Július elején zárták a kicsik táborát 29 részvevővel majdnem elsősöktől majdnem ötödikesekig, hétvégén pedig a nagyokét, ahol a kicsikhez beszervezett héttel szemben már öt táborvezető is „megbirkózott” a 22 kamasszal, akik között a legidősebb – hetedikes húgával együtt évről évre visszatérő lelkes, kitartó InstruMentoros – éppen befejezte a kilencedik osztályt. A tizenkettedik alkalommal sorra kerülő táborokban a szervezési munkálatok oroszlánrészét Fodor Lilla Dorottya végezte, ugyanakkor ritmusjátékokat és zenei alapismereteket tanított, Nagy Szilárd a kézműves tevékenységeket vezényelte, Visky Péter gitárt, Pusztai Enikő éneket és a nagyoknál furulyát tanított, a kicsik táborához a csapat kiegészült Vajas Emőkével, aki furulyát és Tímár Lillával, aki ritmusjátékokat tanított. Ez az a tábor, ahol minden zugot áthat a zene, ének, dallam, Palkó Kondrát Csilla személyében maga a főszakács is fúvóshangszeren játszik.
Szintén állandó vendég az InstruMentor táboraiban a jóízű, felszabadult nevetés és jókedv, ahogy az egyesület egyik alapítója, Pusztai Enikő fogalmaz: „az éves kacagásunknak jó nagy százaléka a táborainkban kerekedik”.
– A kicsik lelkiismeretesebben gyakoroltak, az életkornak megfelelő biológiai sajátosságaikból fakadóan is elmélkedésre, édes semmittevésre hajlamosabb nagyoknál inkább mély beszélgetések, „bandázások” emésztették fel a szabadidőt, viszont annál összeszedettebben és intenzívebben gyakoroltak a szombat reggel 11 órakor kezdődő táborzáró koncert előtt, amikor már körmükre égett a gyertya. A mobiltelefonok gondja magától megoldódott: Torockón gyenge a térerő, így a korlátozott mobilidőben is szinte használhatatlanok a maroktelefonok – részletezte Enikő.
Cserébe sok sétát tettek a faluban, Csécs Márton helyi unitárius lelkész sokat mesélt torockói jellegzetességekről, mint a régi ház, malom, szégyenketrec, unitárius parókia és templom, torockói kapuk stb. A kicsiknek kincskeresést szerveztek, a rejtekhelyeket a megjegyzett információk alapján kellett beazonosítani, a csapatok fabatkákat leltek. A nagyoknál a kincskeresés feladatsorrá alakult, pld. térkép alapján kellett megkeresni egy kígyós kilincset, interjút készíteni az unitárius pappal stb.
A kicsik tábori slágere a „Nyolc óra munka” volt – bár nem tábori foglalkozáson tanulták, de minden szabadidőben, s mihelyt egy gitár előkerült, felhangzott valahol, a tábori változata is „Nem kell a munka, nem kell a pihenés, csak a szórakozás”…
A nagyoknál a „mi vagyunk a Grund” lett a záróének. Ahogy azt sejthettük és Pusztai Enikő is megerősítette: nagyon nehéz olyan éneket találni, amit ennek a korosztálynak nem „ciki” énekelni.
– A mutáló hangok is sokszor nehézséget jelentenek, de nehezebben motiválhatók, lelkesíthetők, gyakrabban elutasítóak a 11–16 évesek, emiatt nagyon szegényes a kánonok, esetleg 2-3 szólamú énekek előadása, így nagy öröm és teljesítmény számunkra, amikor a tábor szűk időtartama (gyakorlatilag öt és fél napja) alatt sikerül elérni, hogy megéljék a közös éneklés-zenélés katarzisát. Egy-egy könnyűzenei számmal már inkább lehet hangerőt és lelkesedést előcsalni – fejtette ki a táborvezető.
A zárókoncerteknek különleges hangulatot adott, hogy a tábor helyszínén, az udvaron tartották őket, színpadi díszlet gyanánt a Székelykő és a saját készítésű színes tábori lámpások pazar látványa szolgált. A visszajelzésekből kiderült, hogy a szülők így sokkal jobban „érezték” a táborokat, mint az előző években. A zárókoncert torockói jellegzetességeiből, a Székelykőből és a somodi kalácsból egyébként szülőknek, gyerekeknek egyaránt jutott.
Egy évtizednyi táboroztatás után óhatatlanul ott mocorog a kezdeményezőkben a mérlegvonás igénye, az újítási szándék.
– Tizenkettedik alkalommal szerveztük meg a táborokat, sok kérdés felmerül a hogyan továbbról. Amikor alakítani akarunk valamit (pld. napi program, tábor felépítése) mindig oda jutunk, hogy nem lehet nagyon másképpen. Mégis kísért az érzés, legalábbis engem vissza-visszatérően, hogy újítani kellene. Na, de ez majd a jövő (év) zenéje!
