Fegyverek, kínzóeszközök és halálnemek az egykori Kolozsváron
SARÁNY ORSOLYA, ZAY ÉVA
A Szabók bástyájában nemrég ért véget az a kiállítás, amely az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum gyűjteményéből származó, a 13–19. században tájainkon használt büntetőeszközöket és harci fegyvereket mutatta be. Az épület földszintjén és első emeletén berendezett, Inter vitam et mortem (Élet és halál között) című tárlat apropóján két történésszel beszélgettünk: Pakó Lászlóval, aki az Erdélyi Múzeum-Egyesület munkatársa, s többek között a 16. század végi Kolozsvár jogi életét s társadalmi fejlődését kutatta, és Izsán Csaba doktorandusszal, aki több erdélyi város 16–17. századi védelmének és céhes életének vizsgálatával foglalkozik.
Fegyvergyártás a középkori Kolozsváron
Izsán Csaba kovásznai születésű, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem régészet alapképzésén, majd a kulturális örökségvédelem mesterképzésen szerzett oklevelet. Már a mesteri során elkezdett érdeklődni és részletesen foglalkozni a középkori és kora újkori fegyver- és puskaporgyártással, majd a téma vizsgálatát a BBTE „Történelem civilizáció kultúra” doktori iskola doktoranduszaként folytatta. A jelenleg harmadéves PhD-hallgató a 16. század végétől a 17. század második feléig terjedően kutatja Kolozsvár, Brassó, Nagyszeben és Segesvár városvédelmét és céhes életét: város- és hadtörténeti kutatást folytat, főként fegyver- és puskaporgyártással, a céhek védelmi tevékenységével, illetve városi zsoldosokkal foglalkozik.
A kolozsvári fegyver- és puskaporgyártásról elmondta, városi környezetben főként a céhek gyártottak fegyvereket a késő középkorban; céhekről hivatalosan Erdélyben és a Magyar Királyságban 1376-tól beszélhetünk, hiszen ekkor ismerte el Nagy Lajos király 19 erdélyi céh működését. A tűzfegyverek elterjedése azonban nem hagyta túl sokáig virágozni a fegyverkészítést: a 17. század elejére már szinte nyomuk sincs a forrásokban az olyan céheknek, amelyek kizárólag fegyvergyártással foglalkoztak – közölte a kutató.
Bútorfestő pajzskészítők
– A céhekben dolgozó kézművesek főleg szálfegyvereket – szúró-vágó, támadó és önvédelmi célúakat egyaránt – gyártottak, emellett pedig íjakat és nyílvesszőket készítettek. Azt biztosan tudjuk, hogy Brassóban és Nagyszebenben működtek íj- és nyílkészítő, valamint pajzsgyártó céhek. Azt is tudjuk, hogy a 15. században Kolozsváron is voltak fegyverkészítő mesterek, de annak nincs nyoma a forrásokban, hogy saját céhük lett volna. Volt azonban egy vallásos társulat, a Szent Ferenc Testvériség 1484-ben, amelynek tagjai a kardkovácsok, íj- és nyílkészítők, valamint nyergesek egyesült céhéből származtak. Ekkoriban már lényegesen korlátozott volt az előbb említett fegyverek harcászati értéke, mivel a tűzfegyverek elterjedésével hasznukat veszítették. Emiatt gyakran több mesterség művelőinek kellett egy közös céhbe tömörülniük a túlélés érdekében, a nem tűzfegyvereket készítő kézművesek pedig más szakmákat is kénytelenek voltak gyakorolni – magyarázta a doktorandusz, hozzátéve: utóbbi esetre kiváló példa a kolozsvári pajzsgyártók helyzete. – Ebben a korszakban a céhek 1,5–1,8 méter magas, fából készült, gyönyörűen díszített pajzsokat, azaz paveseket készítettek. Elnevezésük az olasz Pavia városának nevéből származik, hiszen Itáliából terjedtek el Európa-szerte. Ezeket a pajzsokat főként az íjászok, majd később a számszeríjjal harcoló katonák használták, akik elbújhattak mögötte, amíg újratöltötték fegyverüket. A puskák széles körű alkalmazásával azonban a paves haszontalanná vált, az ezeket gyártó mesterek pedig, jobb híján, más munkát kellett keressenek maguknak: elkezdtek más tárgyakat festeni. Ez történt a 17. században a kolozsvári mesterekkel is – mondta Izsán Csaba. Hozzátette, a kardokat a kovácscéhek gyártották, míg a lándzsákat több városban is az asztalosok céhei készítették.
