Egy szobor helye jelképértékkel bír, a szimbolikus térfoglalás egyik fontos, és nem feltétlenül újkeletű eszköze. Kolozsváron az egyik legrégebbi köztéri szobor a Főtéren 1831-ben elhelyezett Státua, amely I. Ferenc császár és felesége, Karolina Auguszta császárné (másfél évtizeddel korábbi) kolozsvári látogatásának állít emléket. Az obeliszket a kiegyezés után, a tér átrendezésekor, 1898-ban költöztették át számára „otthonosabb” helyre, az Óvárba - utalt idézett előadásában a történész a középkori városközpont szász eredetére. A Státua elköltöztetése helyet teremtett a Mátyás szoborcsoportnak, amelyet 1902-ben avattak fel, meghatározva Kolozsvár Főterének nemzeti jellegét. Olyannyira, mondhatnánk, hogy az elmúlt évszázadban e tér kisajátítása komoly kihívást jelentett a mindenkori román vezetésnek. Kolozsvár egykori polgármestere, Gheorghe Funar például legszívesebben eltávolítatta volna Mátyás szobrát, helyébe a dák-római kontinuitás elméletének szimbólumát, Traianus oszlopának mását állítva. Nem jött össze, de ennek a frusztrációnak-logikának mentén került a szobor talapzatára a gyalázkodó Iorga-idézet, a zászlórudak, a kikényszerített régészeti ásatás a szobor előtti részen, holott köztudott – említette előadásában történészünk is – az ókori Napoca fóruma ellenkező irányban keresendő, a tér északi részén bukkantak korábban rá a szakemberek. A régészeti kutatóárkok nagyrészét végül 2005-ben betömték, meghagyva azért egy kis ízelítőt a (közel)múltból. A legutóbbi főtérrendezés során a zászlórudak is kicsit távolabbra kerültek, a tábla pedig a szoborcsoport körüli bozótba. Picike helyváltoztatás, de mennyire beszédes! Az új városvezetés kompromisszumkészségének mértéke-jelképe magyar-ügyekben... - tehetnénk hozzá.
A főtéri térfoglalás egyik szimbolikus eleme a Lupa Capitolina szobor is. A közös római eredetre utaló anyafarkast ábrázoló szobrokat Mussolinitől kapta Románia 1925-ben, a 32 példány egyike Kolozsvárnak jutott, amit az akkori városvezetés a Főtér déli sarkára állítatott – ellensúlynak, hangzott el az előadáson. Észak-Erdély visszacsatolása után, 1940-ben a szobrot sürgősen eltávolították, bekerült az Erdély Történeti Múzeum raktárába. 1945 után az új román hatalom ismét előkerítette. Mivel akkor már kínosnak számított az adományozó személye, nem Mátyás elé, hanem valamivel távolabb, a mai Memorandisták emlékműve helyére tették - emlékeztetett a történész. (Itt különben a Nagy Háború idején a magyar határőr szobra állt 1918 decemberéig.) Az Anyafarkas szobrát végül Funar szerelte le, hogy helyébe a Memorandisták emlékművét húzhassák fel, így az alkotás ismét visszakerült a múzeumba. Innen Emil Boc halászta elő 2005-ben és helyezte a görög katolikus templommal átellenben, az egykori cselédkorzóra.
És akkor a Szent György/Béke/Lucian Blaga tér a maga zaklatott történetével: 1904-es leleplezése óta a 60-as évekig állt ott a Sárkányölő szobra. Az elköltöztetést az „alternatív főtér” kialakításában gondolkozó kommunista városvezetés kezdeményezte, amely nem csak a Főtéren, Mátyás magyar király szobra előtt érezte magát feszélyezve a felvonulások, össznépi demonstrációk idején, hanem a Bocskai, ma Avram Iancu téren elhelyezett szovjet obeliszknél is, tekintettel az 50-es, 60-as évek különutas román politikára. Ilyen megfontolásokból a Szent György tér átalakult Béke térré, a szobor pedig vándorolhatott a Farkas utcába, a református templom elé. Bár kétségtelenül hangulatos kis tér jött ezáltal létre, de ahogy Lönhárt Tamás megjegyezte, a helyszínválasztás nem a legszerencsésebb. Az elvtársak számára úgy látszik, nem jelentett különösebb gondot, hogy egy szent szobra egy protestáns templom elé kerül...
