése alapján Romániában 528 041 regisztrált munkanélküli él. Ezek közül hány próbál szerencsét külföldön? És hányan hagyják ott a keveset fizető, de biztos munkahelyet, egy többet fizető, bizonytalan, külföldiért? Hány család megy tönkre emiatt? Vajon hány kisgyerek sír nap mint nap apja után? Hány tini éli meg első csalódását, s nincs kinek elmesélje?
Én is sírtam az enyém után, amikor a nagy és barátságtalan idegenbe utazott dolgozni, hogy jobb életet biztosítson nekünk. Hogy jó iskolába járhassak, hogy majd legyen belőlem valaki, és ne kinlódjak, hajtsak, mint az állat hajnalhasadástól napnyugtáig, minimálbérért. Mint ahogyan ez a férfi tette egész eddigi életében, miután arra az elhatározásra jutott, hogy lépni kell valamit.
Hálás lehetek szüleimnek, hogy mai napig segítenek és támogatnak, még akkor is ha nem teljesül álmuk, és nem lesz orvos belőlem, csak egy egyszerű tollforgató.