Mindamellett, bár harcászati funkciójukat részben el is vesztették a fegyverek, reprezentációs szimbólumukat megtartották. – Kolozsváron 1603 és 1733 között működött az Osztóbírói Intézmény, amelynek osztóbírái az örökségek tárgy- és ingatlanállományát mérték fel, például olyan esetekben, amikor egy árván maradt gyerek gyámhoz került. Kovács Kiss Gyöngy 2012-ben kiadta az intézmény teljes forrásanyagát, amely nagy segítséget jelentett a korszak anyagi kultúráját kutatóknak, de érdemes belelapozniuk az érdeklődőknek is. Az illető forrásokban számos fegyvert találunk, és jobban megismerhetjük ezek régies, a korszakban használt neveit – folytatta Izsán Csaba. A szúró-vágó fegyverek között találni kardokat, tőröket, szablyákat, baltákat, dákosokat, pallosokat, botokat és ancsárokat – utóbbi török eredetű, ívelt pengéjű tőr, mai szóhasználatban handzsár. Tűzfegyverek közül találunk puskákat – szakállas, kanótos, csontos stb. –, mordályokat, illetve a golyók és puskapor tárolásához szükséges tartozékokat, mint a lóding, pisztolytok stb. A kutató kiemelte: bár a vizsgált időszakban a városokban tiltott volt a fegyverviselés, az összetűzések, illetve ittas állapotban megesett verekedések leírásaiból az derül ki, hogy általános volt a fegyverhasználat a polgárok körében, önvédelmi célból.
Nem tudni, hol készítették Kolozsváron a puskaport
– A tűzfegyverek közül a legalapvetőbb és legelterjedtebb fajta a szakállas puska volt. Ez mai szemmel nézve egy fa- vagy fémnyelű csőnek tűnik, nevét a csövön található nyúlványról kapta, amellyel stabilizálni tudták ezeket a vár- és városfalakon. A szakállas puskák voltak a korszak kolozsvári zsoldos darabontjainak első számú fegyverei is. Ezek hatékonysága azonban nagyon alacsony fokú volt, hiszen nagyobb távolságra szinte lehetetlen volt pontosan célozni velük, viszont erőteljes lélektani hatásuk volt a csatamezőn, az okozott füst és hatalmas zaj miatt. Manapság főleg Magyarországon, különböző hagyományőrző rendezvényeken mutatnak be szakállas puskákat, elsütésük zaja össze sem hasonlítható egy mai fegyverével. A tűzfegyvereket városi környezetben, a fegyvertárakban (arzenál) gyártották főként a 15–16. században, Erdélyben a nagyszebeni arzenál volt a legjelentősebb. Itt ágyúk is készültek, azonban az ágyúöntés a gyulafehérvári fejedelmi udvarban zajlott elsősorban és ezeken főként szakképzett mesterek dolgozhattak. Kovács András kutatásaiból azt is tudjuk, hogy az értékesebb ágyúknak egyedi nevük is volt, például volt egy Farkas nevű ágyú is. A kolozsvári várfalak védelméhez azonban tarackokat használtak; ennek a lövegnek a csöve közepesen hosszú, rövidebb, mint egy ágyúé, de nagyobb, mint egy mozsárágyúé. A tarackokkal, pont a csőhossznak köszönhetően, olyan területeket is lehetett lőni, amelyek az ágyú számára elérhetetlenek voltak, illetve nemcsak szilárd golyókat, hanem robbanógránátokat is ki tudtak ezzel lőni, igencsak megkeserítve az ostromlók előrehaladását – közölte a kutató.