Most Woodrow Wilson elnök büsztjének utaztatásán a sor. A szoborállításnak, amelynek felavatását 2002-ben a nagy-romániás C.V. Tudor hirtelen felindulására szervezett meg párttársa, Gheorghe Funar, nem sok köze volt szegény Wilson elnök személyéhez és a kis népek önrendelkezési jogával kapcsolatban megfogalmazott elvhez, amely a Monarchia népeinek függetlenedését sürgette. Az egész esemény csak ürügy volt ismét egy jót trianonozni Erdély fővárosában, és ezt az egész őrületet legitimizálni a néhai amerikai elnökkel. Mert ha a világ leghaladóbb demokráciájának a vezetője híres 14 pontjában kétszer is tételesen említette a jobb sorsra érdemesült elnyomott románokat felszabadításukat követelve, milyen alapon nacionalistázza le és tartja szalonképtelennek Nyugat azokat, akik a wilsoni-trianoni szellem ébrentartására kötelezték el magukat? – kotyoghatott Tudor agyában, aki a NATO- és EU-csatlakozás előtt álló Romániában – nyugati nyomásra – egyre inkább elszigetelődött és ezt mérhetetlenül zokon vette.
„Wilson Trianon megtestesítője. Nélküle a Trianoni szerződés nem olyan lett volna, mint amilyen formában végül megköttetett. Azok, akik azt mondják, fáj nekik Trianon, ha ezentúl ránéznek erre a szoborra, nem csak érezhetik, hanem saját szemükkel láthatják rémálmukat bronzba öntve”, habzott Tudor a szoboravatáson Messiásnak, a román nép megváltójának nevezve az amerikai elnököt.
Kérdés, hogy mit kezdünk ma ezzel az örökséggel. A Wilson-szobrot C.V.Tudor telefröcskölte nacionalista szólamokkal, ezt pedig nehéz lesz lemosni – még ennyi év után is. Ha jól emlékszem anno a kolozsvári román pártok tüntetően nem vettek részt az eseményen. S akkor most? Mire jó ez a demonstráció? Persze, közeledik a kampányfinis, és a Nemzeti Liberális Pártnál (PNL) is minden szavazat számít, jöjjön az bárhonnan, akár a szélsőjobbról is. Lehet, hogy Kolozsváron Emil Bocra hárul a pártfeladat, hogy a magyarok irányába mostanában tett gesztusok ellentételezésére a szunnyadó nagy-romániás érzelmek felpiszkálásával plusz voksokat hajtson fel az egyre jobban erodálódó kormánypártnak? Ezért lett hirtelen fontos a wilsoni-vadimi hagyaték leporolása?
Nem tudom, hogy lehetséges-e olyan forgatókönyv, amely nem a magyar közösség érzelmeinek megsértését eredményezi. Különösen kampányidőszakban, mi több, román nemzeti ünnep tájékán, és különösen azt követően, hogy a parlament másodjára is elfogadta a Trianont ünnepnappá nyilvánító törvényt. Persze, ha Boc okos volna – és megengedhetné magának – épp lehetne revideálni, átértelmezni, szalonképessé tenni a dolgot. A wilsoni elveket ugyanis nem feltétlenül úgy kell érteni, ahogy az elmúlt száz évben tették, vagyis hogy az önrendelkezés csak a győzteseket illeti meg. Ha tehát a szoborköltöztetés valóban a Wilson által hangoztatott önrendelkezés-elvek lényegét, az „igazságos béke” szellemét teljesíti ki Kolozsváron – és nem csak propaganda szintjén – a szobor akár jöhet is. De csakis akkor.
