Zenés emlékmorzsák karantén idején…
McAllister „alvó szépségének” sikerét mindmáig, nemcsak a mesés koreográfiának, hanem az aranyló napfény színeiben játszó pazar díszleteknek, és a táncosok látványos öltözékének, a tündérszárnyas kosztümöknek, a színes tollakkal és selyemvirágokkal díszített barokk parókáknak és aranycipellőknek, valamint a Nicolette Fraillon által vezényelt Orchestra Victoria szuggesztív művészi tolmácsolásának köszönheti.
A királyi palota csillogó színpadképe, a királyi ünnepségre összesereglett hercegek és hercegnők gyönyörű kosztümjei, és a meghívott mesealakok – a Kék madár, a Csizmás kandúr, Hamupipőke, Piroska és a farkas – ugyan varázslatos mese- és tündérvilágot idéznek, de egy pillanatra sem rabolják el a néző figyelmét a koreográfia szépségéről. A táncosok fiatalok, csinosak, szépek! Minden lépés, minden mozdulat tökéletesen a zenére szinkronizált, és még a legnehezebb piruettek vagy ugrások után sem látni megingást.
Az egész produkciót, mind az egyéni számokban, mind a pas de deux-ben vagy az ensembles-ban, a kecsesség, könnyedség és az óramű pontosság jellemezte. Azt hiszem, amikor David McAllister a híres balettmester Petipa nyomán megrendezte/ koreografálta az „alvó szépség” tündérmeséjét – habár a State Theatre at Melbourne’s Art Centre költségvetése jóval túlhaladta az elképzelt keretet –, a pénzre-büdzsére távolról sem gondolva, elsősorban a profizmus, a szépség és az élmény érdekében alkotott. Hogy megérte? Gondolom, erre a kérdésre a legjobb választ a Melbourne-i The Australian Ballet által előadott The Sleeping Beauty máig tartó sikere a válasz.
(Borítókép: Jelenet a Csipkerózsika című balettelőadásból)