A tűzfegyvereket azonban puskapor nélkül nem lehetett használni, ezért a puskaporgyártásról is kérdeztük a kutatót: a puskapor gyártása az 1590-es évekre városi monopólium lett: ekkor Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Segesváron és Nagyszebenben biztosan gyártottak portörő malmokban.
– Ezek vízimalmok voltak, amelyekben a víz erejét használva törték meg kellő finomságúra a port, hiszen eltérő por kellett a szakállas puskákhoz, tarackokhoz és mordályokhoz. Ezeknek a gyártmányoknak külön nevük is volt: szakállas por, tarackhoz való por és finom por. A puskapor előállításához szén, kén és salétrom kellett, amelyeket Erdélyből, illetve Felső-Magyarországról és Lengyelországból importáltak, a ként egy száraztó ház nevű épületben szárították ki, amely a malom mellett állt. Bár egyelőre még nem tudjuk bizonyítani a kolozsvári portörő malom pontos helyét, úgy tűnik, hogy a Tűzoltó toronytól nem messze, a Tímár utcában (ma Andrei Şaguna) állt, a Malomárkot használva vízforrásként. A városi számadáskönyvekből tudjuk, hogy a malom 1592 és 1660 között biztosan létezett, s mivel veszélyes volt, többször leégett, illetve háborús időkben károsodott, a fenntartása pedig jelentős költséggel járt a város számára. A malmot bérbe kapta a városi tanácstól egy portörőnek nevezett személy, akinek a bére évi 70 font puskapor volt. A korabeli kolozsvári font 0,39 mai kilogrammnak felel meg, tehát ez 27,3 kilogrammot jelent. A források azonban arról számolnak be, hogy a portörő nem tudott annyi anyagot gyártani, hogy az a városnak elég legyen. A kész puskaport hordókba rakták, ezeket a hordókat akkoriban tonnáknak hívták, majd elhelyezték azokat a város tornyaiban, hogy ostromok esetén kéznél legyenek. Azonban a puskapor tárolása nem volt veszélytelen, ezt jól mutatja, hogy 1626-ban felrobbant a Szabók tornya, és az is, hogy az 1655-ös hatalmas tűzvészt csak néhány torony vészelte át. A tonnákban tárolt port minden év végén leellenőrizte két, a városi tanács által kinevezett perceptor, akik egyike a magyar, a másik személy a szász nációt képviselte, azonban az összeírások kivétel nélkül magyarul íródtak. Akit részletesebben érdekel a téma, idén tavasszal jelent meg Izsán Csabának egy tanulmánya a kolozsvári portörő számadásokról, amelyet megtalálhatnak az interneten is, az ELTE Márton Áron Szakkollégium által kiadott, Concordia Regionum I tanulmánykötetre rákeresve.
A Büdös
A 16. századtól a 19. század elejéig Kolozsvár első középkori erődítésének, az Óvárnak a délkeleti saroktornya szolgált a város börtöneként. A régi vár négy tornya közül csak ez maradt meg napjainkra, a Főtér 25. szám alatti ház udvarának mélyén. Az Óvárnak a másik, Malomárok melletti tornyát ugyanis a 15. századi erődítésrendszer kiépítésekor átalakították, az új városfalakba foglalták – ez lett az északnyugati oldalon álló Ötvösök tornya. A másik két tornyot az 1734-es várostérképen még jelölik, a lebontási idejük pontosan nem ismert.
A Toronyról már 1550-ben carcer seu turris (tömlöc vagy torony) megnevezéssel írnak, s körülbelül a 19. század közepéig látta el ezt a funkciót. Az Asztalos Lajos helytörténész által összegyűjtött adatok szerint az egykori fegyház a dokumentumokban még Büdös, Rabok tornya, Torony, Tömlöc, Város fogháza, Város tömlöce, Városi fogda nevek alatt is szerepel.
A köztudatba a Torony hírhedten félelmetes helyszínként épült be, nem alaptalanul, hiszen ez volt a kínzások helyszíne is, illetve a halálra ítélt rabok közül sokat innen vittek a vesztőhelyre.
