A kifutót dolmányos varjak lepték el, korán érkeztünk, Tücsök barátai, játszótársai még meg sem érkeztek. Egy varjú Tücsök mögött nagyokat lépdegél, társa a pad támlájáról figyel. Tücsök nem észleli, hogy követik, orrát a fölbe túrja, úgy szimatol, se nem lát, se nem hall, ebben a létállapotban megszűnik a körülötte forgó-morgó-zajos világ. Vajon miért követi a varjú a kutyát? Mit hagyhat maga mögött, mit potyogtathat el, amiért érdemes lenne lehajolni? Vagy csak egyszerűen, felszedni...
Nyárbúcsúztatóra, őszköszöntőre hívtak az „Emese-kertbe”. Tücsök, büszke léptekkel, fölemelt fejjel vontat oda, ahol végre birtokba veheti és megjelölheti a már ismert területet: a fákat, füvet és virágot, a bokorban lakó verebeket, és ahol ugatásával elüldözheti a betolakodókat, például a szomszéd kertjében a kószáló szürke macskát.
Tücsök az augusztusi heteket „panzióban” töltötte, ketrecben, korlátolt mozgási lehetőséggel, a felgyülemlett energia levezetése, a napi három-négy óra gyaloglás most elengedhetetlen. A rövidre fogott póráz végein egymást húzzuk-feszítjük, próbálom rendre utasítani, de hiába, a „nem húz” parancsszóra rá sem hederít. Majd újra szokja... talán. A szabadságom átnyúlt szeptemberre, kivettem a részemet az alkotásból, Tücsök kirekesztése a családból kicsit hosszúra nyúlt, ezért azt az örömet mikor viszontlátott engem, szavakba sem lehet önteni... igaz, lekonyult füle ráolvadt feje két oldalára, szeméből a szomorúság, bánat áradt, ami bűntudatot ébresztett, hogy ilyen sokáig magára hagytam. Itthon, az otthonunkban, megfürösztöttem, fülét ki-, könnyeit letöröltem. Későn vettem észre, hogy a kutyával váratlan vendégek is érkeztek: a bolhák. Miután sebesre vakarta az oldalát, visszamentünk az állatorvosi rendelőbe, ahol a panzió is van (most már csak volt), és kiderült, hogy „elfelejtették” a bolha és kullancs és szúnyog elleni szert „beadni”, az influenza, a szociális alkalmazkodáshoz való szoktatási, szorongás elleni „oltást” viszont nem...
Délután Tücsök a kifutóra vonszol, ahol végre találkozhat Kingával és Strech-csel, Happyvel és Frankie-vel, ahol új jövevénynek számít a fehér lábú Zokni, Daisy, a néhány hónapos sárga leánytacskó, meg Mircea és Norocel, a keverék, közepes termetű kan kutyák. Kölyökkutyák. Egymást kergetik, körbe-karikába: Frankie, a francia buldog, mint egy gőzmozdony, pöfög utánuk, nem is maradna ki ebből. A leglassúbb, óvatosabb talán Tücsök, részt venne a játékban, meg nem is, bizonytalan. Szívesebben szánkózna a fűben, nyomokat keresne-kutatna, amit „megjelölhet”... Olyan vicces: karéjba kunkorodva felemeli a hátsó lábát (mindjárt az oldalára dől!), majd 180 fokban elfordulva megismétli a mozdulatot, és ismét jelöl, de már a másik oldalról.
Sötétedik, a játéknak vége, indulhatunk haza. A piac épülete mellett egy jól megtermett sün döcögött el mellettünk, a mozgásérzékelő fényvillanásban menekülni próbált: bebújt egy rámpa alá, és beszorult. – Ez vajon micsoda, ilyet még nem láttam, nem szagoltam – fordul felém Tücsök. Hogy kiszabadítsuk, hazarohantunk különféle szerszámokért, kesztyűért, rongyért-papírért: húzzuk ki szegényt! Sikertelen próbálkozásom kudarcba fulladt, minél jobban húztam, annál mélyebbre „ásta” be magát a kocsifelhajtó alá. Szomorúan hagytuk magára, vajon mi lesz vele reggelig...
De kora reggelre már híre-hamva sem volt a sündisznónak. Megkönnyebbülve fellélegeztünk... Reméljük, hazatalált.
Forró Ágnes
