5.rész
A fények élesen tükröződtek vissza Apolló könnyeiben. Piros és kék. Időnként lila is bevillant, megtörve a kettő monoton váltakozását. Innen lehetett tudni, hogy a Felhő járművei érkeztek meg.
A víz szelíd surrogását hangos férfihangok nyomták el.
– Jól van, asszonyom? – kérdezte egy fekete páncélruhás, szögletes sisakú férfi.
Lilynek nehezére esett kinyitnia a szemét. A gyomra még mindig sajgott.
– Igen, azt hiszem minden rendben – válaszolta, amint az egyenruhás felsegítette.
– Magát aztán alaposan helybenhagyták. Ki tette? – bámult arcába a férfi. Lily nem válaszolt. A sisakon csillogó aranyszínű felhőt nézte, amelynek közepén ott lebegett a végtelen jele.
A ház irányából hang hallatszott.
– Segítsenek! Gyorsan! Itt van a szörnyeteg!
Az ajtóban Lockhart állt. A jól szabott öltöny tépetten lógott rajta.
A fekete ruhások bevonultak a házba. Az örökkévalóságnak tűnő percek alatt Lily szíve vadul kalapált a mellkasában.
Végre feltűntek az ajtóban. Ketten vitték a hordágyat, amelyen mozdulatlanul feküdt a férfi. A félhomályban is jól ki lehetett venni rajta a vörös mellényt. Amikor közelebb értek, Lilynek összeugrott a gyomra attól, amit látott. Bernest arcát zúzódások torzították el, karja furcsán kitekerve csüngött le a hordágyról. Élettelennek tűnt, de még ha nem is volt így, hamarosan az lesz.
Megpróbált hozzáérni, megsimogatni a kezét, utolsó búcsút venni tőle.
Az egyik egyenruhás tapintatosan, de határozottan elhúzta a nőt a többiek útjából. Lily hallotta, amint az autóhoz érve egyikük odaszólt a társának:
– Tudtam, hogy ennek rossz vége lesz. Megmondtam neked első perctől, hogy nem fog ez működni.
A hatalmas, fekete kocsik elhajtottak. Magukkal vitték Bernestet. Örökre.
Lily csak most vette észre, hogy Lockhart mellette áll. Dühösen a férfire nézett, és felemelte a kezét. Végre ez a szemét is megkapja, amit érdemel!
Mielőtt lecsapott volna a férfi arcába, az megragadta a csuklóját. Egyik kezével szelíden tartotta a Lily karját, a másikkal pedig átölelte.
Lilyt megrendítette ez a mozdulat.
A férfi szemébe nézett.
– Ernest… – suttogta.
– Lily, én Ber…
– Nem! Ernest vagy! Az, akibe annyi évvel ezelőtt beleszerettem. Akit most végre visszakaptam. De mondd, hogyan? Csak egyszerűen kicserélted a…?
Ernest keserűen felkacagott.
– Bárcsak olyan könnyű lett volna! Meg akart ölni. Végérvényesen kiiktatni. Addig sem akart életben látni, amíg értem jönnek és elvisznek.
Lilyt furcsa érzés kerítette hatalmába. A visszavonhatatlan halál fogalma idegennek tűnt ebben a világban.
– Ó, te szegény! Most már…
– Lily! – fojtotta belé a szót a férfi, és felszegte a fejét. – El kell mondanom valamit.
– Nincs mit mondani. Megoldódott.
– Muszáj elmondanom. Tudnod kell, hogy nem önvédelem volt. Szűk volt ez a hely kettőnk számára, egyikünknek mennie kellett. Akkor értettem meg, amikor ma este felmentem a színpadra. Ez volt az egyetlen megoldás. Lockhart egy szörnyeteggé vált.
– Ernest…
– Az egészet kiterveltem. Tudtam, hogy Lockhart az első fellépésünk dátumát használja majd kódnak. A kocsiban csak megjátszottam, hogy kiütött, és így meg tudtam lepni, amikor megtámadott itthon. Már csak rá kellett adnom a mellényt, és felhívnom a Felhőt, hogy távolítsák el. Legyőztem. Kihelyettesítettem őt. Elvettem a helyét, és…
Lily a férfi szájára tapasztotta a tenyerét.
– Hallgass! Kettőtök közül a jobbik maradt nekem. És a világnak is.
Elvette a kezét, és megcsókolta a férfit, akit szeretett. Akit mindig is szeretett, de elveszített a hosszú évek során.
Bementek a házba. Mögöttük, az udvaron az ösvényt szegélyező lámpák kialudtak. A távolban a város fényei ragyogtak. Az égig érő épületek közül sötét árnyék magasodott ki: a Cikladész torony, a Felhő főhadiszállása.
A hely, ahol bárki új testbe bújhat. Akár a sajátjába is.
VÉGE