Pakó László történész, az Erdélyi Múzeum-Egyesület munkatársa többek között a 16. század végi Kolozsvár jogi életét és társadalmi fejlődését kutatta, előkészítve kiadásra a város levéltárában őrzött, fejedelemségkori törvénykezési jegyzőkönyveket is.
A 16. század végi Kolozsvár igazságszolgáltatását illetően megtudtuk: ebben a korban ezt a feladatot a főbíró és a 12 esküdtből álló szenátus, vagy alsó tanács látta el (a felső tanácsot a százférfiak, a centumvirek alkották; megválasztásuk módjával, jogköreikkel az idők során több határozat is foglalkozott). A főbírói tisztségről már Kolozsvár 1316. évi kiváltságlevele is említést tesz, rendelkezik arról, hogy a városlakók főbírájukat szabadon választhatják; egy 1366-ban keltezett oklevélben pedig már az esküdt tanácsról is szó esik. A főbíró mellett tevékenykedett a királybíró, akit szintén Károly Róbert király 1316-os kiváltságlevele nevez meg először. A király személyének képviselőjeként említik, aki főként a súlyosabb ügyekben ítélkezett. Mindamellett, a 16. század végére hatásköre módosult: évente a főbíróval ellenkező nemzetiségű hat szenátor közül nevezték ki, és segédbírói szerepet töltött be a város bírája mellett.
A tüzes fogót gyakorta bevetették kínzóeszközként a Rabok tornyában is
A magyar és a szász náció közötti nézeteltérések kiküszöbölése érdekében, 1458-ban létrejött az uniónak nevezett megegyezés. Ennek értelmében a vezetői tisztségek betöltésénél a paritáselvet alkalmazták, azaz mindkét nemzetiség azonos arányban részesült a városvezetésben – magyarázta a történész. 1568-ban hozott határozatában János Zsigmond újra leszögezte, hogy az ”50 magyar s az 50 német centumvi” 6–6 esküdtet jelöljön ki az alsó tanácsba, a főbírót közösen válasszák meg, s az egyik évben magyar, másikban szász legyen.
Pakó László a Rubikon folyóiratban (2005/2–3.) közölt cikkében több 16. századi bűncselekményt ismertetett, amelyben a kolozsvári hatóság ítélkezett. Az előre eltervezett gyilkosságot jellemzően halálbüntetéssel sújtották, bizonyos esetekben kínzással is kiegészítették az ítéletet.
Tetemrehívás: a verítékező holttest
A történész elmondta: a törvény szerint kínzást csak akkor lehetett alkalmazni, ha alapos gyanú létezett a vádlott bűnösségére. Tortúrát vethettek be a tettüket tagadó vádlottak esetében, az igazság kiderítése érdekében, azért, hogy adatokat gyűjtsenek a tett körülményeiről és a tettestársak személyéről, vagy pedig a kínzás része lehetett a súlyosbított büntetésnek.
A kínzási módok tekintetében a források általában csigáztatást, csepegtetést említenek, s jellemzően gyertyák, szövétnekek, istrángok vásárlásáról vagy felhasználásáról szólnak az adatok. Ha a kínzást nem vallomás kicsikarására, hanem az ítélet súlyosbítására használták, akkor a testeknek hevített fogókkal való fogdosását, ló farka után való kötését és a város utcáin való meghurcolását, néggyé vágását is alkalmazták. A leggyakrabban olyan perekben ítéltek meg tortúrát, amelyekben a vád emberölés, csecsemőgyilkosság, családtag meggyilkolása, rablógyilkosság volt, de a házasságtörésért, paráznaságért, lopásért, gyújtogatásért, hamis pénzverésért indított perekben is alkalmazhatták, nem is szólva a boszorkányváddal illetett asszonyok eseteiről. Pakó László jóvoltából az alábbiakban néhány konkrét pert ismertetünk, amelyekben a vádlottakat a hírhedt Toronyban kínozták meg.
1593-ban három, csecsemőgyilkossággal vádolt hajadon leányt vetettek alá kínvallatásnak a város tömlöcében. A vallatást mindhárom esetben a perek fellebbezési szakaszában rendelték el a város esküdt polgárainak a kérésére. Mindamellett a történteket nem lehetett teljes bizonyossággal igazolni: a nők koraszüléssel, betegséggel magyarázták a csecsemő halálát, és egyik sem vallott a kínzás során sem; ennek folytán gyilkosság miatt nem vonhatták őket felelősségre, de paráznaság miatt megvesszőzték, s a város elhagyására kényszerítették őket.
Különleges per volt 1592-ben egy bizonyos Kotró Mihályé, amelyben a középkori istenítéletek egyik sajátos módjaként fennmaradt tetemrehívást még jogszokásként alkalmazták. Kotró Mihályt azzal vádolták, hogy megölte, felakasztotta a saját fiát. Többen tanúsították, hogy az apa általában brutálisan viselkedett, feleségét és fiát előzőleg is gyakran bántalmazta. A perben elhangzott, hogy a gyermeket már korábban is verte, ezért gyanúsították azzal, hogy ő követte el a halállal végződő akasztást is. A holttestet az apa hidelvi majorjának a kertjében találták meg, de szemtanúja nem volt a tettnek. A tetemrehíváskor a holttesten borsószem nagyságú véres verejték jelent meg. Ezt a kolozsvári bíró és a királybíró egyaránt a bűnösség jeleként értelmezte, s elrendelték Kotró „megkérdeztetését”, azaz kínvallatását. A vádlott továbbra is tagadott, ennek ellenére a bírák úgy döntöttek, hogy ha hét eskütárs (coniurator) ráesküszik (bűnösségére), „eleozor fogoual megh fogdostassek, annak vtanna feie elüttessék. Kotró azonban fellebbezett, és különös fordulatként, másodfokon megváltoztatták az ítéletet, mert az esküdtek nem adtak hitelt a tetemrehívásnak mint bizonyításformának.
Rablógyilkosnak felnégyelés, boszorkánynak máglya
1591-ben a margittai származású Bátor Simon és az ippi Szappanos István – két kolozsvári polgárnak a szolgái – a mérai malomnál alvás közben meggyilkoltak két margittai embert, bizonyos Szőlős Gáspárt és Kis György feleségét, Erzsébetet. A beismerő vallomásokból az derült ki, hogy fizetségért szekereiken elhozták a két áldozatot Margittáról, majd a malomnál leütötték őket. Mivel alvó embereknek oltották ki az életét, csigázással, csepegtetéssel, hőfogóval való fogdosással, lófarkon hordozással, majd felnégyeléssel és a darabjaik nyársba húzásával büntették őket.
A boszorkánysággal vádoltakat több helyütt vízpróbának is alávetették. 17 századi illusztráció
1594-ben történt Mondró Péter (vélhetően Petru Mândru) esete: a Jára völgyében és a havason, több tettestárssal együtt számos rablást és rablógyilkosságot követett el, illetve Kolozsvár román jobbágyfalvainak ispánját is megölték, mert a nyomukba eredt. Miután elfogták, elismerte ugyan bűnösségét, de kínzásnak vetették alá, hogy tettestársainak kilétét tisztázhassák. Bevallotta társainak nevét, felfedte felbujtóit, és további részleteket is elárult. Az ítéletet az esküdt polgárokból álló másodfokú bíróság is jóváhagyta, így a Mondró testét előbb forró gyertyával való csepegtetéssel, esetleg fáklya lángjánál való égetéssel kínozták, majd forró fogókkal csipdesték (vélhetően darabokat szaggattak ki a húsából), majd pedig négybe vágták – részletezte Pakó László.
1614-ben két fiatal legény, valkói Imre Bálint és az ónodi Balassi János megerőszakolták az egeresi román csordapásztor feleségét, akit férje az állatok mellett a mezőn hagyott. Imre Bálint Kolozs vármegyében számontartott gonosztevő volt, más bűncselekmények miatt is üldözték a hatóságok. A városi fő- és királybíró ítéletében erős tortúrát kért mindkettő számára, hogy adatokat szerezhessenek más cinkostársaikról, bűnpártolóikról, rejtegetőikről, azt követően pedig nyársalásra ítélte őket. A vádlottak fellebbeztek. Másodfokon az ítélkezők kínzatást rendeltek el, további adatok kiderítésére.
Imre Bálint három felvonatás, fogóval fogdosás és csepegtetés után vallott több olyan rablógyilkosságról, amelyben részt vett, elárulta több útonálló nevét. Balassi János a vallatás előtt, a felvontatáskor és a csepegtetés alatt is azt mondta, hogy társa háromszor fogott rá puskát, úgy kényszerítette a tettre. Az ítélkezők döntése szerint, ha az áldozat hat eskütárssal együtt megesküszik a vádlottak bűnösségére, akkor Imre Bálint „kivitessék, karóban verettessék és felállattassék.” Balassinak viszont fiatal kora, és első ilyen vétkére való tekintettel, s mivel „egy leány is instált érette”, azaz férjül kérte, meghagyták életét.
1599-ben Korcsolyás István felesége és szolgálója ellen alkalmaztak kínzást, akiket házasságtöréssel vádoltak. 1641-ben per indult két asszony ellen, akiket azzal vádoltak, hogy bosszúból gyújtogattak a Magyar utcában. A bírák a tanúvallomások által szolgáltatott gyanú alapján kínzást rendeltek el a gyanúsítottak kikérdezése érdekében.
1614-ben egy közép-szolnoki oláhot pereltek Kolozsvár direktorai, mert hamis dukátokat találtak nála, és hamis pénzverésre használt felszereléseket is. A bírák elfogadták a felperesek kérését a kínzás elvégeztetésére, hogy kérdezzék ki a vádlottat arról, tudta-e, hogy az általa használt pénzek hamisak, miért adta erre a fejét, s voltak-e tettestársai.
A mai ember számára furcsának, sőt megdöbbentőnek tűnhet, de háromszáz-négyszáz évvel ezelőtt, ha egy nőt szóra vettek az emberek, s boszorkányként kezdtek róla beszélni, jó eséllyel rövidesen vád alá is helyezték, s valószínűleg elegendő tanú akadt aztán annak bizonyítására, hogy az illető valóban az ördöggel cimborál. Amint néhai Kiss András történész, levéltáros fogalmazott a Kádár Kata megégetésének „böjtelői colosvári spektákulumát” felidéző cikkében (Rubikon). a boszorkányságvádnak a 16–18. században tétje volt, hiszen amennyiben azt a bírák igaznak minősítették, a „boszorkányok” életükkel fizettek, s nem is akárhogy…
Kádár Kata, amint Kiss András kutatásaiból kiderült, bizonyos Ács Mihály özvegye, egy Kolozsvárra vetődött szász öregasszony volt, aki azelőtt Besztercén, Szászrégenben is élt. Az „ismert erdélyi boszorkányok zömétől eltérően nem volt sem bába, sem orvos, nem kuruzslással vagy bűvöléssel-bájolással kereste a kenyerét. Viszont, kéregetőként fenyegetőzött, ha nem adták meg neki azt, amit kért.” Emellett az a hír terjedt el róla Kolozsváron, hogy már elfogták egyszer boszorkányság miatt ott, ahonnan jött. A város direktorai, jogügyigazgatói pedig, az öregasszony feljelentőinek közlései, a tanúvallomások alapján vádat is emeltek ellene.
Kádár Katát elfogták, a Toronyba zárták. A per első mozzanataként 1733. szeptember 6-án közölték vele a felhozott vádat: az emberek megrontására a sátánnal szövetkezett, s különböző gonoszságokat követett el. Az öregasszony végig ártatlannak vallotta magát, de Kolozsvár fő- és királybírája a vallomások mérlegelése alapján bizonyítottnak tekintette a vádat s Kádár Katát máglyahalálra ítélte 1734. február 3-án. Az elítélt valószínűleg az esküdtek tanácsához fellebbezett, akik annyival enyhítették az ítéletet, hogy nem elevenen égették meg, hanem a máglyán való elégetés előtt a Toronyban fejét vétették.
„Bátorságital” a hóhérnak
Külön említést érdemel az ítélet-végrehajtó, a város hóhérja, aki jellemzően a saját vajdájuk vezetése alatt álló cigány közösségnek egyik tagja volt. Kádár Kata hóhérát Bódi mesternek hívták; mint Kiss András leírja, a Toronyban „2 forint 16 pénzért két rendben megkínozta az elítéltet, majd felhajtotta a 6 krajcár ára bátorságot adó italt, és a város vérpallosával fejét vette Kádár Katának.”
A „bátorságot adó ital” lehetett „égetett bor” vagy pálinka, amelynek árát a város állta, hivatalból járt a hóhérnak, mivel olyan embert készült kivégezni, aki földöntúli hatalommal bírt. A Toronyban elvégzett kínzást abban az esetben kerülhette volna el az öregasszony, ha meggyógyította volna azokat, akik úgy vélték, hogy az ő rontásaitól szenvednek. Ez nyilván nem történt meg, a kínzást követően lefejezték, s a tetemet egy járommal ellátott, külön erre a célra ácsoltatott, úgynevezett potinán húzták ki valahova a Nádas mentére, ahol elégették. Boszorkánynak nem járt keresztényi temetés, hamvait ott kaparták el valahol a patak mentén. Tény az is, hogy Bódi mesternek tudnia kellett, milyen anyagok szükségesek a máglyaépítéshez, hogyan készítsék el a potinát, s ellenőriznie kellett, hogy a város hóhérpallosa használható legyen. A Kádár Kata lefejezéséért és elégetéséért a direktorok külön 6 forintot fizettek…
Pakó László összegzéséből egyéb, a Kádár Katáénál korábbi boszorkányperekről is tudomást szereztünk. 1565-ben, az első fennmaradt kolozsvári boszorkányper vádlottját, Kőműves Priscát a feljegyzések szerint, a „szokott helyen” égették meg, de ezt a helyet nem nevezték meg. Bóci Klára ugyanebben az évben a második fennmaradt boszorkányper vádlottja volt. Róla biztosan tudni, hogy kínvallatásnak vetették alá, amelynek során hat másik boszorkányt nevezett meg. Őt is, akárcsak a legtöbb boszorkányt, a „szokott helyen” végrehajtandó máglyahalálra ítélték. Kiss András szerint, „a szokott hely” az Óvár Hidelve nevű hóstátja majorjainak a Nádas-patak-menti végében lehetett.
Az a bizonyos Gambrinus
A 19. század elejére a Torony állapota jelentősen leromlott, a megrozzant falak miatt egyre gyakoribbakká váltak a szökések. 1820. október 13-án az épület részben leégett, de a következő év őszére Alföldi Antal vezetésével újjáépítették. Az 1900-as években aztán a ház udvarán nyitotta meg Steinfeld Ernő vendéglős a Gambrinus éttermet és sörözőt, majd a 20. század második felében is hasonnevű étterem helyszíne lett. A kétszintes épületet az elmúlt évtizedek során teljesen átalakították.
Lupescu Radu művészettörténésztől, a város középkori erődítéseinek szakértőjétől azt kérdeztük, meglátása szerint miként lehetne a Tornyot, a városnak ezt az építészeti, történeti szempontból is értékes építményét hasznosítani. Emlékeztetett: az óvári saroktoronyban a közelmúltig barlangászati kiállítás volt, amit a város működtetett. Korábban bizonyára nem volt nagy forgalma, de Kolozsvár mostani turisztikai fellendülésében immár nagyobb sikere lenne. Ezzel szoros összefüggésben rendezni kellene Mátyás király szülőházában az állandó kiállítás kérdését is, ami már évtizedek óta kisebb-nagyobb intenzitással napirenden van. „A városnak továbbra is nagy szégyene, hogy gigászi szülöttjének még egy emlékszobája sincs, pedig a szülőháza áll. Amennyiben itt létrehoznának egy emlékszobát, a polgármesteri hivatal adminisztratív szempontból ezt egyben meg tudná oldani a Toronyban rendezett kiállítás felügyeletével. Két olyan minikiállítás lenne, amelyek nagyon közel vannak egymáshoz, és sokat tudnának dobni az amúgy is turisztikai övezetté váló Óvár hangulatán” – hangsúlyozta a szakember.
